"Hogy hozzánk csábítsuk az Önéhez hasonló vállalatokat, ... elhordtuk a hegyeket, kiirtottuk a dzsungeleket, feltöltöttük a mocsarakat, eltereltük a folyókat, áthelyeztük a városokat, ... s mindezek megkönnyítik, hogy itt vállalkozzon."

(A Fülöp-szigetek kormányának hirdetése a Fortune-ban)

A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrehozásának 1944-ben az volt a kinyilvánított célja, hogy segítse a világ gazdasági fellendülését, különös tekintettel a háború sújtotta országokra. Volt egy másik, burkolt cél is: hogy az Egyesült Államok irányításával egy olyan nyitott világgazdasági rendszert hozzanak létre, ami biztosítaná Amerika számára a világpiacokhoz és a nyersanya-gokhoz való hozzáférést.

Mivel Európában népszerűbb volt a kedvezőbb feltételeket nyújtó Marshall-segély, a bankszakemberek máshol kerestek partnereket, nevezetesen a harmadik világ országaiban. Kezdetben ott sem fogadták őket osztatlan lelkesedéssel, de szívós propagandával és egyre inkább az anyagi függőségből adódóan, újabb és újabb bankkölcsönökről sikerült szerződést kötniük — az általuk megálmodott feltételek szerint.

A hitel segítséget nyújt a szegényebb ország gazdaságának fellendüléséhez — gondolhatnánk, és ez így igaz is lehetne, ha nem kötne ki olyan feltételeket a hitelező, hogy már kezdettől fogva bevételhez juthasson, s a törlesztés csupán a haszon megkoronázása legyen.

Milyen feltételekről van szó? Egy beruházáshoz a gépeket, a nyersanyagot, a szakembereket és ellátásukat a hitelező ország biztosítja, az általa diktált áron, ami valószínűleg jóval magasabb, mint a helyi árak. Feltételként sokszor beleszólást kér az ország gazdasági politikájába, oly módon, hogy újabb piaclehetőségek nyíljanak számára.

J. Johnston, a gazdasági és üzleti ügyek helyettes titkára szerint "minden egyes dollár, amit a multilaterális bankok számára fizetünk ki, háromszoros hasznot eredményez az amerikai cégeknek."

A Világbank erdőgazdálkodási politikájának része volt az ún. "társadalmi erdőgazdálkodás", ami az elképzelések szerint hasznára vált volna a helyi közösségeknek, és hozzájárult volna az erdőirtások csökkenéséhez. A Világ Esőerdő Mozgalom alaposan megvizsgálta a programot, és pont az ellenkező hatást vélte felfedezni: "kiveszi a közösségek kezéből az erdőgazdálkodást, tőkévé és kívülről irányított tevékenységgé változtatja azt. Teljesen semmibe veszi a törzsek és parasztok természetes erdőkön és élelmen alapuló életformáját, kizárólag a kereskedelmileg hasznosítható fák termelésére összpontosítva".

Az energiaszektor legnagyobb befektetője a Világbank. Olyan beruházásokhoz kölcsönöz milliárdokat, amelyek a szén-, a gáz- és az olajfogyasztás növelésével közvetlenül járulnak hozzá a Föld felmelegedéséhez. Ugyanakkor pont a Világbank tanulmányai mutatták ki, hogy Brazília és India energiaigényének csaknem fele kielégíthető lenne az energiahatékonyság javításával.

A "támogatott" ország szegényeinek az exportot növelő kölcsönök nem jelentenek segítséget, sőt, még nagyobb nyomorba juttatja őket. Hogy miért? Elveszi a munkalehetőséget, s olyan árucikkeket kínál, amelyeket a helyiek nem tudnak megvásárolni. A nagylétesítmények létrehozása emberek tömegeit teszi földönfutóvá, elvéve tőlük a kis földterületüket, amely a megélhetésüket biztosította.

1992-ben egy független testület, a Morse Bizottság tüzetesen átnézte az indiai Narmada folyón világbanki támogatással épülő Sardar Sarovar-gát programját. A jelentés szerint 1985-ben, amikor a Világbank először hagyta jóvá a gátra nyújtott kölcsönöket, "nem létezett alapja a terveknek, kivitelezéseknek és az újraköltöztetésekhez és a rehabilitációkhoz szükséges segítségnyújtásnak. Senki sem tudta, milyen mértékű költöztetéseket eredményez majd, és az érintett emberekkel sem beszélt senki." Mai tanulmányok százezerre becsülik a kitelepített emberek számát.

Az eladósodott országok a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és egyéb nemzetközi fejlesztési bankok kiszolgáltatottjaivá válnak. Mindenféle feltételt kénytelenek elfogadni még akkor is, ha tudják, romba fogja dönteni a helyi termelőüzemeket. Kénytelenek újabb kölcsönöket felvenni, hogy kifizethessék az előzőeket. Földterületeiken exportra termelnek, méghozzá minél többet, leszállítva ezzel saját exporttermékeik világpiaci árát.

1980-82-ben Brazília 300 millió dollár értékű kölcsönt vett fel az Egyesült Államoktól. Ez az összeg 1984-re 950 millió dollárra növekedett. A kölcsön felélése után Brazília nem tudta befejezni a megkezdett munkálatokat, miközben elérkezett az idő a kölcsönök visszafizetésének megkezdésére. Így intenzívebben indult be az exportra való termelés, aminek következtében nőtt az erdők irtása, ezzel együtt az amazóniai térségben élő erdei emberek kitelepítése, elköltöztetése.

A Nemzetközi Valutaalap kinyilvánított célja az országok rövid távú pénzügyi egyensúlygondjainak megoldása. Pénzkölcsönzési feltételei közé tartozik az adott ország nemzeti valutájának az USA-dollárhoz viszonyított leértékelése és az importkorlátozások feloldása. A pénzügyi egyensúly elérése érdekében a Nemzetközi Valutaalap a kormánykiadások csökkentését szorgalmazza. Ez általában a szociális, az egészségügyi és az oktatási kiadások rovására történik. A 80as évek végén egy UNICEF-beszámoló arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap felelős alapvetően a harmadik világ gyermek-tízmillióinak alacsonyabb egészségi, táplálkozási és oktatási szintjéért.

Az utóbbi években az erős társadalmi nyomás hatására a Világbank bizonyos mértékben változtatott hitelezési politikáján, különösen a közlekedést illetően. Ennek nagyon örülhetünk, de ne feledjük, hogy további, sokkal nagyobb mértékű változásokra van szükség, hogy azt mondhassuk: a Világbank már nem gyarmatosít, hanem segít.

Források: David C. Korten:

Tőkés társaságok világuralma (Kapu, 1996)

Elég volt... Tények, információk,

kampányötletek (A SEED Europe)