kapcsolatlélegzetnyi hírlevélgyorskeresés
Loading
Gonosz-e a parlagfű?

Victor András cikke, melynek rövidített változatát mi is közöltük előző számunkban, nagy port vert fel környezetvédő berkekben. Nem csupán a Hálózat c. környezeti-nevelési lapban és a mi hasábjainkon megjelentetett cikkekre jöttek válaszok, hanem a Zöldpókon is éles vita alakult ki. Az alábbiakban közlünk néhány véleményt.
Victor András vitaindító szövege véleményem szerint a legmesszebbmenőkig világosan látja és próbálja láttatni a helyzetet. Napjainkban az ipari társadalmak dominánsan technokrata típusú problémamegoldó képessége csak rövid távon hasznos, pusztító megoldásokon alapul, ahelyett, hogy — talán nehezebben fellelhető — hosszú távon is megtérülő és környezetbarát, építő utakra helyezne a hangsúlyt. Szükséghelyzetben az ember kénytelenül folyamodhat a pusztító megoldásokhoz (ilyen-olyan fajok irtása, kemikáliák alkalmazása, a rákbetegségek jelenlegi gyógykezelési eljárásai), ugyanakkor törekednie kellene, hogy mihamarabb megtalálja az építő megoldást (a valódi okok feltárása és megszüntetése), és felváltsa vele a kényszerű, ideiglenes megoldásokat.
Az emberiséget próbára tévő legsúlyosabb problémák az embert a természettől egyre jobban elszigetelő, mesterséges életformák áldásai: a természetnek azokra adott — számunkra kedvezőtlen — válaszai. Ezeket a válaszokat el lehet némítani úgy is, hogy felismerjük azt a tévutat, amit az emberiség a gazdasági és népességnövekedés égisze alatt jár jelenleg, és megpróbáljuk alázattal elfogadni azt a szerepet, amit a természet biztosít és lehetővé tesz számunkra, ill. lehet úgy is, hogy öntelten, önámítva a Mindenható szerepében tetszelegve, ész nélkül, jelenlegi tudásunkra (valóban nevezhető ez tudásnak annak a tökélynek a harmóniájához, összetettségéhez, gazdagságához viszonyítva, amit mi természetnek nevezünk és mi is csak egy pillanatban hozott gyümölcse vagyunk a milliónyi között?...) alapozva megpróbáljuk ezt az általunk tökéletesen soha nem megismerhetőt lecsupaszítani szép sorjában alkotórészeitől, azok csupán csak egyetlen, vagy néhány, de soha sem valamennyi funkciójára összpontosítva. Ez utóbbi megoldástípust szorgalmazza az ipar, a korlátlan növekedést ösztönző gazdasági törvények egy korlátozott erőforrásokkal rendelkező környezetben, a Földön — érthetően — kizárólag saját szempontjai által vezérelve. Ennek érdekében egyre sikeresebb kábítószereket (reklám, kényelem stb.) alkalmaz a természettől való elidegenítésre — mint láthatjuk, egyre nagyobb sikerrel. Az emberek ugyanakkor hőn áhított, rózsaszín, szintetikus világukban egyre kevésbé találják helyüket, nemcsak fizikailag, lelkileg is, és pótszerekbe, cselekvésekbe temetkezve, eredeti életfunkcióikat mind kevésbé gyakorolva, azokról lassan teljesen megfeledkezve egyre tovább menetelnek: a semmibe.

Az emberiségnek nehezére esik önkritikát gyakorolni, és a természet iránti alázattal a jelenlegi természetidegen destruktív technológiáit nehezebben fellelhető, de az élet világába harmonikusan illeszkedő megoldásokkal helyettesíteni. Mégis törekednie kell rá, mert soha véget nem érő, sejthetően egyre elkeseredettebb harcba fog bonyolódni a természeti torvényekkel és — mivel az ember is annak része — önmagával is.
Tehát mindamellett, hogy — csak ideiglenes megoldásként elfogadva — helyi érzéstelenítésként csökkenteni vagyunk kénytelenek az allergén pollenek koncentrációját, törekednünk kellene a valódi okok jövőbeni megszüntetésére, de a mérséklését azonnal el kellene kezdenünk. Ezzel szemben mi történik? Gátlástalanul növekszik a légszennyezés. Vasúti járatok szűnnek meg nap mint nap; a reklámok pedig az alig használt, de — a gyártó véleménye és a divat szempontjából — mar elavult használati cikkek újakkal történő lecserélésére sarkall, melyek közt e szempontból a leginkább fontos az autók társadalomban és légszennyezésben betöltött szerepe. Vajon hányan mondják most e sorok olvasói közül: Nana, autó nélkül élni ma már nem lehet! — Ha ez így megy tovább, holnap már avval sem lehet...
