Földhasználat és fenntarthatóság a mezőgazdaságban
Selye János orvos-biológus "Stressz distressz nélkül" című munkájában az emberi társadalomra vonatkoztatva írja, hogy "a többségnek a stressz hiánya és a túl sok stressz egyaránt kellemetlen, distresszt okoz. Ezért mindenkinek ... gondos önvizsgálatot kell végeznie, hogy megtalálja azt a stressz-szintet, amelynél a legjobban érzi magát. Akiknek ez a vizsgálat nem sikerül, azok vagy a tétlenség unalmától vagy pedig a folytonos túlzott igénybevételtől szenvednek." Selye megállapításai, úgy tűnik, az emberen túl kiterjeszthetők az egész élő környezetre, természetre, annak rendszereire is. Minden környezet magában hordja ugyanis azt a használati intenzitási fokot, amely a selyei terminológia szerint nem okoz distresszt számára, amelyen "a legjobban érzi magát", vagyis az alulhasználat és a túlhasználat okozta distressz elkerülhető.
Az értékfenntartó gazdálkodásnak tehát egyik legfontosabb alapeleme a tájhoz, a környezetéhez illeszkedő funkció-, tevékenység-, ágazati rendszer és intenzitási fok megtalálása, vagyis olyan földhasználati rendszer kialakítása, amely magából a környezetből, annak adottságaiból és korlátaiból fakad, ahhoz a lehető legjobban illeszkedik. Egyetlen más gazdasági ágazat sem képes ugyanis a természetet és a tájat olyan mélyrehatóan befolyásolni, mint a mezőgazdaság, a kultúrtáj fő használója. Ebből fakad, hogy a természetvédelem alapvetően rá van utalva a mezőgazdasággal való együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye nagyrészt a környezet, a természeti erőforrások állapotától, minőségétől függ.
A természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltságának ismeretében kétségtelenül el kell vetni az úgynevezett szegregációs modellt, amelynek alapelve a természetvédelem korlátozása meghatározott természetvédelmi területekre és más védett felületekre, és minden egyéb területen megengedi a környezetorientált felelősség és korlátozás nélküli mezőgazdálkodást.
1. ábra: A közép-európai flóra diverzitásának változása (Hüppe 1990 nyomán Harrach 1994)
De az a másik szélsőség sem tartható, amely szerint az egész mezőgazdálkodás általános külterjesítésére ("extenzifikálására") lenne szükség. Ez a nézet nemcsak a gazdasági szempontok miatt tarthatatlan, hanem éppen az antropogén ökoszisztémák megléte miatt a fajok védelme szempontjából sem egészen igaz. A mezőgazdálkodás által létrehozott antropogén agrárökoszisztémák új élőhelyeket és lehetőségeket nyitottak olyan fajok részére, amelyek az erdővel borított természeti tájakon nem találták volna meg létfeltételeiket. A föld használatba vételével összefüggő biodiverzitás növekedésre és annak mértékére igen szemléletes példát ad a közép-európai flóra diverzitásának változási tendenciáit szemléltető 1. ábra. Megállapítható, hogy a flóra diverzitása az ipari forradalom időszakára érte el Közép-Európában a maximumát. A földtörténeti középkor és újkor határán (Kr.e. 4500) a diverzitás ennek 50%-át sem érte el. Az ábra egyúttal azt is jelzi, hogy az ipari forradalmat követő erőteljes intenzifikáció a környezet túlhasználata, terhelhetőségét aránytalanul meghaladó mesterséges energiaráfordítás, ipari inputnövelés drasztikus diverzitáscsökkenést okozott. Amit a környezet kíméletes és fokozatos használatba vétele e tekintetben 2500 év alatt felépített, azt a túlhasználat 250 éve tökéletesen lerombolta. A tendencia folytatásának beláthatatlanok a következményei. Le kell azt is szögeznünk, hogy az EU külterjesítési törekvései sem terjedhetnek ki a terület egészére.
Marad egy harmadik stratégia, amelyet először Erz (1978) az úgynevezett földhasználati piramissal írt le (2. ábra). E stratégiának messzemenően az a célja, hogy a földhasználatot és a természetvédelmet integrálja, a táj adottságainak megfelelően határozza meg a használat és a védelem intenzitását, egymáshoz viszonyított arányát. Megítélésünk szerint ez az a megközelítés, amely szélsőségektől mentesen igyekszik a táj adottságaiból levezetve megteremteni a két törekvés összhangját, és lehetőséget kínál a környezeti alkalmazkodásra.
Az 1960-80-as évek magyar iparszerű mezőgazdálkodása ebből a szempontból úgy jellemezhető, hogy a földhasználati piramis kategóriahatárait drasztikusan fölfelé mozdította el, figyelmét szinte kizárólag a termelési célú használati funkciókra összpontosította. Vitathatatlan feladatunk ennek megfelelően, hogy ezeket a határokat lefelé mozdítsuk el, csökkentve a belterjes földhasználat (elsősorban szántóművelés) területét, és minden kategóriában a neki megfelelő földhasználati intenzitást, gazdálkodási rendszert szorgalmazzunk. A természetvédelem és a mezőgazdálkodás zonációs igényeit egyesítve, ennek a rendszernek a kategóriái a következők lehetnek:
1) Természetvédelmi magzónák: a természetvédelmi funkciók kizárólagossága, egyéb földhasználat teljes tilalma.
