Az egyeztetés során kormány, szakszervezetek és munkáltatók, környezetvédők és szennyező iparágak, pártok és szakmai szervezetek, fogyasztói és termelői csoportok stb. érdekeit, véleményét kell összehangolni.

Még a thatcheri időkben a brit szénbányászok nagyhatalmú szakszervezetének elnöke, Arthur Scargill a következő kijelentést tette: "Aki savas esőkről beszél, az osztályáruló." ... Mi az esélye annak, hogy pl. az építőipari vállalatokat lebeszéljük arról, hogy autópályákat és földalatti garázsokat építsenek? A mindenkori közlekedési minisztert arról, hogy ilyen tendereket írjon ki, a budapesti főpolgármestert és a kerületi polgármestereket pedig arról, hogy ily módon akarják megoldani a parkolási gondokat? Vagy: számíthatunke a Péti Nitrogénművek támogatására, amikor az organikus gazdálkodást propagáljuk, és a kereskedőkére, a vendéglátóiparéra, amikor a "dobd el"csomagolásokat ellenezzük, és újból teljes körűvé szeretnénk tenni az üvegvisszaváltást? Hogyan lehetne (lehetett volna) meggyőzni az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumot, hogy mondjon le dédelgetett tervéről, a hazai személyautó-gyártásról, s helyette a megújuló energiaforrások hasznosítására alkalmas technológiák és berendezések gyártását szorgalmazza? És mit szólt volna ehhez az Autóipari Kutatóintézet?

Cinikusan hangzik, de őszintén gondolom: a hathatós környezetpolitikai intézkedések meghozatalához nem az érintett érdekcsoportok véleményének egyeztetésére, a károsítók támogatásának elnyerésére van szükség, hanem a környezetpusztítók egymás elleni kijátszására. A nagy természetfaló lobbik (nehézipar, energiaipar, autógyártók, építőipar) olyan hatalmi és gazdasági koncentrációval rendelkeznek, amely ellenében igen nehéz erőt felmutatni. Bizodalomra ad okot viszont az a tény, hogy a környezetbarát technológiák és ágazatok (informatika, elektronika, biotechnológia, energiatakarékos berendezések gyártása stb.) súlya, befolyása egyre nagyobb. A környezetvédőknek ezek támogatását kell megszerezniük.

A demokrácia működése nem merül ki abban, hogy az állampolgárok szabadon nyilváníthatnak véleményt és szabadon választják meg képviselőiket és vezetőiket. Mindez csak forma és felszínes játék, ha nem egészül ki kellő informáltsággal. A tudatlan, tájékozatlan emberek döntése nem a demokrácia megdicsőülését szolgálja.

Ha érdekcsoportok állásfoglalásától tesszük függővé a környezeti intézkedések meghozatalát, akkor el kell érnünk, hogy alapos, kielégítő tájékozottsággal bírjanak a környezeti ügyekben. Az érdekegyeztetés feltételez, magába foglal egy ilyen jellegű interakciót: az érintett felek kölcsönös tájékoztatását és törekvését egymás meggyőzésére. Az érdekcsoportok azonban tagságuk véleményét hivatottak képviselni, s így nem lehet elegendő, ha e meggyőzés és informálás csak képviselőik szintjén folyik. ők ugyanis a tudatlan, de legalábbis nagyon hiányosan tájékozott, széles körben manipulált, dezinformált tagságot képviselik. Így hát visszajutottunk az előző pontban fejtegetett kérdéshez: az informáltság és a média szerepéhez.

Az életben az egymással összefüggő dolgok együtt, egyszerre történnek, szétválasztásuk csak az elmélet laboratóriumában lehetséges. Most mégis arra kellene törekedni, hogy a tájékoztatástájékozódás előzze meg az egyeztetést és a döntést.

A baj az, hogy ha még el is jutnánk egy ideális állapotba, amikor állampolgárok és képviselőik kellően tájékozottak, ebből még messze nem következne ugyanaz a döntési motiváció. A legtöbb ember ugyanis diszkontálja a jövőt; minél távolibb a veszély időben és térben, annál kevésbé figyel rá. (Talán maga az emberi psziché is így van megalkotva, hiszen másképpen egész életünkben halálunktól kellene rettegnünk. De a két helyzet alapvetően más: míg az elmúlás elkerülhetetlen, tehát akár aggódunk, akár nem, bekövetkezik, a környezeti veszélyek ellen lehet tennünk!)

Kompromisszum sokféle van, s az ember szinte egész életében mást sem csinál, csak kompromisszumokat kötöget másokkal, de főleg magával. De szabade kompromisszumot kötni alapvető környezetpolitikai kérdésekben? A klímakatasztrófán civilizációk és százmilliók sorsa múlik, a ma fellépő környezeti ártalmak napi több tucat faj kihalásához vezetnek. Szabade kompromisszumot kötni élet és halál ügyében? Elfogadjuke, hogy az évente kipusztuló fajok száma 30—40 ezerről 15—20 ezerre csökkenjen? Belemenjünke abba, hogy utódainkra csak egy félig lakhatatlan Földet hagyjunk? Megelégedhetünke azzal, ha Budapesten a tüdőrákosok, az ólommérgezett és az asztmás gyerekek száma a felére csökken? Örüljünke annak, ha csak néhány autópályát, belvárosi garázst, autós bevásárlóközpontot építenek? — Ha ez lenne az eredmény, akkor örüljenek a környezetvédők, mert ők is jól jártak?

Miért kössünk kompromisszumot, amikor van kielégítő megoldás is e súlyos gondokra (sőt létkérdésekre)?

Amíg mi, környezetvédők nem vagyunk eléggé erősek, és a társadalomnak csak egy keskeny rétege van tisztában e folyamatok jellegével és a potenciális következményekkel, mindez csak költői kérdés, mást nem tehetünk. De szükségét látom annak, hogy legalább a kutatás és az elmélet fázisában világosan megfogalmazzuk a veszélyeket és a kívánatos teendőket. A kompromisszumot majd megköti más (ha egyáltalán lesz olyan hatalmi tényező, mely felfigyel javaslatainkra).