Az elmúlt években sokan nagy örömmel üdvözölték a külföldi tőke beáramlását, most már azonban egyre többen mutatnak rá ennek a jelenségnek az árnyoldalaira is. Felvetik, hogy érdemes volt-e a magyar adófizetők pénzéből hatalmas támogatást nyújtani a külföldi cégeknek és magánszemélyeknek, érdemes volt-e a hazai vagyon jelentős részét — sokszor áron alul — kiárusítani. Hasznára van-e az országnak, ha olyan termelési és fogyasztói minták elterjedését ösztönözzük sok-sok milliárd forinttal, amelyekről az követendő példaként elénk állított Európai Unióban is egyre többen mondják, hogy zsákutcába vezet? Vajon nem lenne-e sokkal célszerűbb ezeket a hatalmas összegeket a magyar vállalkozóknak adni, a még meglévő vagyonunkat megőrizni, és mindezt arra fordítani, hogy az értékes hagyományainknak sokkal inkább megfelelő, a környezeti és társadalmi szempontból valóban fenntartható fejlődést valósítsunk meg?

Mikola Klára

Németh László 1943. augusztus 25-én, a balatonszárszói összejövetelen a magyarság gyarmati sorsáról tartott előadást. A vita során a következőket mondta a harmadik útról: "Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki és azt kérdezi: nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a harmadik oldal".

1994-ben már mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar politikai pártoknak nincs jövőképük. Egyetlen utat láttak maguk előtt: az Európai Közösség, a piactársada1om útját. Egy harmadik útról már szinte senki sem beszélt, pedig annak a lehetőségéről néhány évvel korábban többen meg voltak győződve.

1988—1990-ben Czakó Gábor még ezt az utat javasolta: "a nyers kapitalizmus elszabadítása előtt szemügyre kéne venni, adódhatnak-e előnyök elmaradottságunkból?" Vagy: "Ha a magyar társadalomnak sikerülne illő helyére visszaállítani a tudást és az erkölcsöt, gazdaságunk hamarosan elérne akár valami századfordulós kapitalizmus-szintet is. De onnan hová? A korlátlan növekedés zsákutcájába? Ahonnan kifelé igyekeznek azok, akik a kor idejét élik, és keresik azt az utat, amelyen nemcsak a gazdasági élet, de a Föld élete is megőrizhető?"

1990 januárjában J. K. Galbraith túl egyszerűsítőnek találta azt a nézetet, hogy a világ kétsarkú: kapitalista vagy kommunista, bár Keleten és Nyugaton egyaránt fontosnak vélik, hogy teljes legyen a kapitalizmusba való átmenet.

A kapitalista rendszer azonban — fejtegette Galbraith — azért tudott fennmaradni, mert a jóléti állam enyhítette az eredeti kapitalizmus bajait és kegyetlenségét. "Amit a kelet-európai országok a szocializmus vagy kommunizmus alternatívájának látnak, az nem a kapitalizmus. Ha az a klasszikus alakú kapitalizmus volna, egy pillanatra sem szeretnének cserélni. Az általuk óhajtott vagylagos lehetőség a korszerű állam, a kormány nélkülözhetetlen lágyító, állandósító szerepével." A kapitalizmus az ősi, eredeti alakját nem tudta volna túlélni állami beavatkozás nélkül, és nem lehet az Adam Smith-féle szabad piachoz visszatérni. Azt "Nyugaton sem tűrnénk el, azt nem tudnánk túlélni. (...) Nem igaz, hogy átmeneti megrázkódtatás és nehézségek után azonnali gazdasági javulás fog bekövetkezni. Ez szinte teológiai gondolkodás: hogy az önsanyargatás vezet a jobbá váláshoz. Jelenleg Kelet-Európában a szabadságot üdvözlik. Tragikus volna, ha ez elfogadhatatlan gazdasági nélkülözésekkel társulna. Ha kelet-európai tanácsadó volnék, a kevésbé fontos fogyasztási javak és szolgáltatások piaci szabályozását ösztönözném, de óvatos és fokozatos lennék az alapvető élelmiszerek, a lakbérek és az egészségügyi szolgáltatások szabad piacra bocsátását illetően. Ez esetben azonnal jelentkeznének a bajok, a szenvedés."

Rabár Ferenc a pénzügyminiszteri székből való távozása (leváltása) után egy nemzetközi összejövetelen előremutatóan tekintett vissza tevékenységére: "A piac az egész nyugati társadalom alapelve. Ez a leghatékonyabb eszköz a források rövid távú elosztására, de vak a méltányosság és igazságosság iránt. A piac sose tudja megoldani a világ mezőgazdaságának gondjait, a piac maga okozza az éhség és a bőség gondjait. Különös dolog olyan korban élni, melyben azt mondják, hogy a piac «győzött», amikor tudjuk, hogy a piac semmit sem old meg. Kelet-Európában az a veszély fenyeget, hogy visszajönnek a piac régi hiányosságai is.

Tudom mindezeket, és mégis, amikor abban a helyzetben voltam, hogy végre akartam hajtani eszméimet, akkor ott találtam magam egy rendszerbe ágyazva. Ebben a helyzetben a pillanat szükségszerűségének logikája miatt, bár keynesiánus vagyok, monetaristaként kellett viselkednem. Bár azt gondoltam, hogy az igazságosság fontos, végletesen konzervatívnak kellett lennem. Bár a bolygóval törődtem, a helyi dolgokért kellett cselekednem. Meg akartam szüntetni az éhezést, ehelyett azon fáradoztam, hogy a magyar mezőgazdaság minél versenyképesebb legyen. Egy erős újraelosztás mellett voltam, s a legkisebbre kellett csökkentenem az újraelosztást a szabad piac nevében. Mindnyájan, tudatosan vagy nem, a rendszerek rabjai vagyunk. Nem vagyunk képesek rá, hogy függetlenül cselekedjünk, kivéve, ha úgy változtatjuk meg a rendszert, hogy az olyan tetteket kényszerítsen ki, amelyeket valóban akarunk."

