Először is: nincs autóm. Tömegközlekedéssel, kerékpárral és gyalog járok, vagy ha másképp nem tudom megoldani — például mert túl nagy a csomagom —, taxit veszek, de azt is viszonylag ritkán. Nagyobb távolságra nem repülővel, hanem általában vonattal utazom. A hatodik emeleten lakom, mégis gyalog jövök le, és felfelé is gyakran gyalog megyek.

Ami a fűtési energiát illeti, sajnos távfűtéses lakásban lakom, így kevesebb lehetőségem van spórolásra. Világításra energiatakarékos izzókat használok, és amikor nincs rájuk szükség, nem hagyom bekapcsolva a villamos készülékeket. Bár tévé van a lakásban, de alig használjuk.

Élelmiszert a "természetes" csomagolásában igyekszem venni, minél kevesebb csomagolóanyaggal, minél kisebb feldolgozottságú élelmiszert veszek. Kombidobozokban, aludobozokban és műanyag flakonokban árusított üdítőitalt soha nem vásárolok. Külön gyűjtjük az újságpapírt, és elküldjük újrahasznosításra.

Igyekszem egészségesen élni. Húst nem eszem, és rendszeresen sportolok. Így kevesebb gyógyszert kell majd fogyasztanom és ezzel is védem a környezetet, hiszen a gyógyszergyártás meglehetősen környezetszennyező tevékenység.

A "kicsi szép" schumacheri elve az, amivel leginkább meghatározhatnám az életvezetésemet.

Egy kis lakásban élek, egyetlen szobát fűtök, és azt is csak akkor, amikor otthon vagyok. A fürdőszobám mindössze három négyzetméter, mégis minden megvan benne, ami valóban szükséges. Hagyományos mosógépet használok, aminek sokkal kisebb a vízigénye, mint az automatáé. A hűtőszekrényt csak akkor használom, amikor van értelme: télen egy pohár tejföl kitűnően eláll a konyhaablakban is. Tömegközlekedéssel járok, ez nekem Budapest belvárosában jobban bevált, mint a kerékpár.

Van még egy dolog, amit nagyon lényegesnek és idevágónak tartok: immár tíz éve vegetáriánus vagyok. Szerintem ez a "kicsi szép" elv nagyon fontos része: nincs szükségem rá, hogy állatokat öljenek és tartsanak embertelen körülmények között a kedvemért, arról nem is beszélve, hogy a növényi táplálkozás lényegesen kisebb termőterületet igényel, mint a húsalapú, és így kevésbé ösztönöz a vegyszerezésre és a génmanipulációs kísérletekre az egyre magasabb és magasabb termésátlagok érdekében.

Vannak, akik betegségnek tartják, hogy képtelen vagyok bármit is kidobni. Bármilyen tárgyról is van szó, az az elgondolásom, hogy az valakinek valahol még jó lesz, csak meg kell találni, hogy kinek és hol. Tehát nem arról van szó, hogy én gyűjtögetek, csak arról, hogy valóságos fizikai fájdalmat okoz nekem, ha még használható dolgok a szemétbe kerülnek. Ezt a családom megérti, a gyerekeim is hasonlóan gondolkodnak. Az ételekkel kapcsolatban ugyanez a helyzet: egyrészt hulladéktakarékosan főzök, másrészt ami mégis keletkezik, azzal is gondosan bánok. Fő ellenségem a dobozos üdítő, az legfeljebb akkor fordulhat elő nálunk, ha ajándékba kapjuk.

Az, hogy nekem három gyerekem van, egyáltalán nem véletlen. A családot mint nevelési egységet nagyon fontosnak tartom, ahol felnőttek és gyerekek egyaránt nevelődnek.

Az egész életünkre jellemző a környezettudatos életvitel. Alapelvem, hogy csak azokról a dolgokról beszélek, amit magam is megvalósítok. Egyszerre vagyok anya, feleség, tanár és környezetvédő, ezek a dolgok teljes összhangban vannak egymással.