2) Természetvédelmi pufferzónák, vízbázisvédelmi területek: tájápoló, természet- és környezetvédelmi szempontú gazdálkodás, környezeti, foglalkoztatási, kulturális és rekreációs funkciók.
3) Átmeneti zónák: mezőgazdasági termelési + védelmi és egyéb funkciók, ökológiai és egyéb extenzív gazdálkodási formák, ESA területek.
4) Agrárzónák: mezőgazdasági termelési funkciók, integrált, környezetkímélő gazdálkodás, bolygatatlan biotóphálózati rendszerekkel,.
5) Művelés alól kivett területek: urbanizációs, fogyasztási-szolgáltatási, infrastrukturális és ipari funkciók.
2. ábra: A földhasználati piramis (Erz, 1978 nyomán)
A termőterület-felhasználás első három kategóriája az EU támogatások és közvetlen kifizetések várható célterülete, itt tehát olyan programokat kell indítani, amelyek a támogatási prioritásoknak megfelelnek. A termőterület-felhasználás negyedik, vagyis az agrártermelés zónája, a GATT-WTO folyamat eredményeképpen a piaci versenykategóriába kerül. Komparatív ökológiai előnyeit a piacon kell hogy érvényesítse, így ez a kategória a legjobb agroökológiai adottságú területeket foglalja csak magába. Támogatásra csak az egyéb kísérő funkciók (pl. a 712% mezőgazdasági területet kitevő biotóphálózati rendszer kialakítása, fenntartása, ápolása, agrárkörnyezeti alapprogram bevezetése, vidéki foglalkoztatás, szociális, kulturális funkciók stb.) vállalása arányában számíthat.
E koncepció úgy valósítható meg, hogy a belterjes szántóföldi művelésből különböző becslések szerint 0,51,5 millió hektár területet ki kell vonni, és erdősíteni vagy gyepesíteni kell, illetve ökológiai mezőgazdasági irányba kell átállítani. Ezek általában olyan termőhelyek, amelyek eredetileg a mezőgazdaság iparosítását, kemizálását és erőltetett belterjesítését megelőzően sem tartoztak a szántó művelési ágba.
A Nemzeti Agrár-Környezeti Program (AKP) előkészítéseként megtörtént Magyarország földhasználati zónarendszerének kialakítása, amelyben az FVM Agrár-környezetgazdálkodási Osztálya, a KöM Természetvédelmi Hivatala, a GATE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete, az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézete, a FÖMI, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és további intézmények szakemberei működtek közre. Az FVM Agrár-környezetgazdálkodási EU-harmonizációs Munkabizottsága kezdeményezésére indított vizsgálatok az agráralkalmasság-környezetérzékenység fő koordináták mentén tettek kísérletet egy egységes földminősítési rendszer és erre alapozott zónarendszer kidolgozására. Az elemzéseket a GATE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete irányította. A vizsgálatok eredményeképpen meghatároztuk Magyarország területének mezőgazdasági termelési alkalmasságát, környezeti érzékenységét, földhasználati zonációs alaptérképét, annak földrajzi nagytájankénti bontását, majd zonalitási példákat, mintaforgatókönyveket állítottunk elő.
A földhasználati piramiskoncepcióra épülő földhasználati struktúraelemzés tehát 3 kategória nagy léptékű területi lehatárolását célozta egy olyan integrált értékskála mentén, amely az agrártermelési alkalmasság (potenciál) és a környezeti érzékenység (pufferképesség) szempontjából értékeli és sorolja be a földterületeket. Ezen értékskála alapján 3 forgatókönyv készült a fő földhasználati kategóriák arányaira vonatkozóan. Ezek alapján forgatókönyvtől függően Magyarország területének
10-12 %-a a védelmi,
32-50 %-a az átmeneti (kettős meghatározottságú), míg
38-58 %-a az agrártermelési kategóriába kerül.
Ezek az arányok a 2. forgatókönyv szerint az alábbiaknak megfelelően alakulnak:
védelmi zóna: 10,4 %
átmeneti zóna: 41,1 %
agrártermelési zóna: 48,5 %
Az ország teljes területére vonatkozóan a művelési ágak és területi változtatásuk a 2. földhasználati zonációs forgatókönyv alapján az 1. táblázat szerint alakul. Ennek megfelelően a zónaterv megvalósításához az ország teljes területére vonatkozóan
762 ezer ha szántó erdő konverziót,
255 ezer ha szántó gyep konverziót
503 ezer ha intenzív szántó extenzív szántó konverziót szükséges végrehajtani.
A vizsgálatok folytatódnak, zajlik az élővilág-, talaj- és vízvédelmi agrár-környezeti programok területi lehatárolása és makrogazdasági, valamint társadalmi hatásvizsgálata. A munkálatokkal és azok eredményeivel kapcsolatos további részletes információk az FVM Agrár-Környezetgazdálkodási Osztályán (1055 Budapest, Kossuth L. tér 11.), a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetében (2103 Gödöllő, Páter K. u. 1., Tel./fax: 06-28-415-383) valamint az Interneten szerezhetők ( http://www.ktg.gau.hu/~podma/zona/). A lap olvasóit a nagyléptékű földhasználati rendszer-átalakítási munkálatokról valamint az Agrár-Környezeti Program (AKP) tartalmáról és bevezetésének előrehaladtáról igyekszünk folyamatosan tájékoztatni.
Dr. Ángyán József
Dr. Podmaniczky László
Gödöllői Agrártudományi Egyetem
Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet
|