Hasonlóan vélekedett a rendszer csapdáiról, a növekedés zsákutcájáról, csak éppen a túlsó partról Noam Chomsky 1993-ban: "Azt gondolom, hogy a kilátások igen komorak Kelet-Európa számára. Nyugatnak megvan a terve — nagy részét át akarják alakítani a harmadik világ új, könnyen kizsákmányolható részévé. Sok tekintetben Kelet-Európa sokkal vonzóbb a befektetők számára, mint Latin-Amerika. Az egyik ok, hogy itt a lakosság fehér bőrű és kék szemű, s ezért könnyebb kapcsolatot teremteni azoknak a beruházóknak, akik mélyen rasszista társadalmakból, az Egyesült Államokból vagy Nyugat-Európából származnak. Jelentős továbbá, hogy Kelet-Európában jobb az egészségügyi helyzet és jobban képzettek az emberek, mint Latin-Amerikában, amely néhány gazdag és kivételezett területtől eltekintve, súlyos helyzetben van". A Világbank útja azt sugallja minden segélyezettnek: "ti fejletlenek vagyok, segítségre szorultok, nélkülünk éhen haltok, sőt mi több, farmernadrágotok és kokakólátok sem lesz!"

A növekedés kérdését rendszerint nagyon leegyszerűsítik. Kiss Károly fejti ki, hogy nem mindegy, miből adódik. Szerinte a lakásépítés, a közüzemi szolgáltatások, a pihenéssel, sporttal, kultúrával, informatikával kapcsolatos szolgáltatások területén van szükség növekedésre. (Utóbb kiderült: növekedhet a nemzeti össztermék, s az kizárólag a külföldi beruházók zsebébe vándorol.)

A történelem folyamán minden nagy birodalom összeomlott. Nyilvánvaló módon a jelenlegi pénzbirodalom sorsa is ez lesz, az egész világot gyarmatosító egységes világgazdasági rendszer széjjel fog esni. Fennmaradhatunk-e és hogyan, a fölbomlás és a már jelen lévő ökológiai katasztrófa kiteljesedésének idején? Az a dolgunk, hogy előre felkészüljünk rá.

A jövő a kis területi egységek önállósodása felé mutat. Minden nemzetnek, nekünk is meg kell őriznünk a nemzeti azonosságtudatunkat, a kultúránkat, az anyanyelvünket, s azon belül a tájegységek sajátos hagyományait, szokásait. A lehető legnagyobb mértékig törekedni kell a kis egységek önálló termelésére, a helyi mezőgazdaság, ipar, kereskedelem és hitelrendszer fejlesztésére, meg kell akadályozni azok leépítését. Ezért sem adhatjuk föl a földrajzi és kulturális hagyományokból folyó termelési módunkat, terményeinket, növény- és állatfajainkat, vendéglátási szokásainkat, nemzeti azonosságunkat. Fontosak a helyi tejüzemek, vágóhídak, füstölők, pékségek, sörfőzdék vagy a helyi energiatermelés. A helyi lehetőségek fejlesztése sokkal több munkaalkalmat teremt, mint például egy nemzetek fölötti vállalat automatizált kocsi-összeszerelő részlege. A helyi fejlesztésnek együtt kell járnia a központosítás csökkentésével, a jobban érvényesülő részvételi demokráciával, nemzeti kultúránk megőrzésével.

A részvételi demokráciát a következőképp látja Lewis Mumford: "...a demokrácia természetszerűleg olyan kis közösségekben és csoportokban működik a legjobban, ahol az emberek úton-útfélen találkozhatnak, egyenlő felekként szabadon tárgyalnak és személyes ismeretségben állnak egymással: ez minden tekintetben ellentéte a tömeges szövetkezés, a tömegkommunikáció és a tömegszervezet anonim, elszegényedett és nagyrészt láthatatlan formáinak. De mihelyt nagy tömegekről van szó, a demokrácia vagy aláveti magát egy külső irányításnak és központi vezetésnek, vagy arra a nehéz feladatra kényszerül, hogy hatalmát átadja, delegáljon valamiféle kooperatív szervezetnek."

A harmadik világ tönkretételében igen nagy szerepe volt annak, hogy a táj és éghajlat jellegének megfelelő ősi termelési módokat és eljárásokat idegen nyomásra monokultúrákkal cserélték fel, s a biológiai-kulturális sokféleségük elveszítése fő oka volt elszegényedésüknek, eladósodásuknak, éhezésüknek. Ebből az a tanulság, hogy nem másoknak kell kijelölni helyünket a világban, azt magunknak kell biztosítanunk. Minél inkább elfogadjuk a ránk erőltetett, tőlünk idegen gazdasági, termelési szokásokat, módokat, feladatokat, annál inkább kiszolgáltatottak leszünk, annál inkább biztosítjuk gyarmati helyzetünket. Egy nemzeti egyetértésen és összefogáson alapuló ökologikus lét csak egy jól megfogalmazott harmadik út fölvázolása és követése révén valósulhat meg.

Kevesen törekednek erre. Fentebb Czakó Gábort idéztem, aki 1995-ben a tapasztalatok hatására már keményebben fogalmazott: "Az Antall-Boross-Horn kormányzat abban egy, hogy az áldozatnak szánt harmadik világból a világgyilkosok közé szeretné bevinni az országot. Nemes terv. Szívmelengető és népszerű: Ugyan ki nézi, hogy ezen az úton előbb-utóbb mindenki áldozattá lesz? Az igazi kérdés: van-e harmadik út? Esetleg csakis harmadik út létezik? Bizonyos, hogy az a tehetségében és szorgalmában bízó nép találhat rá, amelyik elég bátor megkeresni."

Sokan keresik ezt az utat. A nemzetek feletti vállalatok mindent elkövetnek annak érdekében, hogy mielőtt rátalálunk a harmadik útra, hosszú időre megszilárdítsák a pénzhatalmat. Ezt a folyamatot nevezik globalizációnak. 1998 áprilisában akarták megkoronázni művüket, s a korábbi szerződések (GATT, WTO, NAFTA stb.) betetőzésére aláíratni a Sokoldalú Beruházási Egyezményt (Multilateral Agreement on Investment, MAI). (Feiler 1997, György 1998).