A családi indíttatás nagy szerepet játszhat. Gyerekkoromban a testvéreimmel a nyarat egy olyan helyen töltöttük a Dunán egy szigeten, ahol még villany sem volt, és ott meg lehetett tapasztalni a természetközeli életmódot. Még a dédapám építtette nyaralónak. Fontos dolog volt az a polgári életminta, amit közvetítettek a nagyszüleim, hogy az ember nem azért takarékoskodik, mert nincs neki valamije, hanem azért, mert takarékoskodni, az egy magasabb szintű döntés. Csak a rövidlátó ember pazarol. Természetes volt a régi dolgok szeretete is. A szegedi árvíz, ami 119 évvel ezelőtt történt, pontosan a családi legendárium miatt olyan természetes közelségbe került, mintha velem esett volna meg, holott az üknagyanyám volt akkor kislány.

Nem kell újra feltalálni a környezetbarát életmódot, hanem egyszerűen folytatni kell azokat a jó hagyományokat, amelyeket a szüleinktől, nagyszüleinktől elleshettünk. A szabad idő ma is olvasással, zenehallgatással vagy kreatív közös együttlétekkel, társasjátékokkal telik el a legkellemesebben. Talán a kirándulás vált nehezebbé azáltal, hogy a zöldterületek egyre messzebb kerülnek, s már csak háromszori átszállással lehet őket elérni a városközpontból. Sétálni pedig szinte egyáltalán nem öröm többé a Hungária körúton belül. Egyre kevesebb időt szakítunk a vendégeskedésre is.

A mi lakásunkban van egy helyiség, ahol a konyha, a hatalmas családi asztal, a cimbalom, a számítógép, a háziirodám, minden egy helyen található. A gyerekeim rátették a képernyővédőre — nem teljesen alaptalanul — a figyelmeztetést: ODAÉG A PIRÍTÓS!

A házimunka nem lett lényegesen könnyebb, mint szüleink idején. A takarításban továbbra is a víz és a rendszeresség a lényeg. Szegényes és drága a táplálkozás-élettanilag értékes félkész és készételek választéka. Felvágottat, kész édességeket, konzerveket, zacskós készítményeket ritkán vásárolunk. Zöldséget a kerületünkben már többnyire csak a Hunyadi téri piacon lehet kapni, az is veszélybe került. A süteménykészítés, befőzés, napi főzés elég sok időt vesz el, de nem bánom, hogy ilyen eklektikus életet élek a kenyérkereset és a hagyományos családanyai tevékenységek között egyensúlyozva.

Azt remélem, hogy a huszonegyedik században ismét a humor, a méltányosság, a szolidaritás és a kíváncsiságból fakadó állandó önképzés áll majd céljaink középpontjában. Ehhez azonban az is kell, hogy ne hajoljunk meg a haszonelvűséget, a magánérdekeket esztelenül gyakorlók önkénye előtt. Legyünk aktívak, ha kell, bojkottal, tüntetéssel, véleményünk hallatásával is befolyásoljuk a körülöttünk levő világ alakulását.

Sokéves vezetés után három éve eladtam a kocsimat. Kerékpárral közlekedem a kerületben. Ha a hétéves Eszter lányommal utazom, akkor mindig a villamost vagy a buszt választom, mert a gyerek nem szereti a metrót. A buszból, villamosból tanul olvasni, mindent betűz. Szereti nézni, hogy hagyjuk le az autósorokat. Néha beszédbe elegyedik az utasokkal.

A lakásban csak energiatakarékos égőket használok. Vízmérő órát szereltettem fel. A mélyhűtőt kikapcsoltam, mert így kevesebb a villanyszámla. Gyűjtöm a műanyag flakonokat, és egy közeli (Népszigeten lévő) kecskefarmra szállítom, kecsketejet árusítanak benne. A háztartásból származó növényi hulladékokat szintén összegyűjtöm, és egy közeli családi ház komposztjába szállítom. A száraz kenyeret a farmon lévő nyulaknak és kutyáknak hordom.