A környezeti neveléstől valóban idegen a parlagfűt megcélzó irtóhadjárat, mert a kis buksik még kialakulóban lévő felfogását kizárólagos az a romboló megoldások keresésének, alkalmazásának irányába terelgeti, ugyanakkor elfelejti ismertetni a bajok okait és miértjeit, melyeket — mint általában a problémamegoldásnál — az alkalmazott megoldást megelőzően kellene megvizsgálni. Ugyanakkor arra még senki sem gondolt, hogy vajon a gépkocsiforgalmat és annak szennyezőanyag-kibocsátási szövődményeit (a pollenallergia egyik valódi okozó tényezőjét) miért nem támadja és próbálja visszaszorítani a társadalom ilyen heves vehemenciával. A parlagfüvet én is sajnálom: ő csak egy áldozat, a hiba magunkban keresendő.
Zárómondatként: a szóban forgó cikk nem arról szolt, hogy tétlenül nézzük, amint pollenallergiában szenvedő embertársaink mind jobban szenvednek, hanem arra figyelmeztet, hogy ne elégedjünk meg a — jelenlegi ismereteink birtokában és e helyzetben az egyetlen gyors, hatékony, de kényszerű megoldást jelentő parlagfűirtással elérhető — helyi érzéstelenítéssel, mert azzal meg nem számoltuk fel a jelenség okait. Arra ösztönöz, hogy a hangsúlyt a valódi okok felszámolására helyezzük.
Strbik János
***
Victor András cikkét elolvasva egy gondolat bánt engemet. Nyugodjunk bele bármely kártevő elszaporodásába, mert ez a természet rendje? Bízzuk a természetre, majd ő eldönti, mi a fontosabb, a parlagfű vagy az ember? És itt már kételyeim kezdenek lenni. A cikk természettel való együttélésről beszél: itt van a legnagyobb tévedés, illetve csúsztatás a sorok között. Ugyanis a parlagfű mértéktelen elszaporodásának kizárólag az ember az okozója. Másrészt parlagfűvel szinte kizárólag az ember által megbolygatott földterületen találkozhatunk, és nem igaz az a kijelentés, hogy a parlagfű elsősorban a parlagon hagyott földeken telepszik meg, mert ennek inkább az ellenkezőjét mutatja a tapasztalat. Elegendő egy határbejárás Pest körül, és be lehet bizonyítani: amelyik földet tartósan nem művelik, egyáltalán vagy alig tartalmaz parlagfüvet. Ezzel szemben ahol a kukoricát nem kapálják, a búzatáblát aratás után nem szántják fel, szinte elnyomja a gazdanövényt a milliószámra virágzó parlagfű. Kísérlettel is bizonyítható: ha azonnal felhagynánk minden olyan tevékenységgel (földművelés, kertkapálás, út- és házépítés), amely együtt jár a föld természetes növénytakarójának megbontásával, a parlagfű önmagától visszaszorulna, szinte kiveszne országunkból.
Miért mégis a parlagfű ma a leggyakoribb és legveszélyesebb növény? Erre a növény biológiája, a természet ad választ. Ugyanis ezt a természetben hátrányosan szaporodó gazt a természet felszerelte egy-két képességgel (60 000 magot tud termelni, egy-két évtizedig csíraképes stb.), ami biztosítja természetes körülmények között, hogy a fajta fennmaradjon. De mióta természetes növénytakaró a búzatábla vagy az aszfalttal borított út szegélye? Itt látom a cikk nagy tévedését: a háborítatlan őserdőt keveri össze a művelt szántófölddel, az emberek lakta településekkel! Akkor már — engedtessék meg — ezentúl harcolni fogok a parkok gazborításáért, a csótányok, poloskák elszaporodásáért, hiszen ezek is Isten teremtményei, és "természetes" körülményeket kell nekik biztosítani a lakótelepeken és bérházakban egyaránt...