Az egyezményt titokban készítették elő, a parlamentek sem tudtak róla. A célja biztosítani a külföldi cégek legalább egyenlő elbírálását a hitelek és adózási kedvezmények tekintetében és ezzel megteremteni a külföldi beruházók biztonságát, meggátolni a befektetők jogainak bármiféle korlátozását, megakadályozni az emberi egészség vagy a környezet érdekében történő bármiféle kivételezést. Aláírásával a kormányok teljesen megkötnék a saját kezüket, a kormányokat, a vállalatok is bíróság elé idézhetnék. Az az ország, amelyik aláírja, 5 évig nem léphet ki, és ha akkor fel is mondja a szerződést, a vállalt kötelezettségek 15 (!) éven át érvényben maradnak.

A titkos tárgyalások igen nagy sebességgel folytak, talán azért, hogy az egyezményt össze lehessen hozni még mielőtt a nyilvánosság "észbe kap". (A egyezmény szövegét egy kanadai szervezet szivárogtatta ki és rakta a világhálóra 1998 elején. Egy kanadai lap címoldalán tüntetőket látunk ilyen szövegű táblával: "With the MAI - Canada will die", azaz a MAI-val Kanada el fog pusztulni.) A szerződés aláírásával megszűnne minden, eddig valamennyire is független állam önrendelkezése, szabadsága. A szerződést aláíró kormány saját népét legalább 20 évre gyarmati sorsba, rabszolgaságba döntené.

A dolognak hihetetlen veszélyei vannak, emellett örömre ad okot, hogy a MAI ellen igen sok emberjogi szervezet, szakszervezetek, pártok, a zöld mozgalom és a keresztyén, ortodox és anglikán egyházakat képviselő Egyházak Világtanácsa is fellépett (ez utóbbi körlevelében ismertette tagegyházaival a MAI veszélyeit). A mozgalom összefogása átmenetileg győzött, MAI nem lesz. Nem szabad azonban túl korán inni a medve bőrére — 1999 decemberében Seattle-ben a WTO arról készül határozatot hozni, hogy miképpen valósítsák meg más név alatt a MAI célkitűzéseit.

Remélhetőleg a zöld mozgalom eddigi szövetségeseivel, például az Egyházak Világtanácsával és másokkal együtt folytatja harcát, amelyhez esetleg más, katolikus és egyéb vallási csoportok is csatlakoznak.

(Részlet a Vissza a kozmikus Rendhez c. könyvből)

Ismert a sztálini recept: Kinyilatkoztatni — a hatalom szája íze szerinti — egyetlen igazságot, és szitkot-átkot zúdítani a másként gondolkodókra.

"Harmadik út tehát nincs" — nyilatkoztatja ki a Bonifert Mária—Inotai András szerzőpáros (Népszabadság, 2000. 5. 26.), azon ellenállhatatlan érvelés eredményeképpen, hogy eddig már többen sikertelenül próbálkoztak vele. Majd a cikk végén jön a kiátkozás: "Ebben a helyzetben bezárkózni, vagy «harmadik utat» hirdetni, több mint felelőtlenség. Felnagyítani az új megteremtésével járó nehézségeket és tagadni az eredményeket több mint bűn."

Aki tehát "harmadik útra" törekszik, több mint felelőtlen, több mint bűnös. És hogy minősítsük az olyan tanult közgazdászokat, akik nem vesznek tudomást a jelenlegi gazdasági rendszer, "az első út" alapvető belső ellentmondásáról, amely kiküszöbölhetetlen, mert a lényegéhez tartozik? Akik nem vesznek tudomást azokról a tendenciákról, amelyek kérlelhetetlen előrehaladását évtizedek óta rendre ENSZ statisztikák tárják a világ elé, és amelyek a rendszer egyre közelgő összeomlását vetítik előre olyan valószínűséggel, mint amilyen valószínűséggel egy szerpentinen lefelé rohanó fék nélküli autó szakadékba zuhan?

Mi ez a belső ellentmondás?

A tőkés gazdaság hajtóereje a kamat: a vagyontulajdonosok joga és lehetősége arra, hogy teljesítmény nélkül, pusztán tulajdonuk alapján részesüljenek a társadalmi össztermékből, azaz járadékot élvezzenek. (Ezt ne mossuk össze a vállalkozói nyereséggel, amellyel a társadalom a piacon megmért vállalkozói teljesítményt jutalmazza, amely nyereség tehát munkabér jellegű. A profit e két lényegesen különböző eleme akkor mutatkozik meg tisztán, ha egy vállalkozó saját tőke nélkül, teljes mértékben hiteltőkét működtet.) A kamatos kamat matematikája folytán a pénzvagyon és vele a kamattömeg sokkal meredekebben nő, mint a termelékenység. Változatlan méretű termelés esetén tehát a társadalmi össztermék egyre nagyobb hányadát kellene kamatként kifizetni, és egyre kisebb hányad maradna a munkateljesítményt nyújtóknak, beleértve a vállalkozókat is. (Hadd nevezzem őket — Silvio Gesell nyomán — gyűjtőnéven munkásoknak.) Ha tehát a munkások szinten akarják tartani jövedelmüket, állandóan növelniük kell a termelést, akkor is, ha ez már meghaladja a normális (természetes) életvitel szükségleteit, akkor is, ha nincs rá elegendő fizetőképes kereslet, akkor is, ha már régen áttörte az ökoszféra korlátait. (Lásd a Római Klub emlékezetes tanulmányát.)

Ebből az alapvető ellentmondásból ered két végzetes tendencia.

Az egyiket már érintettük: ez az élet természeti (ökológiai) feltételeinek a rombolása, amelyet száz éve még észre sem vettek, ma azonban már nyilvánvaló, hogy egy-két nemzedéken belül ellehetetleníti a magasrendű életet a Földön.