A közvetlenül a házam mellett lévő játszóteret a gyerekes anyákkal együtt körülültettük bokrokkal. Használt játszószereket hozattam, és lefestettük a szülőkkel. Az önkormányzatot nógattam, hogy tartsák rendben. Szintén a házunk mellett lévő sétány beépítését megakadályoztam, és szemétgyűjtőket helyeztettem el. Kivívtam, hogy a lakótelepen, ahol lakom, fekvőrendőrök legyenek.

Eszter lányom a legkörnyezetvédőbb. Már hétévesen megmondja, miért jó védeni a környezetet.

Konkrét, környezetemmel kapcsolatos problémáim által indíttatva léptem be a Levegő Munkacsoportba.

Olyan környéken lakom, ahol az elmúlt évtizedekben rohamosan növekedett a gépjárműforgalom, és amely terület a a budapesti "fejlesztési" szándékok fő támadási területévé vált (Lágymányosi híd, Expo, Skála Áruház, 4-es metró).

Ezek és ezekhez hasonló kétes értékű, már megvalósult beruházások, környezetszennyező mellékhatásaikkal fokozatosan rontják a környék lakhatási színvonalát, a tervezettek pedig állandó rettegésben tartják az itt élő embereket. (Nem tartom védendőbbnek a kertvárosok "polgárait" a magas házas lakótelepek lakóinál, az újabban divatos érvek ellenére sem. Egy lakótelepi kis lakásban élő ember is, életkörülményeihez viszonyítva, ugyanolyan áldozatot hozott otthonáért, mint egy saját házban lakó, tehetősebb család!)

Lakótelepünk szép zöldterületbe ágyazottan épült, számunkra ezért volt vonzó. Ezekért most állandóan aggódnunk kell, mert a Hamzsabégi park helyére gyorsforgalmi utat akarnak építeni (a házaktól néhány méter távolságban). Rövidtávú gazdasági érdekek miatt az Irinyi úti park is veszélybe került, és nem győzünk hadakozni a mélygarázsépítő tervek ellen. Tehát állandó küzdelem az életem azért, hogy kis lakásom környezete valamelyest lakható maradjon. Az emberek többsége belefáradt ezekbe a küzdelmekbe, de azért van körülöttem egy szívós kis csapat, akik segítenek.

A településfejlesztésből és közlekedésszervezésből adódó problémákat csak széles látókörrel, minden körülményt mérlegelve szabad kezelni, ezért létrehoztuk a nagytérség társadalmi szervezeteinek összefogását, és egész Budapest és agglomerációjának összefüggésében dolgozzuk ki javaslatainkat, amelyeket megpróbálunk a döntéshozók felé tolmácsolni.

Otthon szelektíven gyűjtöm a papírhulladékot, a használt étolajat. Vásárláskor próbálom kerülni a nem újrafehasználható csomagolóanyagokat, különösképpen a vissza nem váltható műanyag flakonokat. Korábban sok kólát ittam, de ma már ez alig fordul elő, egyrészt mert nem visszaváltható a csomagolása, másrészt próbálom kerülni a multinacionális cégek dömpingtermékeit. Ugyanez a helyzet a tejekkel is: ha lehet, zacskós tejet veszek, és olyat, amit magyar vállalat gyártott, és lehetőleg olyat, amit nem az ország túlsó végéből hoztak. Gyakorlatilag leszoktam arról, hogy gyorséttermekbe menjek. Elsősorban hazai gyümölcsöt veszek, mert azt nem kell messziről szállítani.

