A középkorban az a szólás járta, hogy "Stadtluft macht frei" — a városi levegő szabaddá tesz. Ennek a szólásnak annak idején elsősorban politikai és társadalmi tartalma volt. De az európai városok népességét szinte kataklizma-szerűen megtizedelő járványok, majd az ipari forradalmat követő robbanásszerű városodás hamarosan ellenkező előjelűvé tette az ítéletet, és — a német kifejezés adta szójáték lehetőségével élve — inkább úgy módosítható, hogy "die Stadtflucht macht frei" — a városból való menekülés tesz szabaddá.

Miután a történelem — és így az urbanizáció — kereke sem fordítható vissza, a múlt században már milliósra duzzadó európai nagyvárosoknak nem a megszüntetése, hanem a megmentése vált sürgős feladattá. Ennek első és legnagyobb szabású kísérlete Párizs átépítése volt a múlt század második felében, amit aztán a legtöbb európai város követett. A középkori eredetű, de elviselhetetlenül besűrűsödött és mind egészségügyi, mind forgalmi, mind pedig társadalmi értelemben "tűzveszélyes" városok dzsungelében "tisztásokat" és "csapásokat" kellett vágni. Ebből lettek a látványos sugárutak, avenue-k és körutak, boulvard-ok, miközben a probléma egészen érintetlen maradt. Mégis ebben a korban építették ki először a város egész területét behálózó víz- és csatornahálózatokat, valamint azokat a hatalmas parkokat, amik a város "tüdejét" kívánták megteremteni.

A század vége felé a városrendezési tervek már zöld ékekkel és zöld gyűrűkkel próbálták fellazítani a város testét. Ekkora beavatkozást azonban csak kevés város viselt el, és azt is csak részlegesen. A döntő fordulatot a századfordulón megjelenő kertváros-mozgalom jelentette, amelyik a telek magántulajdonát bérleti formára átváltva független, ideális kertes települések létrehozásán fáradozott. Kevesen tudják, hogy a mai értelemben vett lakótelep valójában a kertváros-eszme elfajzott utódja. Az eredeti elképzelés szerint a nagyvárostól független, attól széles zöldövezettel elválasztott új kertvárosok gyűrűjéről lett volna szó — és nem arról, hogy a városokon belül vagy a perifériákon olyan sűrűségű telepeket hozzunk létre a tömeges lakásépítés jegyében, amelyekben a zöldfelületek szerepe már elhanyagolható.

A meglévő városok fejlődésének egészségesebb irányba terelését kívánta szolgálni az övezeti rendszer gondolata, amit először New Yorkban vezettek be 1911-ben. Ez a rendszer szabályozni kívánta a területek felhasználásának jellegét az egymást zavaró funkciók távoltartása mellett. Nemrég került a kezembe New York legújabb, 1989-ben jóváhagyott övezeti terve, amiben megdöbbenve vettem észre a szemlélet megkeményedését. A Manhattan egyes részein a szabályzat szerint bármi és bármekkora építhető, de sem az utcán, sem pedig a telken vagy a telek alatt parkolóhelyet kialakítani nem lehet. A Manhattan forgalma nem terhelhető tovább. Ezt hívják fenntartó fejlesztésnek.

Ma az építészek és a városrendezők a modernizmus csődjéről beszélnek. Az 1960-as években keltett nagy feltűnést egy amerikai szociológiai tanulmány, amelyik adatokkal bizonyította, hogy a napfényes, jól tájolt, zöldfelületekben gazdag korszerű lakótelepekből lelkileg és idegileg kevésbé egészséges nemzedékek kerülnek ki, mint a nyomornegyedekből. Azóta jelszóvá vált, hogy nem csak a biológiai egészség, hanem a szellemi egészség környezeti feltételeit is komolyan kell venni. Hogy ez miben áll, arra a régi városrészek válogatás nélküli irtása hívta fel a figyelmet. Ha a napfény, a levegő, a zöldfelületek, valamint a közlekedési igények zavartalan kielégítése érdekében elpusztítjuk kulturális örökségünket, semmivel sem vagyunk jobbak, mint Ceaucescu, aki el akarta pusztítani az erdélyi falvakat. Márpedig minden település vagy városrész történeti jellegű, mindegyiknek megvan a joga az élethez, saját identitásához és ahhoz, hogy megőrizze a települések testébe írt történelmét, és hogy ragaszkodjon a kulturális hagyományok folyamatosságához. Ellenkező esetben olyan fajirtásról van szó, ami csak az ember biológiai létét hagyja élve, lelkét és szellemét elpusztítja.

Milyen bölcs a magyar nyelv, amikor EGÉSZ-ség-ről beszél! Az igazi egészség mindig a teljességet kell hogy jelentse, és jelszava a "nem csak, hanem is". Az angol nyelv még többet sejtet: az "egész" szó (whole) és a "szent" szó (holy) ugyanabból a tőből származik. Milyen kár például, hogy nálunk a legszebb települési hagyományunkat, a mezővárosi kultúrát oly kevesen értékelik. Mert kinek fáj, hogy az akácfás zöld alagutak elpusztulnak, hogy az alföldi klímához olyan jól alkalmazkodó zárt, szinte átrium-szerű udvarházas beépítési kultúrát mindenütt felváltja az újgazdag minipalota-építészet? És kinek jutna ma eszébe, hogy a geodéták által szenvtelenül kimért teleksorok közt az új családiházas telepek utcáin fasort létesítsen? Mindenki befelé él, függetlenül a szomszédoktól. Pedig a környezet, az utca, az utcakép, a tér, a fasor, de még a saját udvar is közügy. Ez a társadalom ma — mert ilyenné nevelték 40 évig — magán-életek halmazából áll. És még ezt nevezzük demokráciának.

Legyen szabad befejezésül néhány gyakorlati tanácsot is megfogalmazni, ami talán segíthet abban, hogy legalább unokáink egészségesebb településekben lakhassanak.

1. A fenntartható fejlődés gondolatát aprópénzzé kell váltani. Vállalja fel minden település a defenzív fejlesztés elvét! A demokrácia nem a magánérdekek uralma a közérdekek felett. A fejlesztés kritériuma az legyen, hogy mennyiben járul hozzá a település identitásának helyreállításához, és hogy mennyire segít elkerülni a környezet túlterhelését!

2. A területfelhasználás elvét és a funkcionális szemléletet fel kell hogy váltsa a környezet terhelhetőségén alapuló új szabályozási gyakorlat.

3. A fejlesztési politika ne csak rövid távú, hanem hosszabb távú célokat is vállaljon fel. Egy nemzeti környezet- és egészségügyi programnak párt- és magánérdekek fe-lett kell állnia!

4. A települési környezeten belül a forgalom csillapítása, és ne a forgalmi igények maradéktalan kielégítése legyen a cél!

5. Ha új utcákat nyitunk, a fásítást ne luxusnak, hanem a közterület szerves és nélkülözhetetlen részének tekintsük! Legyen a fa jelképe a környezetorientált fejlesztésnek: nemcsak választási ciklusnak, hanem nemzetnek építünk.

Baja város címerében egy bibliai jelenet látható: A bűnbeesés. Az első. Mert sokak szerint volt egy második is. Az, amikor az emberiség városlakóvá vált. A megváltás nem az eredeti paradicsomi állapot visszaállítása, hanem a teljesség, az EGÉSZ-ség helyreállítása. Nem csak, hanem is.

Dr. Meggyesi Tamásegyetemi tanár