A másik tendencia: a polarizáció, a szakadék, amely a vagyon, a jövedelem, és vele a hatalom túlnyomó részét a többiek rovására birtokló maroknyi ember és az emberiség többi milliárdjai között évről évre mélyül. (Közhely volna erre számokat idézni.) Nyilvánvaló, hogy ez a szakadék nem mélyülhet a végtelenségig, és ha nem megy végbe fordulat — azaz rendszerváltás —, a folyamat globális szociális katasztrófába (atom-világ-polgárháborúba?) torkollik.

Bonifert—Inotai a globalizálódástól való elszakadást úgy látja, "mintha egy hangya aláfeküdne az úthengernek, s megpróbálná feltartóztatni azt".

Előttem más kép rajzolódik ki: Magyarország tengeren hánykolódó halászhajó, amely hirtelen ott találja magát a csillogó-villogó, hatalmas Titanic mellett, és a Bonifert—Inotaihoz hasonlók sóvárogva igyekeznek felkapaszkodni rá, nem véve tudomást arról, hogy a Titanic oldalát már felszakította a jéghegy.

Miután a hagyományosan "második útnak" tekintett diktatórikus tervgazdálkodás — amely magát "szocializmusnak" nevezte —, bár a külső elemzők és a belső másként gondolkodók inkább államkapitalizmusnak minősítették — kudarcot vallott, csak a jelenlegi rendszer, az abszolutizált magánkapitalizmus volna a járható út? Nem, ez a Titanic útja.

Rendre cáfolhatnám Bonifert—Inotai megdöbbentően felületes tételeit, de csak egyet emelek ki illusztrációképpen. "Azok az országok — írják — amelyek képesek voltak megnövelni feldolgozóipari kapacitásukat és élni tudtak a liberalizált piac lehetőségeivel, mint Kína, de még Mexikó, El Salvador vagy a Dominikai Köztársaság is, a világátlag háromszorosára tudták növelni kivitelüket." Ami, ugye, azt jelenti, hogy ezekben az országokban számottevően javultak az életviszonyok. Eszünkbe jut a "magyar" export ragyogó növekedése, aminek zömét a vámszabad-területi multik produkálják, míg a valóban magyar export stagnál, vagy alig nő, de emeljük ki inkább Mexikót. Csontos Gábor írja ("Van-e tíz-tizenöt évünk?" Magyar Nemzet, 2000. 5. 13.): "A világ dolgaiban járatlan ember számára a közel 101 magyarországi vámszabad terület Magyarország technológiai megújításának jelképe lehetne. Abban az esetben, ha a multinacionális vállalatok berendezkedése és működése hazánkban tényleg különleges, egyedi jellemvonását tükrözné a sokat hangoztatott új gazdasági rend, az informatikai társadalmat megjelenítő globalizációs piacgazdaság szerkezeti kiépítésében. Azonban a világon elég sok helyen, elsősorban az olyan adósságszolgálat-szerkezetű országokban, mint Magyarországé, található az angol gyarmatosítás idejéből megismert gazdasági területenkívüliség, más néven ipari-termelői-összeszerelői ültetvények, amelyek egy adott ország nemzetgazdaságán belül, de attól teljesen elszigetelve növelik külföldi anyacégeik profitját. Az Egyesült Államok és Mexikó határán felsorakozó mexikói vámszabad területek, maquiladorák szinte megdöbbentő hasonlóságot mutatnak magyarországi testvéreikkel. A legelső hasonlóság maga a területenkívüliség, vagyis az, hogy ezek a gazdasági övezetek teljesen elszigetelve működnek a mexikói gazdaságtól Mexikó területén. Gyakorlatilag sem húzóágazatként, sem a helyi vállalkozások beszállíttatóiként nem játszanak szerepet. Mexikó állam és a maquiladorák kapcsolata a rendkívül olcsó mexikói bérmunkaerő biztosításában, illetve az ott alkalmazottak távol élő családjuk támogatásából származó fogyasztásában, megadóztatásában van. (Az ott alkalmazottak hazautalják fizetésük nagy részét.) A tényleges mexikói gazdaság állapota, szerkezete szintén nagyon hasonló a magyar gazdaságéhoz. (...) Mexikó 1996-ban csatlakozott a NAFTA-hoz, ami katasztrofális következményekkel járt. A szabadkereskedelmi övezet következtében ugrásszerűen megnőtt a mindennapi szükségleteket fedező import, miközben a hazai termelés a kormány monetáris gazdaságpolitikája következében csökkent, vagy jó esetben stagnált. A megnövekedett import következtében a költségvetés hiánya is nagyobbá vált, amit a beáramló tőke fedezett volna. Csakhogy ez a külföldi tőke — Mexikó adósságszerkezete következtében — nem volt más, mint a rövid távú spekulációs tőke. Amely kierőszakolta a mexikói jegybank által meghatározott reálkamat magas szintjét. Ez viszont a gazdaságpolitikai irányváltás elmélyítését hozta magával: a nemzeti valuta állandó leértékelését az export versenyképességére és a termelékenység növelésére hivatkozva, a belföldi fogyasztói árak világpiacosítását, a bérek alacsony szinten tartását és legfőképpen a belgazdasági élénkülést segítő hitelek kamatrátájának magas szinten tartását. A tőkecsapda Mexikó esetében is kiválóan működik. A minden pénzügyi megkötöttség nélkül kiáramló tőke állandó tőkeéhséget idéz elő nemcsak a költségvetésben, hanem a gazdaságban is. Ugyanakkor a belgazdaság képtelen fejleszteni a hitelkamatok nagysága miatt, és azért is, mert a beáramló (spekulációs) tőkére a költségvetésnek van szüksége. Tehát Mexikó esetében is bezárult az ördögi kör. S az eredmény? Tömeges elszegényedés, a kisipar tönkremenése, magas munkanélküliség (ez biztosítja a maquiladorák bérrabszolgáit), szociális feszültség."