Összefoglalva csak annyit: az az érzésem, a cikkíró a természetes (ősi) környezetet keveri össze az ember által teremtett kultúr-környezettel, amire már egyáltalán nem igaz, hogy bízzuk a természetre, ki fog itt győzni!
Grynaeus László
a Fővárosi Parlagfűgyűjtő Akció szervezője
Végre egy kiváló színvonalú munka, ami a parlagfű példáján mutatja be a buta kampányolás zsákutcáját, ami sehova sem vezet, legfeljebb eltereli a figyelmet a valódi problémákról. Pécs minősíthetetlenül gyengén működő önkormányzata mostanában azért veri a mellét, azért nevezi magát "környezetvédőnek", mert rendeletet hozott a parlagfű ellen (!!) Ezt úgy kell érteni, hogy megbüntetik azt, aki nem irtja ki a földjén e növényt. Az más kérdés, hogy a legnagyobb büntetést a jegyzői hivatal éppen az önkormányzati tulajdonban lévő Közüzemi Rt.-nek szabhatná ki, mivel a legtöbb növény az önkormányzati tulajdonú ill. kezelésű területeken virul vidáman.
Pécsett egyébként az országos átlagnál jóval magasabb az asztmatikus és egyéb légzőszervi megbetegedések aránya, amit a helyi hivatalos propaganda a parlagfű és a Pécsi Hőerőmű számlájára ír. (Ez alatt néhány önkormányzathoz közel álló alapítvány tevékenységére is gondolok.) A hőerőmű valóban sok szennyeződést bocsát ki, de "furása" mostanában inkább azt a célt szolgálja, hogy olcsón eladhassák, s átállítsák szibériai földgázra, végképp koldusbotra juttatva a megmaradt bányásznépességet.
Alig esik szó viszont arról, hogy a város valódi szennyezője a gépjárműforgalom. Ezt csak tovább növelték a történelmi belváros peremére telepített benzinkutak, a belvárosba préselt bevásárlóközpontok. Durván és tömegesen megszegik a behajtási tilalmakat — ha az SFOR-nak szabad, akkor másnak is. Márpedig az SFOR-nak mindent szabad.
Az utóbbi években rendkívül romlott a tömegközlekedés színvonala. Még ha a Tömegközlekedési Rt. (szinten egy kampánynak köszönhetően) kisebb szennyezésű buszokhoz s buszmotorokhoz jutott (bár a KKA-ból felújított motorok már úgy füstölnek, mint régen), az utazás kulturáltsága, kiszámíthatósága a múlté, arról nem is beszélve, hogy az este fél 11-kor leálló szolgáltatás miatt (az ország negyedik városáról, kulturális centrumról van szó, színházakkal stb.) sokan inkább végleg autóba ültek át. De van olyan ismerősöm is, aki már egyszerűen nem tudta elviselni a buszsofőrök durva, szabálysértő, önkényeskedő viselkedését, ami arra vezethető vissza, hogy a vállalat nem szabályozta egyértelműen a jegyellenőrzés és az ajtóhasználat módját. Mintha csak szándékos utasriasztás folyna az önkormányzati tulajdonú tömegközlekedési vállalatnál.
Eddig jutottam a parlagfűtől...
Kóbor József
Megjelent a Nemzeti Környezet-egészségügyi Akcióprogram (NEKAP) 32 oldalas, színes, új önkormányzati tájékoztatója a parlagfű-mentesítési programról, melyet az Országos Közegészségügyi Intézet munkatársai állítottak össze. Figyelmébe ajánljuk mindazoknak, akik segíteni vagy bírálni óhajtják ezt a programot. Különösen az allergiában szenvedő betegek és az önkormányzati dolgozók részére javasoljuk. Korlátozott számban megrendelhető a Levegő Munkacsoport címén: 2041 Budaörs, Pf. 102.



JELES NAPOK
 Augusztus 01.
   A szoptatás világnapja
 Augusztus 09.
   Állatkertek napja
 Augusztus 09.
   A bennszülött népek világnapja
 Augusztus 20.
   1989-ben e napon gyilkolták meg elefántcsont-csempészek George Adamsont, Joy Adamson munkatársát és férjét
 Augusztus 06.
   Hirosima-Nagaszaki emléknap
 
© Leveg? Munkacsoport 1991-2006. — Villámposta: szerkeszto@lelegzet.hu
A Lélegzetben megjelent írások és képek egyeztetés után, a forrás és a szerző feltüntetésével közölhet?k más kiadványokban.