A változások mérete különösen félelmetesnek tűnik, ha tudjuk, milyen érzékeny rendszerről van szó. Közismert például, hogy az éghajlati katasztrófát magával vonó fokozott üvegházhatás egyik előidézője a megnövekedett szén-dioxid-kibocsátás. Azt azonban kevesen tudják, hogy a szén-dioxid (CO 2 ) koncentrációja a légkörben mindössze néhány tízezrelék, s a CO 2 mennyiségének 30—40%-os növekedése is érezhető változást okozhat bolygónk éghajlatában. Néhány száz évvel ezelőtt a földi légkör 580 milliárd tonna szenet tartalmazott CO 2 alakjában, ma pedig több mint 750 milliárd tonnát. Tehát az emberiség igen könnyen felboríthatja a természet törékeny egyensúlyát. S úgy tűnik, fel is fogja borítani, hiszen évente 6 milliárd tonnával növeli az említett mennyiséget.

A becslések szerint a Föld méhében található és kitermelhető fosszilis tüzelőanyagok (szén, kőolaj, földgáz) széntartalma eléri a 10 billió tonnát. A világ tudósai döntő többségének egybehangzó álláspontja, hogy e mennyiség 2—3 százalékának a kibányászása és elégetése (amikor már közlekedünk) is világméretű környezeti és ezzel együtt gazdasági összeomláshoz vezet.

Másik példa a magaslégköri ózon fogyása. Ma már közismert, hogy ez az ózonréteg védi az élővilágot a halálos ibolyántúli sugárzástól. Azonban amikor "ózonrétegől" beszélünk, a legtöbben valamiféle vastag rétegre gondolnak. A valóságban azonban az ózonmolekulák igen ritkán, szétszórtan vannak jelen a légkörben: százezer oxigénmolekula között csupán egy ózon-molekula található. Ha a légkörben lévő összes ózont földfelszíni légnyomáson összegyűjtenénk, akkor ez mindössze egy 3 mm vastagságú réteget alkotna. Az emberi tevékenység révén kibocsátott egyes szennyező anyagok kis mennyiségben is hatalmas pusztítást végezhetnek az ózonmolekulák között: egy klóratom például több tízezer ózonmolekulát roncsolhat (és roncsol is) szét.

Bolygónk törékeny természeti rendszerének megbomlása iszonyatos gyorsasággal zajlik. Azok számára, akik tanulmányaik során a Föld történetével is foglalkoztak, megrázó élmény tapasztalni, hogy saját életük során akkora átalakulásoknak lehetnek tanúi, mint amilyenek régebben több százezer vagy millió év alatt következtek be.

De minden közül a leginkább lesújtó az a közöny és ostobaság, amellyel a politikusok e romboló eseményeket szemlélik. Úgy tesznek, mintha mindezek nem is léteznének, s egyáltalán nem hajlandók figyelembe venni az objektív természeti folyamatokat és törvényeket. Ezzel együtt jár, hogy a helyzet javítására vonatkozó javaslatokat meg sem hallgatják, vagy ha igen, félresöprik azokat. Azonban ma már egyre többen követelik az irányváltást. A fejlődés egyetlen lehetséges iránya pedig már ismert: azonnal erőteljesen csökkenteni kell a nyersanyagok és a meg nem újuló energiahordozók felhasználását, és ugyanakkor kiemelten kell fejleszteni a humán szférát.

Ez utóbbiról — az emberi tényező fejlesztésének, a szellemi vagyon gyarapításának a fontosságáról — már több alkalommal írtunk. Ezt most fokozott hangsúllyal támasztja alá az az írás, amely a fejlett ipari országokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet folyóiratának, az OECD Observer-nek az egyik legutóbbi számában jelent meg. A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a tagországok versenyképességük megőrzése érdekében gyorsított ütemben emelik a közoktatás színvonalát, és ezen belül különös hangsúlyt helyeznek a kisgyermekkori oktatás-nevelés javítására...