" ... Ma már nem a tudomány, hanem az új társadalmi mozgalmak, mint az ökológiai mozgalom, járnak elöl a fejlődésben."

Fritjof Capra

1994. június 20-án a Levegő Munkacsoport szakmai konferenciát tartott a zöld adókról, s az utána következő sajtókonferencián bemutatták a Heidelbergi Környezet- és Jövőkutató Intézet három magyarra fordított tanulmányát tartalmazó, Ökoadók című kötetet, melyet a Talento Alapítvány jelentetett meg. A konferencián Bácskai Tamás, a pénzügyek neves professzora elnökölt, s a hallgatóság soraiban foglalt helyet egy nyugalmazott pénzügyminiszter és sok más ismert szakember is.

A Levegő Munkacsoport szakértői 1992. szeptember 30-án jelentkeztek első zöld költségvetésükkel, azóta évente aktualizálják, s hazai viszonylatban a zöld adórendszer megteremtésének legaktívabb hívei. A zöld adók kulcsszerepet játszanak az új közgazdaságtanban, szerepük meghatározó a környezetpolitikában, szélesebb értelemben a környezetorientált gazdaságpolitikában.

Herman Daly-től, az új közgazdaságtan legismertebb alapító atyjától származik a hasonlat: a mai konvencionális közgazdaságtannak (mely még az ipari forradalom idején alakult ki) akkorák az esélyei a mai globális környezeti és gazdasági gondok megoldásában, mint a XVIII. századi newtoni mechanikának az atom rejtélyeinek kifürkészésében. Az analógiát tovább folytatva Daly megállapítja, hogy a newtoni fizika arra a feltételezésre épült, hogy a fény sebessége végtelenül gyors, és az atom megközelíthetetlenül parányi. De amikor a tudomány elérkezett a határterületekre, és megközelítette a fény sebességét, s érzékelte az atom elemi részecskéit, a klasszikus fizika törvényeit már nem lehetett alkalmazni.

Hasonló a helyzet a konvencionális közgazdaságtannal is. Annak idején arra a feltételezésre épült, hogy a bioszféra egyensúlya megingathatatlan, az ökoszisztémának emberi civilizációt eltartó képessége végtelen, s a természeti szabad javak (víz, levegő, erdők-mezők) kimeríthetetlenek. Mára mindez megdőlt, olyan határterületekre érkeztünk, amikor e feltételezések már nem igazak. A régi közgazdaságtan törvényei már nem érvényesek. Az ipari forradalom közgazdaságtana azonban továbbra is azon javak megtakarítását segíti elő, melyekből a legtöbb van (emberi munkaerő — lásd a sokmillió munkanélkülit), és semmire sem értékeli, tehát a túlzott felhasználására, elszennyezésére ösztönöz annak (természeti szabad javak), melyből egyre kevesebb van.

Mi a teendő? Hogy lehetne a helyzeten változtatni?

Fritjof Capra, a fundamentalista zöld gondolkodás legbefolyásosabb mai képviselője úgy tartja, hogy a nyugati civilizáció (Spengler óta újból) zsákutcába jutott, most a XVII—XX. századi Nyugat szellemiségét a karteziánus, redukcionista racionalizmus uralja. "Kultúránk következetesen előnyben részesítette ... a férfias értékeket és megnyilvánulási formákat, és mellőzte ... a nőies ellenpárt. Előnyben részesítette az egyéni megnyilvánulást az integrációval szemben, az analízist a szintézissel szemben, a racionális ismereteket az intuitív bölcsességgel szemben, a tudományt a vallással szemben, a versengést az együttműködéssel szemben, a terjeszkedést a megőrzéssel szemben és így tovább. Az egyoldalú haladás most felettébb riasztó szakaszába ért: a társadalmi, ökológiai, erkölcsi és szellemi dimenziók válságának szakaszába."

Capra a megoldást abban látja, hogy a nyugati kultúrának alapvetően meg kell változnia, s el kell sajátítania a buddhizmusra és a hindu gondolkodásra jellemző holisztikus (az egésznek a részek fölötti fölényét hirdető) és kooperatív elveket.

Az új közgazdaságtan azonban olyan megoldást kínál, mely nem igényli a buddhizmus és a hindu életelvek elsajátítását; az európai kultúrkörön belül marad. Ennek az a lényege, hogy globális méretekben meg kell határozni a Föld teherbíró képességét, a kritikus terhelési szinteket (úgy a különféle természeti erőforrások felhasználása, mint a szennyezőanyagok kibocsátása tekintetében), s az így számított kvótákat egyenlően el kell osztani az egyes kontinensek, népek és országok között. A mai felhasználási és kibocsátási szinteket ez lényegesen csökkenti majd, s hogy a kereslet ezen határokon belül maradjon, ökoadókat kell bevezetni.

Az ökoadók alkalmazása összekapcsolódik az új erőforrás-értékeléssel: a természeti erőforrásokat, energiahordozókat jóval drágábbá kell tenni általuk, s ugyancsak súlyos ökoadókat kell kivetni a szennyező termékekre és tevékenységekre is. Ennek arányában viszont — a költségvetés-semlegesség elvét alkalmazva — mentesíteni kell az élőmunkát és a vállalati jövedelmeket az adóteher alól.

Ez a módszer előnyökkel jár a hagyományos gazdasági gondok megoldásában is: mivel az adóterhet a jövedelmekről a termékekre csúsztatjuk át, javul az adók behajthatósága (hiszen a termékek adózása alól nehezebb kibújni), nő a foglalkoztatottság (hiszen a munkaerő relatíve olcsóbbá válik a többi termelési tényezőhöz képest), a környezet és az egészség fokozott védelme következtében csökkennek a társadalmi kiadások, s ez korlátozza az inflációt; a drágábbá váló energia megdrágítja a közlekedést-szállítást, s ez a helyi gazdasági tevékenységet élénkíti stb.

Az elmúlt évek során nem kevés országgyűlési képviselőt sikerült megnyernünk a zöld adóztatás gondolatának, s azt a most leköszönő pénzügyminiszter is szimpátiával fogadta. Abban bízunk, hogy munkánk nem veszett teljesen kárba, s az új kormány és az új képviselők figyelmét is sikerül hamarosan felkeltenünk.