Közlekedési szokásaim: autóm nincsen, mindig a tömegközlekedést használom, ami némely esetben lassabb, mint az egyéni közlekedés, és hogyha nagyon sürgősen kell valahova elmennem, akkor legfeljebb taxiba ülök. Ez persze drágább, éppen ezért biztos, hogy csak akkor fordulok ehhez a megoldáshoz, amikor nem elkerülhető. Ha autóba ülök, mindig bekötöm magam, és ha módomban áll, próbálom meggyőzni a szabálytalanul parkoló embereket, hogy ne vegyék el a gyalogosok által használt tereket. Kerékpáromat ellopták, de szeretnék hamarosan újat vásárolni. Hosszabb távra kizárólag vonattal utazom, s ha lehetséges, külföldi útjaimhoz sem használok repülőt, és nem törekszem tengerentúli utazásokra.

A szárazelemeket és a "vegykódobozokat" külön gyűjtöm. A szárazelemek a szárazelem-gyűjtőbe kerülnek, a dobozokat pedig a gyártójukhoz juttatom vissza. (Csomagban visszaküldöm őket, nemcsak az enyémeket, hanem a barátaimtól is elhozom őket.)

Általában viszek magammal szatyrot bevásárolni, és ha pl. egy doboz filmet nejlonszatyorban akarnak átadni nekem, kiveszem belőle és a szatyrot otthagyom a boltban. Tehát a hulladék keletkezését így próbálom megelőzni.

Természetesen nem dohányzom és nagyon zavar, ha muszáj másnak a dohányfüstjét beszívnom. Amikor tudom, hogy szennyezett levegőjű területen haladok át, akkor tudatosan kevesebb levegőt szívok, hogy kevésbé szennyezzem a tüdőmet. Próbálom kikerülni azokat az autókat, amelyek nagyon büdösek.

Tudatosan nem pocsékolom a vizet. Kis lakást fűtök, energiatakarékos égőt használok, a tévét nem szoktam bekapcsolni.

Sokat túrázom. A természetet kizárólag a tüdőmből kiengedett piszkos városi levegővel szennyezem.

Vidéken lakunk. Ez jó, mert a kisbabám és a feleségem jó levegőt szív, nem kell a pesti levegőn élnie. Én vállalom, hogy mindennap bejárok dolgozni. Kerékpárral megyek az állomásra, onnan vonattal, és itt Budapesten tömegközlekedéssel. A vonaton tudok valamennyit olvasni, ez így nekem elég kényelmes.

Hogyan élünk környezetbarát módon? Mint kiderült, nem autóval járok, próbálok biotermékeket venni a kicsinek, ha magunknak nem is mindig tudunk. Ott helyben szerezzük be a téli eltennivalót. A párom felkutatja a gyümölcstermelőket, és helyben veszem a házitejet, a tojást. Húst nem eszünk.

Amennyire lehet, takarékoskodunk az árammal. Vannak energiatakarékos lámpáink. Nincsen sok háztartási gépünk. A hűtőt, ha nem használjuk, kihúzzuk. Kihúzzuk az üzenetrögzítő trafóját, ha otthon vagyunk. Nem nézünk tévét. A szennyes edényhez nem mindig használunk mosogatószert. Nagy részét frissen, meleg vízzel ki lehet öblíteni. Úgy alakítjuk ki a kertünket, hogy ne kelljen vegyszereket használni. Szeretjük a napfényt, de azért ültetünk néhány fát, hogy sok oxigén legyen.

Karácsonykor nem szoktunk halott fákat állítani. Van egy cukorsüvegfenyőnk, ami cserépben is megél, és nem nő másfél méternél magasabbra. Régebben azt díszítettük fel, de most kiültettük a kertbe. Az idén gyökeresfenyőt fogunk venni, és majd azt is kiültetjük, ha vége a karácsonynak.

Bennem először is egy ösztönös odafigyelésként jelentkezett a környezetvédelem. Odafigyelek arra, hogy semmiből se fogyasszak mértéktelenül, hogy ha már valamit nem használok, azt kapcsoljam ki, zárjam el stb. Ahhoz, hogy a víz értékét megtanuljam, egy nomád tábor kellett, ahonnan a forrás messze volt, így a létfontosságú folyadékhoz csak kannákból jutottunk. Ez sokszor eszembe jut, amikor a városi életmódból származó szokásaimon próbálok változtatni.

