Tíz éve annak, hogy Magyarországon az önkormányzatok nemzetközi viszonylatban példátlanul széleskörű jogosítványokat kaptak az építések szabályozására, az ingatlangazdálkodásra. Vajon elegendő volt-e az elmúlt évtized arra, hogy felismerjék a települések (kerületek) a lehetőségeiket? Vagyis profi tárgyalópartnerei-e a kisebb-nagyobb befektetőknek, vagy pedig néhány fillérért cserébe eladják a jövőjüket is forráshiányon siránkozva?

Ez jutott eszembe akkor, amikor egy berlini lakótelep bevásárlóközpontjának építési feltételeiről hallottam. Cserébe a befektetési lehetőségért az építtető kialakított egy héthektáros parkot, és megépített egy klubépületet a telep lakosságának. Nem volt rá semmiféle jogszabály, törvényi kötelezés, csak az ottani városvezetőség észnél volt, és tudta, hogy a befektetőnek még így is meg fogja érni, hogy oda telepedjen.

Mi történt ezzel szemben a Nyugati pályaudvar melletti MÁV területtel? Az első időkben még a Dózsa György út és a Nagykörút közötti terület egységes fejlesztéséről volt szó. El sem készült azonban a legértékesebb 4 hektáros terület arrogánsan intenzív beépítése, a befektető máris a város egy még ígéretesebb területére ment át, magára hagyva a kerületet a maradék, jóval problémásabb telkekkel. Szemben azonban egy magánvállalkozóval, aki saját bőrét viszi a vásárra, az önkormányzati testület erélytelen döntéseinek következményei a helyi lakosságon csattannak.

Most Dunaújvárosra figyelünk, vajon lesz-e elég bátorsága a város vezetőségének, hogy a TESCO-építkezéssel kapcsolatban a város számára előnyös feltételeket kössön ki, vagy alázatosan rábólint a beruházó diktátumára?

Lehet, hogy sokan a hangadó dunaújvárosiak közül úgy érzik, hogy egy bevásárlóközponttól, legyen az bármilyen szánalmas óriásskatulya parkolótengerrel körülvéve, hatalmasat nő a város rangja. Nyugaton ilyesmit már csak a lerobbant szegénynegyedekben láthatnának. Ha valóban lokálpatrióták, és folytatni akarják a város egyre szépülő, igényes kialakítását, akkor nem engedik a parkolótengert, az egyhangú dobozokat megépíteni, a zöld védőgyűrűt szégyenletesen megcsonkítani. Számos jó példa van arra, hogyan lehet egy kereskedelmi létesítményt lakásokkal, irodákkal, vendéglátó egységekkel, fasorokkal, kisebb terekkel, szökőkutakkal európaiasan, és emellett gazdaságosan megvalósítani.

Dunaújváros az elmúlt években nehéz körülményei ellenére jó hírt vívott ki magának. Reméljük, hogy lesz a városban annyi erő, hogy folytatják a megkezdett utat, és nem elégednek meg profithajhász, provinciális megoldásokkal.