Eddig a regionális és helyi kommunális áramszolgáltatók kényelmes helyzetben voltak mint természetes monopóliumok. Az áramot a kis- és nagyfogyasztók csak rajtuk keresztül tudták beszerezni. Ez a helyzet bizonyos fokú elkényelmesedéshez vezetett, de hasznot húztak belőle a városok (helyi önkormányzatok) is, mert így állandó bevételhez jutottak mint tulajdonosok. Most első lépésben a nagyfogyasztók (100 gigawattóra, azaz 100 millió kilowattóra felett) szabadon fognak vásárolni. Ez ott mintegy négy és fél ezer vállalatot jelent.

A kommunális áramszolgáltatók egy része a hír hallatára rögtön akcióba lépett. A (gonosz) nagyfogyasztók lelépésével, mondják, a (derék) kisfogyasztóknak kell az állandó terheket cipelni, így számukra az áram rendkívüli mértékben meg fog drágulni. Ilyen és hasonló érvekkel próbálják a politikusokat meggyőzni a változtatás veszélyeiről. Eközben elhallgatják azt, hogy a monopolhelyzet fennmaradása — hosszú távon — elsősorban az ő érdekük, és nem a szociális érzékenységük lett erősebb.

Sokkal perspektivikusabb az az út, amelyen néhányan az említett szolgáltatók közül elindultak. Átvilágítják a költségeiket, áremelés helyett a belső tartalékaikat tárják fel. Ha ugyanis a kisfogyasztókra túlzottan nagy terheket raknak, azzal a brüsszeli antimonopolista folyamatot gyorsítják fel, és lehetséges, hogy néhány év múlva a helyi áramszolgáltatók nagy része eltűnik a piacról. (Más kérdés, hogy így felsőbb szinten újabb koncentráció, újabb monopóliumok jönnek létre idővel, és a folyamat megfordul, a dekoncentráció igénye ismét felerősödik.) Akik felismerték e veszélyeket, megválnak az évtizedek során rájuk rakódott súlyfeleslegtől, jobban kiszolgálják a kis ügyfeleket, javítják a szervizhálózatot, különféle alternatívákat kínálnak a fogyasztók megtartására.

A svájci, német, osztrák, dán rendszerben — sok más egyéb mellett — az áramszolgáltatásra is a történelmileg kialakult tartományi elkülönülés nyomja rá a bélyegét. Nincs egységes tarifa, és az árakat nem központilag képezik. Minden régióban az áram árát a helyi sajátosságok, a szolgáltatással kapcsolatban felmerülő költségek és a fogyasztók kívánságai határozzák meg. Utalnék itt pl. a környezetvédelmi szempontokra. Münchenben, amely német viszonylatban is gazdagnak számít, megszavazták, hogy ők "egészségesebb" áramot akarnak, azaz az erőművi szennyezőanyag-kibocsátás kisebb legyen a törvényileg előírtnál. Ezért hajlandók is többet fizetni. Ugyanígy szempont lehet például az ellátás fokozott biztonsága földrengéses vagy viharos területeken. (Megjegyeznénk a szigorúbb környezetvédelmi határértékekről, hogy ezeket nagy valószínűséggel nem a kisnyugdíjas bácsik és nénik szavazták meg ott sem, hanem pl. az exportképes erőművek szállításában érdekelt vállalatok. Közismert, hogy a világviszonylatban legszigorúbb német határértékek nemhogy rontották volna, hanem éppenhogy javították a német ipar versenyképességét, piaci pozícióit. Ebben nem kis szerepet játszottak a központi K+F, foglalkoztatási alap és egyéb támogatások. Németország harmadik helyen áll a világon a K+F-re fordított összegek tekintetében.) Az önkormányzati tulajdon és a közhasznú társasági forma a garancia arra, hogy a költségek egyértelműek, viszonylag alacsonyak és ellenőrizhetők. Az állam beleszólása annyi, hogy maximálja a nyereséget és meghatározza az adótartalmat.

Más filozófia szerint épül fel a francia rendszer, amelyet a számtalan kisebb atomerőmű jellemez. Ott az energiaellátás állami monopólium, keresztfinanszírozással országosan azonos feltételekkel kapják a fogyasztók az áramot. Az atomerőmű azonban olyan kategória, amelynél sok más egyéb szabály mellett a piac törvényei sem érvényesülhetnek.

Mindkét rendszerben közhasznú társaságok vannak (más az adózás, mint a versenyszférában) és a folyamatok a nyilvánosság előtt zajlanak.

A sok évszázad alatt kialakult európai mintájú polgári demokráciákban a szavazók kiharcolták maguknak a nyilvánosságot. Elképzelhetetlen, hogy egy minisztériumi döntés, statisztikai adat, kormányhatározat, nemzetközi gazdasági egyezmény ne kapjon teljes nyilvánosságot, ne lehessen hozzáférni, vagy az, hogy állami tulajdonban levő cégek ne a nemzetgazdasági célok megvalósítása mentén gazdálkodjanak.

Elég nehezen tudjuk elképzelni, hogyan fog eleinte a szabad hozzáférés működni az Európai Unióban. Különösen azért, mert nem mindenütt azonos módon vezették be a környezetvédelmi díjakat, energiaadókat. Azok az áramszolgáltatók, amelyeknél magasabb emissziós határértékeket engednek meg, illetve kisebbek a CO 2 -adók, előnyösen fognak tudni áramot exportálni — esetleg a saját lakosságuk szennyezése mellett. Az lenne tehát az ésszerű, ha az EU a szabad hozzáféréssel egyidejűleg azonos emissziós díjakat vezetne be, így az árammonopóliumok profitjának egy része a központi költségvetésen keresztül visszafolyna társadalmi célokra:

— az élőmunka terhei (szja, tb-járulék) csökkenthetők lennének,

— több pénz jutna oktatásra, műszaki fejlesztésre,

— csökkenteni lehetne a környezeti károkat.

Úgy néz ki, hogy a német kormány, miközben az adók és különféle illetékek drasztikus csökkentésén fáradozik, hajlik végre arra, hogy újabb energiaadókat vezessen be.