Valamikor még én is gyűjtöttem a papírt a környező házakból, mert akkor még megérte a MÉH-be szállítani. Ma legnagyobb sajnálatomra az általam kiválogatott papírért senki nem jön, így a problémát nekem kell megoldani.

Üvegből csak visszaválthatót veszek, és olykor képes vagyok néhány elhasznált elemet hónapokig a táskámban hurcolni, mire végre eljutok egy szárazelem-gyűjtő ládáig. Sajnos nincsen belőlük túl sok. Budapesti lévén sokszor irigykedek Nagykanizsa lakóira, ahol a szelektív szemétgyűjtés már nem csak az álmok szintjén mozog.

A Levegő Munkacsoport dolgozóihoz hasonlóan én is tömegközlekedek. A kerékpáromat pedig csak azért nem használom, mert pár hónappal a megvétele után ellopták... (A véleményem az esetről nem tűr nyomdafestéket.)

Kiránduláskor vigyázok a természetre, és a telken szívesen veszek részt a kerti munkákban.

Sport nélkül nem bírom a városi életet, ezért tornázok, úszok, és szívesen sétálok.

Szeretem az egyszerűséget és a természetes dolgokat. Szívesen veszek környezetbarát termékeket, főleg, ha azok jó minőségűek és az áruk is elfogadható.

Álmom egy olyan ház, melyben napenergiát, esővizet és különböző eszes és környezetbarát technológiákat használnék.

Az egyszerűséget a táplálkozási szokásaimba is próbálom becsempészni. Rájöttem, hogy minél kevesebb cukrot és sót használok, annál jobban érzem az ételek eredeti ízét. Legújabban a kávét is cukor nélkül iszom, így legalább az ízén is érzem, hogy aznap mennyi koffeinnel bombáztam a szervezetem.

Úgy gondolom, hogy ha mindenki csak a saját háztartásában valósítaná meg a környezetvédelmet, már az is hatalmas eredmény lenne, hiszen az egész is kis részletekből tevődik ki.

Vidéken lakom, de csak a vasútállomásig megyek autóval: erre azért van szükség, mert nagyon rossz a tömegközlekedés a vasúttól hazáig, és ez két órával hosszabb utazási időt jelentene.

A háztartásban próbálom a visszaváltható csomagolóanyagokban árult termékeket használni, bár véleményem szerint ez sokkal szélesebb körben alkalmazható lenne (salátadoboz, hipósüveg stb.).

Energiatakarékos égőket használunk a házunk gyakrabban használt helyiségeiben. Víztakarékos vécéöblítőt szereltünk fel a fürdőszobába. A kertben van komposztálógödrünk is, oda rakjuk a levágott füvet. A konyhai szerves hulladékot, ételmaradékot az állatoknak adjuk.

A fogyasztói társadalmakban az ,,ami könnyen jön, könnyen megy" elv alapján pazarlóan bánunk értékeinkkel. (Használati tárgyaink kevésbé fáradságos módon, gyorsabban készülnek a modern technológiákkal, ezért olcsóbbak is. Így viszont a szükségesnél gyakrabban cseréljük, hamarabb hajítjuk szemétre őket.)

Családi hagyomány nálunk, hogy addig használunk mindent, amíg lehet, legyen az ruhanemű, étel, bútor vagy bármi. Ha alkalmatlanná vált eredeti feladatára, megpróbáljuk másképp hasznosítani. Csak néhány példa a sok közül: azzal a zoknival, amit már nem érdemes többször megstoppolni, még lehet cipőt tisztítani. A madarak imádják a süteménymorzsát, az összegyűjtött papír az iskolásokat gazdagítja. A megunt játékoknak mindig örül egy ,,újszülött" — nekik még minden vicc új.

Szeretjük a természetes alapanyagokból készült holmit és kerüljük a műanyagokat, különösen a csomagolásnál alkalmazott nejlonzacskó-áradatot, ami egyszerűen ,,elemészthetetlen". A lényeg az, hogy javaink gyarapítása címén ne a szeméthegyeket tápláljuk.

