Savas eső, ózonlyuk, üvegházhatás, éghajlatváltozás, erdőpusztulás, a tengerek, folyók, tavak vészes elszennyeződése, a talaj telítődése vegyszerekkel, fajok százezreinek kihalása, nukleáris katasztrófák (légköri atomrobbantások, Csernobil), a növényzettel borított területek rohamos visszaszorulása, hulladékhegyek mindenfelé... — s mindez néhány évtized folyamán. Egy nemzedék élete során nagyobb változások következtek be Földünk felszínén (a légkört is beleértve), mint korábban több tízezer év alatt.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a különböző technikai megoldások legfeljebb csak lassíthatják ezeket a folyamatokat, de önmagukban nem képesek megállítani, s még kevésbé visszafordítani azokat. Ez különösen vonatkozik a gépjármű-közlekedésre.

Már maga a gépkocsik előállítása hatalmas környezetszennyezéssel jár. Gondoljunk csak a gépjárműgyártáshoz nélkülözhetetlen bányászatra, kohászatra, energiaiparra vagy vegyiparra. Egyetlen személygépkocsi létrehozásakor sokkal több hulladék keletkezik, mint amennyi szemetet egy ember egész élete során kidob. A gépjárművek üzemeltetéséhez szükséges háttér szintén rendkívüli módon pusztítja a környezetet. A kőolaj kitermelése, szállítása és feldolgozása az egyik legpusztítóbb hatású emberi tevékenység. Ennek látványos példái a tankhajó-katasztrófák vagy az égő olajkutak, de talán még súlyosabb a kevésbé feltűnő, de mindennapos sok kisebb szennyezés. A járművek mozgásához és elhelyezéséhez az amúgy is pusztulófélben lévő — és az emberiség fennmaradásához nélkülözhetetlen — növényzetet kell egyre nagyobb területen megsemmisíteni. Az elhasznált gépjárművek és alkatrészeik (például akkumulátor, gumiabroncs) lerakása vagy újrafel(nem)dolgozása még a leggazdagabb országokban is komoly gondot okoz.

Minderre már csak ráadás az a környezetszennyezés, amely a gépjárművek használata során keletkezik. (Bár a közlekedésből származó környezeti károk említésekor legtöbben csak erre a tényezőre gondolnak.)

A fentiekből egyértelműen következik, hogy elkerülhetetlen az autózás költségeinek gyors növekedése (a környezet használatát, illetve a környezeti károkat előbb-utóbb a szennyezőnek kell megfizetnie) és a személygépkocsi-használat radikális korlátozása. Tehát, ha a közlekedési tárca vezetői valóban a társadalom érdekeit, a hosszútávú gazdasági fejlődéshez szükséges feltételek megteremtését tartanák szem előtt, akkor nem a nyugati társadalmak egyértelműen csődöt mondott ,,közlekedés-fejlesztését'' igyekeznének követni, hanem egy alternatív — a környezetvédő szervezetek által is támogatott — közlekedéspolitika kidolgozására és megvalósítására törekednének.

Egyébként a tárca vezetőinek álláspontja érthető: minél több gépkocsi van az utakon s minél inkább olyan településpolitika (ld. a Buda-környéki hatalmas bevásárlóközpontok tervét) valósul meg, amely egyre fontosabbá teszi a gépkocsi-használatot, annál nagyobb esélyük van újabb és újabb forintmilliárdok megszerzésére, egyre nagyobb beruházások kivitelezésére és ezáltal hatalmuk, befolyásuk növelésére. Ennek ellenére talán érdemes lenne megfontolniuk: mit ér mindez a pénz, mit érnek mindezek a beruházások, ha majd nem marad, aki használni tudja azokat (természetesen a svábbogarakon kívül, amelyek tudvalevőleg igen jól tűrik a környezetszennyezést)?