Nagyon is idevágnak "A magyarországi SAPRI program fontosabb megállapításai" is. (Magyar SAPRI Titkárság 2000. április. A SAPRI a Világbank, és tíz ország — köztük Mexikó és Magyarország — kormányainak és civil szervezeteinek közös gazdaságelemző programja.) Figyelembe veendő, hogy az, amit Bonifert—Inotai az egyetlen járható útnak tekintenek, a Magyar SAPRI Titkárság szóhasználatában "neoliberális gazdaságpolitika" vagy "washingtoni konszenzus" néven jelenik meg. "...a rendszerváltás hatalmas veszteségekkel járt, a fogyasztás, a reáljövedelem szintje évtizedeket, a foglalkoztatás szintje több mint fél évszázadnyit esett vissza és tíz évvel a rendszerváltást követően ez a helyzet még alig változott. (...) számos országban, olyanokban, ahol sohasem volt szocializmus és rendszerváltás, a mienkhez hasonló problémákkal küzdenek a helyi társadalmak. (...) a valamennyi országot jellemző közös vonás a neoliberális gazdaságpolitika, amelyet kivétel nélkül minden olyan országban alkalmaztak, ahol a mondott negatív társadalmi jelenségek tapasztalhatók voltak. (...) a «neoliberális» jelző (...) egy minden állami szabályozás nélküli, szabadon mozgó piacgazdaságot jelent, amelyet a meglévőből a korábbi állami szabályozás lebontásával, így az árak, a külkereskedelem liberalizálásával, a támogatások leépítésével, az állami tulajdon privatizálásával és további hasonló intézkedésekkel hoztak létre. A fejletlenebb volt szocialista, vagy fejlődő országoknak (...) meg kellett nyitni piacaikat a náluknál lényegesen fejlettebb, tőkeerősebb országok vállalatai előtt. Ez valami olyasmit jelent, mintha az ökölvívásban eltörölnék a súlycsoportokat, Nem nehéz megjósolni a nehézsúlyúak győzelmét. Ez történt a volt szocialista és a fejlődő országokkal is. Az amúgyis szegények még szegényebbek lettek, a gazdagok tovább gazdagodtak. (...) ha valamelyik ország a saját jószántából nem kívánta volna követni az angolszász országok által kialakított új közgazdasági divatot, azt különböző eszközökkel erre kényszerítették. (...) Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a neoliberális gazdaságpolitika magyarországi alkalmazása iránti világbanki igény készséges fogadtatásra talált hazánkban, sőt a hazai gazdaságirányítás számos esetben messze túlteljesítette a Világbank, illetve a Nemzetközi Valutaalap kívánságait." — Biztos, hogy Bonifert—Inotai jó helyen keresik a felelőtlenséget és a bűnösséget a "harmadik útra" törekvők között?

Igenis vannak sokan világszerte, és hazánkban is, akik éppen felelősségtudattól és a tömegek iránti szolidaritás érzéséből indíttatva törekednek egy "harmadik út" tervének kidolgozására és megvalósítására. Nemrég jelent meg e sorok írójának tollából A fennmaradás társadalmi programja című könyv, amely — Silvio Gesell, a Keynes által is nagyrabecsült gazdasági gondolkodó tanaira, és ezeknek a harmincas években történt sikeres megvalósításaira támaszkodva — egy "harmadik út", egy tőke- és földjáradék, és így kizsákmányolás nélküli, szociális piacgazdaság és vele egy résztvevő demokrácia tervrajzát tartalmazza.

Az ember társas lény. Bár rendkívüli körülmények között, ideig-óráig egy magányos ember is életben tud maradni, de az a természetes, hogy az emberek csoportokban, közösségekben élnek. Ôsi gyakorlat, hogy egymás mellett élő több, vagy több tucat család — egy-egy falu — időről időre vezetőt — bírót — választ, akinek feladata a többeket vagy mindenkit érintő ügyek eldöntése, vagy a közös döntés megszervezése és végrehajtása. Tulajdonképpen a bíróra rábízza a falu felnőtt lakossága, hogy a közösség nevében, a közösséget képviselve járjon el. Amikor a falugyűlésen a közösség tagjai közvetlenül döntenek a falu ügyeiről, közvetlen demokrácia működik. Erre nyilván csak ritkán, nagyon fontos ügyekben kerül sor. Az ennél kisebb ügyekben a falu közösségét képviselő bíró dönt, és gondoskodik a döntés végrehajtásáról is. Ez a képviseleti demokrácia működése.

Történelmileg úgy alakult, hogy nagyobb együttélő csoportok nem egy képviselőre — a bíróra — bízzák a közügyek intézését, hanem többre, akik képviselőtestületet alkotnak, és többségi határozatok alapján intézik az ügyeket.

Egy faluban, ahol az emberek nem csak hogy ismerik egy mást, de egymás családját is jól ismerik a nagyszülőkig és még tovább, jó esély van arra, hogy az emberek nem csalódnak választottjaikban. Nem ez a helyzet a városi, vagy éppen az országos képviselőtestületek megválasztásánál, ahol egy választókörzetben több tízezer (Magyarországon a jelenlegi törvény szerint átlag 130 ezer) ember választ egy-egy képviselőt. Egy ilyen választás sokkal kevésbé lehet megalapozott. Ezen a szinten jelennek meg igazán a képviseleti demokrácia jellegzetes problémái.

A nagy létszámú közösségek képviseleti demokráciájának alapvető problémáját talán a legkifejezőbben J. J. Rousseau fogalmazta meg, mintegy kétszáz évvel ezelőtt, amikor a képviseleti demokrácia mintaképének tekintett Angliáról a következőképpen írt: "Az angol nép szabadnak gondolja magát, de erősen téved; csak a parlamenti képviselők megválasztásának idején szabad: mihelyt megválasztotta őket, ismét szolganép és semmit sem számít."

A választóknak ez a kiszolgáltatottsága a szabad és kötött mandátum (megbízás) kérdésével függ össze. Ha egy képviselő kötött mandátumot kap, akkor a választók által jóváhagyott programot kell végrehajtania, megvalósulását elősegítenie, különben a választók visszahívhatják. Szabad mandátum esetén a képviselő belátása szerint köteles szolgálni választói érdekeit, és a mandátum lejártáig (többnyire 4 évig) nem hívható vissza.