Vidéken, tanyán élünk, házunkat vályogból építtettük. Kerti hulladékégető kazánunk van. Nem volt és nem is lesz hűtőszekrényünk, mivel vegetáriánusok vagyunk, és gyorsan romlandó dolgokat nem fogyasztunk. Elég a jó hűvös kamra, amiben a zöldség sokáig eláll. A zöldségek egy részét magunk termeljük — vegyszermentesen. A többletet elrakom tartósítószer nélkül. A zöldséghulladékokból komposztdombunk van. A kenyeret sokszor magam sütöm. Hagyományos élelmiszerboltban keveset vásárolunk, kerüljük a tartósított, agyon-feldolgozott és -csomagolt termékeket. "Színes" buborékos üdítőket nem fogyasztunk, konzervet sem. Főleg bioboltban vásároljuk meg az ételek alapanyagait. Egyszerűen táplálkozunk, fehér cukrot nem használok. Gyógyszereket évek óta nem láttunk. Gáz- vagy villanytűzhelyem nincs, egy lomtalanítás alkalmával szereztük be a fatüzelésű tűzhelyünket, ami hűvös napokon meleget ad, és rajta az ebéd is elkészül egyben. A vályogház nyáron hűvös, nem zavaró a tűzhely melege. Nem használok hagyományos mosogatószert és mosószert. Ausztriában szerezzük be a régi étolajból készített kenőszappanszerű környezetbarát terméket, amihez mosószódát adva csodálatos hatékonyságú tisztítószer készíthető. Mosógépünk energia- és víztakarékos. A fehér ruhák kivételével hidegen mosok. Televíziónk nincs.

Minden évben több fát ültetünk, és télen etetjük a madarakat. Több madáretetőt is készítettünk. Az ételmaradékot kihordjuk a kert végébe, ahol megeszik a mezei hörcsögök. (A nyulak pedig önellátóak a biokertünkben.)

Sokat kérdezgetem a tanyasiakat, hogyan éltek áram és televízió nélkül, milyen ételeket készítettek, milyen tárolási módszereket alkalmaztak. Nagyon elgondolkoztató számomra, hogy nem ismerték a hulladék fogalmát, mert mindent újrahasznosítottak (begyújtottak vele, odaadták az állatoknak, komposztálták stb.).

A közelünkben levő község szeméttelepének állapota elszomorító, nagyon közel van a házakhoz, és ősszel a belvíz teljesen alámossa, így ide nem visszük a szemetet. A közeli városban nincs szelektív gyűjtés. Azért kitaláltunk egy kicsit humoros megoldást. A férjem osztrák származású, így sűrűn jár ki Ausztriába, ahol köztudottan példamutató a szemét kezelése. Mi itthon eleve válogatva gyűjtjük a szemetet, így csak egy szemeteszsákba csomagolom külön a fém-, a műanyag és az üveghulladékot, bele az autó csomagtartójába, és irány Ausztria. Ez évek óta így megy, és még eddig soha nem nézték meg a nagy forgalmú határon a szemeteszsák tartalmát.

Egy alkalommal a kis határon mentünk át, ahol az ellenőrzés szigorú, és mi lebuktunk a "csempészáruval," mikor a vámos a csomagtartóban kotorászott cigaretta és szalámi után. Kérdőn meredt a három takaros zacskóba: "Ezek mik?" "Szemét" — mondta a férjem. "Sajnos elfelejtettük kirakni." A vámos hirtelen elfelejtette a szalámit, és döbbenten abbahagyta a turkálást. "És most ezt ki fogják vinni?" — kérdezte. "Mit lehet tenni?" — Néz a férjem az utánunk kígyózó sorra. "Na, most az egyszer" — legyintett a vámos.

Egyszer, és talán többször is, egészen addig, amíg a közelünkben meg nem valósul a szelektív hulladékgyűjtés.