Szíven ütött ez a megjegyzés. Hát már idáig jutottunk? Az emberek otthonában tilos lenne a zenélés?

Tudom, hogy van valamilyen rendelet arról, hogy a lakások falain belül nem szabad zajos tevékenységeket folytatni, hogy ne zavarjuk a szomszédainkat. Hallottam olyan esetekről, amikor egy fél lépcsőház megrökönyödését váltotta ki valakinek a hangszeres gyakorlása. Külön kegyként kell értékelni, ha délelőttönként ezt a szomszédok megengedik. Az természetes, hogy a késő esti időpontokban az ember már igyekszik csöndben lenni. Hiszen este 10 és reggel 7 óra között állítólag csendrendelet van. Érdekes módon, a televízió ez alól kivétel. Azt mindenki hallgatja, és hozzátartozik az élethez...(a sok reklámmal együtt)... De egy hangszernek még a látványa is szokatlan és nyugtalanító.

Éjjel egy óra körül és hajnali hat előtt szinte mindennap éles szirénázás ébreszt, a csukott ablakon keresztül. Autóriasztó. Nem akarják ellopni azt a nyomorult kocsit ilyen gyakran, csak vagy valami hiba van a műszer beállításával, vagy a gazdája próbálgatja távolról, hogy megvan-e még a tulajdona. Ez is természetes, és hozzátartozik az emberi élethez... Nincs rendelet, amely tiltaná. Mint ahogy azt is magától értetődőnek tartja mindenki, hogy nagy értékű és nagy terjedelmű tulajdonát közterületen tárolja, ingyen... A rendőrség kapacitásának nagy részét fordítja kocsilopások utáni nyomozásra. És senkinek nem jut eszébe panaszkodni amiatt, hogy ezek a közterületen terpeszkedő tulajdontárgyak hangosabban szoktak üvölteni a leghangosabb trombitánál is, leginkább légoltalmi szirénák hangulatát idézve.

Téli vasárnap. Ilyenkor egy kis nyugalom lenne az utcán, a hétköznap csúcsórai 1200 egységjármű egy része is pihenőt tart. De nem mindegyik. Behajtó parkolóút van az ablakunk alatt, és rendszertelen időközönként egyik-másik "jogos tulajdon" a közterületen nekirugaszkodik, hogy elinduljon. Ilyenkor, hidegben ez általában nehezen sikerül. Már félórája próbálkozik az egyik, szorgalmasan harsogtatva nem elég készséges motorját. Az idegeimre megy! Olyan, mint a motoros fűrész, amellyel a fákat írtják nagy előszeretettel. Rémülten kapom fel a kabátomat és rohanok le az utcára, nem valami ilyesmi történik éppen? Csak egy kocsi! Már húzza is ki a farát, diadalmas füstfelhőket eregetve. A ház túlsó végén most indul egy másik. A műsor ugyanaz...

Csöndben reszketek a dühtől. Szobámba érve vágyakozva nézek a zongorámra. Emberemlékezet óta nem játszottam rajta. Milyen jó volna most leülni elé és beletemetkezni valami szenvedélyes improvizáció hullámaiba, hogy kiűzhessem a bennem forrongó prózai indulatokat.

Nem, ezt nem tehetem! Nem szokás ebben a házban. A szomszédok azt hinnék, hogy megbolondultam, és felháborodottan rámcsöngetnének. Inkább felteszek egy lemezt. A kedvencemet.

De nem tudok kikapcsolódni, mert a kívülről jövő motorzaj elnyomja a pianó részeket. Felhangosítsam? Hogy áradjon körülöttem a zene, úgy, ahogy szeretem, simítsa el megkínzott idegrendszerem görcseit és ragadjon el egy szebb világba?

Nem merem. Félek.