Magyarországon a nemesi előjogok múlt századbeli eltörléséig az önigazgatás a nemesség kiváltsága volt. A nemesek vármegyékbe szerveződtek, és minden vármegye egy-egy képviselőt küldhetett az országgyűlésbe. E képviselők számára a megye nemesei meghatározták, hogy a napirenden lévő országos ügyekben hogyan kell állást foglalniuk, tehát kötött mandátumot kaptak. A polgári demokráciák kialakulásánál azonban érvényesült a képviselőknek az a törekvése, hogy függetlenítsék magukat választóik akaratától. Ennek "hivatalos" — bár nyíltan ritkán hangoztatott — indoka az, hogy az "egyszerű emberek" nem ismerik fel saját érdekeiket, és nem is tudnak eligazodni az országos dolgokban, tehát ha a képviselő az ő utasításuk szerint volna köteles állást foglalni, gyakran éppen hogy kárukra szolgálna. A képviselő azonban — így a "hivatalos" indokolás — szellemileg magasan a választók fölött áll, ő helyesen ismeri fel a választók érdekeit, és ért az országos dolgokhoz, emellett még önzetlen is, ezért, amikor törvényeket kezdeményez, támogat vagy ellenez, a választók érdekeinek megfelelően foglal állást.

Való igaz, hogy a választók többsége gyakran nem ismeri fel helyesen saját érdekeit, különösen hosszú távú érdekeit, de ezeket a hosszú távú érdekeket talán nem kevésbé gyakran a képviselők sem ismerik fel helyesen, mert bizony nem állnak olyan nagy szellemi magasságban választóik fölött. Emellett a képviselők — a tapasztalat szerint — gyakran vétenek az önzetlenség követelménye ellen, és bizony számosan hajlamosak arra, hogy a közérdeket szándékosan alárendeljék saját anyagi-hatalmi érdekeiknek.

Sok demokratikus hatalmi pozícióba került testületi többség — a tapasztalat szerint — arra törekszik, hogy hatalma korlátlan legyen. Széles körben az a tévedés uralkodik, hogy a képviseleti többség közvetlenül és egymaga a népszuverenitás letéteményese, és így cselekvési szabadságát nem szabad korlátozni. Az állampolgárok e törekvésből eredő kiszolgáltatottságának csökkentésére történelmileg kialakult eszközök:

- a hatalmi ágazatok egymástól való függetlensége,

- a közvetlen demokrácia intézményei (népi kezdeményezés és népszavazás),

- a képviselők visszahívhatósága (kötött mandátum),

- a demokratikus döntéshozatal közelebbvitele a polgárokhoz (szubszidiaritás).

A klasszikus hatalmi ágazatok: a törvényhozó hatalom, amit az Országgyűlés gyakorol, a végrehajtó hatalom, amit a kormány és szervei gyakorolnak, és a kormánytól független bíróságok, amelyek a törvények megsértésével kapcsolatos döntéseket hozzák. Ezeket a modern alkotmányok — helyesen — elkülönítik egymástól, és így egymást ellensúlyozzák, meggátolják, hogy valamely ponton túl nagy hatalom alakuljon ki. A legújabb korban két új hatalmi ág alakult ki: a tömegtájékoztatás (média) és a pénzhatalom. A tömegtájékoztatás demokratikus szabályozására a különböző országokban több megoldással próbálkoznak, erre itt most nem térünk ki.

A közvetlen demokrácia intézményei az iparilag fejlett országok alkotmányos rendszerében — Svájc kivételével — csökevényesen vannak jelen. A legfejlettebb megoldást, a "népi törvényhozást" az Achbergben (Németország) működő Nemzetközi Kultúrközpont dolgozta ki W. Heidt vezetésével. (Lásd a függelékben.)

A képviselők visszahívhatósága és a döntéshozatal közelebbvitele a polgárokhoz kérdésköreit a következő két pontban tárgyaljuk.

A résztvevő demokrácia irányába teendő döntő lépés: egy új választási törvénnyel a pártvezetőség által kézbentartott képviselők helyébe a választópolgárokhoz kötődő, általuk felelősségre vonható képviselőket kell állítani.

A javaslatunk szerinti új választási törvény eltörli a listás mandátumok rendszerét, és kizárólagossá teszi a területi képviselői mandátumokat. Bevezeti a húszas jelölőtestületeket. Ez azt jelenti, hogy egy választókörzet bármely húsz választópolgára — mindenféle pártszerveződés nélkül is — képviselőjelöltet állíthat, mégpedig úgy, hogy a kiválasztott személlyel közösen kidolgoznak egy választási szerződést, majd jelöltjük és a szerződés számára összesen 750 ajánlót szereznek. A jelölt aláírásával vállalja, hogy megválasztása esetén a választási szerződésbe foglalt legfontosabb feladatok érdekében törvényeket fog kezdeményezni, illetve az ilyen kezdeményezéseket szavazatával támogatni fogja. Ezeket a választási szerződéseket közjegyzői letétbe helyezik, és ezen alapul a választópolgárok visszahívási joga, amelyet kétharmados helyi népszavazással gyakorolhatnak a 4 éves ciklus második vagy harmadik évében abban az esetben, ha a képviselő nem teljesíti a szerződés időarányos részét, vagy éppen azzal ellentétesen szavaz. (Egy körzetben természetesen több jelölőbizottság létesülhet, jelöltjeik közül a legtöbb szavazatot elnyerő kap mandátumot.) Értelemszerűen ugyanez a módszer érvényesül a települési és megyei "törvényhozó" testületek választásánál is.

