A konferencia maga igen bensőséges hangulatban zajlott, főleg azoknak köszönhetően, akik már régebb óta ismerték egymást, netalán együtt is dolgoztak. Volt ott például kanadai kerékpáros aktivista, aki társaival odahaza fát ültetett egy út közepére és verset írt a visszahódított utcáról, voltak ott a szovjet utódállamokból, kik magukkal hozták az otthoni hangulatot átlátszó üvegeikkel, és ott voltak persze a megrögzött brit és holland tüntetésszervezők, akik már többször visszahódították maguknak az utcát (Reclaim the Streets), bár ezzel kevésbé hódították meg a rendőrség szívét. Ebből kifolyólag aztán kaptunk is instrukciókat, hogy mi a teendő, ha problémánk akad valamelyik megmozdulásunk alkalmával a rendőrséggel (a letartóztatott jogai, ismerős ügyvéd telefonszáma stb.).

Bár igaz, hogy a legnagyobb készülődés az akciókat előzte meg, azért volt elmélet is. Szakmai szempontból legérdekesebb egy folytatólagos munkacsoport volt, mely egy autómentes városokról szóló elméletet elemzett, és ezt próbálta meg Lyon esetében alkalmazni. Megbeszélést tartottunk a nők szerepéről is a közlekedésben. A holland tapasztalat ugyanis az, hogy az autókat a férfiak használják, míg a nők otthon végzik a házimunkát, hozzák-viszik a gyerekeket, mennek bevásárolni. Emiatt az utóbbi időben gyorsabban növekszik az autót használó nők aránya, mint a férfiaké. Javítani kell tehát a tömegközlekedésen, méghozzá a háztartásbéli nők igényeit a legmesszemenőbbekig figyelembe vevő szempontok alapján.

Voltak olyan műhelyek is, ahol gyakorlatiasabb elméletet tanulhattak a résztvevők: egyrészt, hogyan lehet egy környezetvédő szervezetnél hatékonyan dolgozni: miként kell sajtónyilatkozatot írni, honnan lehet pályázatokról tudomást szerezni, hogyan érdemes azokat megírni. Voltak olyan gyakorlatok is, melyeket az akcióknál lehet hasznosítani: hogyan érdemes tüntetésekhez táblákat festeni, hogyan lehet a figyelemfelkeltés eszközeként gólyalábon járni, hogyan lehet az utcán mozgásszínházt játszani, és miként lehet mindezt videofelvételeken profi módon rögzíteni.

Lássuk tehát, milyen akciók voltak, hiszen ezek alapján tudósított többször is a helyi TV és a Le Monde a címlapon! Mindennap kiment az utcára pár ember, aki attól a müncheni illetőségű fiatalembertől tanulta a praktikákat (neve: Michael Hartmann), aki évek óta autókon mászkál át a bajor fővárosban, és kiharcolta, hogy Németországban nem tilos illegálisan parkoló autókon átsétálni. Természetesen a média felé ez volt az egyik leglátványosabb megmozdulás, valamint az, amikor a járdán parkoló autók köré százméternyi piros-fehér szalagot tekertünk, hogy ajtajukat ne lehessen kinyitni, vagy amikor tízen-tizenöten arrébb pakoltuk a tilosban parkoló kocsikat, melyek aztán a szűk utcát eltorlaszolták.

Egyik este pedig közös, utcai vacsora volt a főhadiszállás előtti térre meghirdetve, ahova a környékbeli lakosokat is meghívtuk, majd miután mindenki megkóstolta a mások által elkészített finomságokat, népzenével és néptánccal fűszerezett utcabál következett. Más alkalommal pedig az ötvenezer kinyomtatott szórólap nagy részét osztogattuk a belvárosban közlekedő, ill. parkoló autósoknak. Volt, amelyik egy szenzációs pénzszerzési lehetőségre hívta fel a figyelmet, miszerint havi kétezer frankot spórolhat mindenki, aki autóját leadja. És volt olyan hivatalos levélként megszerkesztett lap is, mely a polgármesteri hivatal nevében évi sok-sok ezer frank befizetésére szólítja fel az autótulajdonosokat, akik eddig kedvezményesen, a külső költségek (externáliák) megfizetése nélkül használhatták gépkocsijukat.

De a fő esemény az utolsó napig váratott magára, ez pedig Lyon belvárosában való felvonulásunk volt. Már napokkal korábban önkéntes csapatok járták éjjelente a város utcáit, és autó tetején álló, kaszás halálfigurát ábrázoló plakátokat ragasztottak ki a főbb utcák mentén, melyek a szombati megmozdulásra hívták a jó népet. És eljőve a nagy nap, melyre mindenki lázasan készült. Korán reggel óriási méretű fekete lepedőt akasztottunk ki a városba bevezető autópálya fölé "Elég az autókból!" felirattal. Aztán déltájt elindult a felvonulás, melyen mindenki ott volt. Fekete, csuklyás ruhába öltözve, feszületeket hordozva, siratódalt énekelve kísértünk utolsó útjára egy gyászruhával letakart régi autót, melyet a szervezők külön erre a célra vettek. A kocsit emberi erővel továbbítottuk Lyon két központi utcáján. Külön megemlékeztünk az autózás első halálos áldozatának százéves évfordulójáról.

Magára a megmozdulásra kértünk a rendőrségtől engedélyt, de arra nem, hogy egy helyen eltorlaszoljunk egy útkereszteződést. Ez volt a kritikus pont, ahol a rendőrség beavatkozásától lehetett tartani. De a szervezők jól oldották meg dolgukat. Folyamatos egyeztetésben álltak a rendőrséggel, mialatt mi utcabált rendeztünk, átvedlettünk az autózást eltemető, illetve az autózás áldozatait sirató kísérőkből a szabad utcákat, az autómentes várost élvező néppé, akikhez csatlakozott a lakosság is. A fekete fátyollal letakart autót tiritarkára pingáltuk, az úttestre kerékpársávot festettünk, táncoltunk. Szegény motoros rendőrök először csak kapkodták a fejüket, mert a két irányból érkező autók csak egyenként tudtak minket kikerülni, aztán nagyvonalúan oldották meg a gondot: az utcákat már két sarokkal arrébb lezárták, hogy ne alakuljanak ki torlódások. Ez volt az igazi győzelem: nem csak azt az utcaszakaszt oldottuk fel az autók uralma alól, ahol mi voltunk, hanem még kétszer annyit! És a lyoni lakosok élvezettel, emelkedett hangulatban használták ki ezt a ritka alkalmat, vették ismételten birtokukba az autók által száz éve meghódított utcákat.

Végül letelt a rendőrségtől kialkudott időnk, és továbbindultunk a városháza előtti térre, ahova az engedélyünk szólt. Itt ismét utcai étkezést szerveztünk, majd a sötétedés után kivilágított téren, a városképben gyönyörködtünk. El kell mondani, hogy Lyon igazán nagyszerű város, megérdemelnék lakói, hogy mindennap autók nélkül élvezhessék utcáit.

(A szerző felvételeivel)