A területi választásokkal létrejött képviselőház mellett az Országgyűlésnek egy második háza is alakul: az önkormányzatok és a társadalmi (civil) szervezetek háza. Ez a települési és megyei önkormányzatok, az érdekvédelmi szervezetek, az egyházak, a szakmai (tudományos) testületek és egyesületek, a nemzeti kisebbségek szervezetei delegátusaiból áll. Az európai kultúrkörben kialakult hagyományoknak megfelelően a végső döntéseket általában a képviselőház hozza, a második kamara funkciója a többoldalú megfontolás, újratárgyalás kezdeményezése, az elhamarkodott döntések megelőzése. A társadalom alapvető kérdései tekintetében a két ház együttes döntése szükséges.

Az új törvény döntő elemei tehát: a képviselők visszahívhatósága, és a pártlisták eltörlése.

A képviselők visszahívhatósága elleni szokásos érvek: "Ingataggá teszi a kormányzást; továbbá a választópolgárok napi érdekeik szerint rángatnák visszahívható képviselőjüket, míg a visszahívhatatlan képviselők népszerűtlen, de hosszú távon közérdekű döntéseket hozhatnak."

Az ellenérvek: Ha a visszahívhatóság ésszerűen korlátozva van, nem veszélyezteti a kormányozhatóságot. Továbbá széles körű tapasztalat, hogy a szabad mandátumos (visszahívhatatlan) képviselők is többnyire csak a következő választásokig néznek előre, ezzel szemben remélhető, hogy a választópolgárok hamar megtanulják: a gyerekeik, unokáik érdekeire is gondolniuk kell.

A javasolt eljárás szoros személyes kapcsolatot létesít a képviselő és választói között. Ezzel összhangban áll a választási pártlisták intézményének megszüntetése. A polgári demokráciákban elterjedt, hogy a polgárok által közvetlenül megválasztott képviselőkön kívül azok a pártok, amelyekhez a közvetlenül megválasztott képviselők tartoznak, bizonyos arányban további, a pártvezetőség által kijelölt (listás) képviselőket vihetnek be az országgyűlésbe. Így például a mai magyar országgyűlésben több a listás, mint a közvetlenül megválasztott képviselő. A listás választások mellett a következőképpen érvelnek: Tegyük fel, hogy minden választókörzetben a lakosság 50%-a "lila" felfogású, 40%-a "kék" felfogású, és 10%-a e szempontból semleges. A lista nélküli választási rendszerben "a győztes mindent visz" elv érvényesül, tehát a képviselőtestület 100%-ban "lilákból" fog állni, míg a listás rendszer módot arra, hogy valamilyen arányban "kék" képviselők is helyet kapjanak a testületben.

Ebben az érvelésben van igazság, de megfontolandók az ellenérvek is. A listás rendszer gyakorlatilag meghiúsítja a képviselők visszahívhatóságát, és a képviselők javarészét lekötelezi az őket listára helyező pártvezetőknek. Ez szembenáll a résztvevő demokráciának azzal a fentebb megfogalmazott alapkövetelményével, hogy a pártvezetőség által kézben tartott képviselők helyébe a választópolgárokhoz kötődő, általuk felelősségre vonható képviselőket kell állítani. A választókörzetenként külön-külön megkötendő választási szerződések, amelyek nem jelszavakat, hanem kézzelfogható, számon kérhető intézkedéseket határoznak meg, valószínűleg eleve azt eredményezik, hogy a választópolgárok nem a "lila" és "kék" jelszavak szerint tagolódnak, hanem eljutnak a közügyekben való tudatos állásfoglalásnak arra a szintjére, amelyen a jelszavak szerinti tömörüléseket sokkal tárgyszerűbb, sokkal kevésbé sematikus állásfoglalások váltják fel, és ennek eredményeképpen az országgyűlésben nem pártok tömbszavazataival, hanem személyek közötti, szakmailag megalapozott vitákban, a választókkal kötött szerződések árnyékában születhetnek a döntések. Egy történelmi tapasztalat: a képviselőtestületek "anyja", az angol parlament évszázadokon keresztül lista nélküli, közvetlenül választott képviselőkből állt, és nem működött rosszabbul, mint a "listás" parlamentek. Ha ez kiegészül a választási szerződésekkel és a visszahívhatósággal, várható, hogy az ország képviselőtestülete közelebb kerül a lakossághoz.

További érv: a javasolt második ház, amely a települési és megyei önkormányzatok, az érdekvédelmi szervezetek, az egyházak, a szakmai (tudományos) testületek és egyesületek, a nemzeti kisebbségek szervezetei delegátusaiból áll, bizonyos mértékben ellensúlyozhatja egy túlságosan "lila" képviselőház egyoldalúságát.

Felmerül egy ellentmondás: az új választójogi törvényt az országgyűlési többségnek (a jelenlegi rend szerint 2/3-os többségnek) kell megalkotnia. A tapasztalat pedig azt tanítja, hogy a képviselők erős tömegnyomás nélkül nem fogják törvénybe iktatni saját visszahívhatóságukat. Ezt a tömegnyomást közvetíthetik a becsületszerződések. Ennek lényege: A választópolgárok már egy, a jelenlegi törvény alapján szervezett választás előtt "jelölőbizottságokat" alakítanak, amelyek jelöltjeikkel olyan választási szerződést kötnek, amelyet majd az új törvény ír elő. Ebben a szerződésben a jelöltek kötelezik magukat — többek között — az új választási törvény megalkotására, azzal a szankcióval, hogy ha megszegik a szerződést, önként lemondanak mandátumukról. Mivel ezt — az új törvény hatálybalépése előtt — nem lehet kikényszeríteni, e vállalás betartása a szerződő képviselő becsületén múlik. Mivel azonban nem tételezünk fel eleve minden képviselőt becstelennek, továbbá mivel a jellemgyenge képviselőket is szorítja, hogy szerződésszegésük nyilvánosságra kerülése derékba törheti politikai karrierjüket, várható, hogy ilyen módon megtehetjük ezt a döntő lépést a résztvevő demokrácia felé.

(Részlet A fennmaradás társadalmi programja c. könyvből)

Az 1990. évi rendszerváltást előkészítő pártpolitikai szervezetek többsége a hivatalos nyilatkozataiban elkötelezte magát a helyi demokratikus önkormányzás kialakításának célja és gyakorlati megvalósítása mellett, azonban az elmúlt 10 év választópolgári és civil szervezeti tapasztalatai arra utalnak, hogy a pártideológiai alapon működő társadalmi szervezetek (az állampárt jogutódjai és az újonnan alakult pártok egyaránt) sajátosan képzelték el és valósították meg a demokratikus helyi önkormányzást Magyarországon. Sajátos jogszabályi környezet

A sajátosság legszembetűnőbb eleme az, hogy az országgyűlési képviselői választási rendszerhez hasonlóan a helyi önkormányzati képviselői választási eljárás és maga az önkormányzási rendszer a pártok (pártcsoportok által kijelölt személyek) dominanciáját helyezi előtérbe, s ezekből eredően mind az Országgyűlés által alkotott (törvényi), mind a helyi önkormányzatok által létrehozott (rendeleti) jogszabályi környezet alapvetően a pártok — megválasztott képviselői — csoportjainak (köz)hatalmi szerepét erősíti. (Ezért is van listás képviselői hely és ezért nem lehet a képviselőket visszahívni.)

Megfigyelhető, hogy azok a jogszabályok is, amelyek — formálisan — megemlítik a helyi választópolgárok érdekérvényesítési és beleszólási lehetőségét a helyi közügyekbe, azok is csak véleményezési jogot takarnak, s általában nincs semmilyen jogkövetkezménye, ha az adott települési önkormányzat (továbbiakban: önkormányzat) a véleményeztetési kötelezettségét megszegi vagy a döntéseivel nem az adott település valós érdekeit szolgálja. Így a Magyar Köztársaság Alkotmánya hiába rögzíti (1949. évi XX. tv. 42.§.), hogy a helyi közhatalmat a lakosság érdekében kell gyakorolni, ha annak bírósági vagy alkotmánybírósági független megítélésére — a gyakorlatban — nincs mód, mivel ezen esetleges bírósági eljárások 5-6 évig is eltartanak, s így az adott lakossági csoportok álláspontja már csak utólagosan (és okafogyottan) nyerhet bizonyítást.

Ugyanígy, a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (2.§.) hiába írja elő, hogy "széles körű nyilvánosságot teremtve" kell a helyi közakaratot megvalósítani, ha az önkormányzati gazdasági és személyi ügyek többségében a helyi önkormányzati testületek "zárt üléseket" tartanak (tarthatnak), s a valós gazdálkodási eredmények (a véletlenszerű gazdasági hibák vagy szándékos visszaélések) információi nem jutnak el a közvéleményhez, azaz a választópolgári közösségekhez.

Az önkormányzati titokzatosságot tovább növeli az a sajnálatos tény is, hogy az önkormányzati testületek a szervezeti és működési szabályzataikat úgy módosítják, hogy a képviselőtestületi meghívókat már csak 48 órával hamarabb kell kiküldeni a képviselőknek, ezért maguknak sem áll módjukban kellő alapossággal áttekinteni a döntésre váró előterjesztéseket, s így a "pártcsoporti szavazógép" elve érvényesül, aminek következményeként az egyéni képviselők sokszor maguk sem tudják, hogy mit szavaztak meg.

Bár az 1992. évi (a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló) LXIII. törvény kötelezi az önkormányzati hivatalokat a közvélemény tájékoztatására, azonban nincs szankcionálva, ha e kötelezettséget nem teljesítik, s az esetleges közigazgatási bírósági ítélet sem elégséges arra, hogy a közérdekű adatok kiadásra kerüljenek. (Pl. az erzsébetvárosi önkormányzati képviselők lakásügyei — PKKB. 1998.)

Különösen jellemző a rosszul értelmezett (és szabályzott) települési önrendelkezési jogból eredő "öntörvényűség" az önkormányzati bérlakások privatizációját is szabályozó 1993. évi LXXVIII. tv. (ún. lakástörvény) előírásainak betartásánál, mivel hiába írta elő a törvény (51.§.), hogy a társasházi alapító okirat tervezetének előkészítésébe a leendő tulajdonostársakat (a lakásbérlőket) be kell vonni és az alapító okirat tervezetének meg kell felelnie a leendő tulajdonosok többségi akaratának, ha a helyi önkormányzatok ezt a privatizáció során nem tartották be, s a földhivatalok az önkormányzatok által készített társasházi alapító okiratokat akkor is bejegyezték, ha a vételi joggal élni kívánó lakásbérlők többségi akaratát bizonyító jegyzőkönyv vagy (az alapítás előtti lakásbérlői közös) nyilatkozat az alapító okiratok mellé nem került csatolásra. Ennek következményeként a bérházak sokszor életveszélyes szerkezeti állapotokkal terhelten és a (társasházi gazdálkodás alapjául szolgáló) "nem lakás célú helyiségek" nélkül kerültek privatizációra, s ennek hátrányai a lakókörnyezetünkben is megjelenik, mivel a bérlakást megvásárlók többsége nem képes olyan jelentős forrást biztosítani, amely lehetővé tenné a lepusztult épületek teljes felújítását. Ugyanakkor az önkormányzatok hivatalai (az építéshatósági jogkörben) a privatizáció után az új társasházakra kötelezően adják ki az építésügyi kötelező határozatokat függetlenül attól, hogy a veszélyes szerkezeti állapotot az önkormányzatok az eladáskor eltitkolták a vételi joggal élő bérlők előtt. (1998. évben Budapest 40000 társasházára 12000 statikai szakvéleményt tartalmazott a BUVÁTI tervtára. Sajnos, ennek következményei az épített környezetünk állapotára is jelentősen kihatnak.)

A megalkotásának folyamatában "nagy vihart kavart" és átmenetileg felfüggesztett "lakástörvény" (79.§.) kimondja, hogy az önkormányzatoknak a helyi lakásrendeleteik (pl. lakbéremelés vagy a privatizációs rendeletek) megalkotása előtt a településen működő bérlői és bérbeadói érdekképviseleti szervezetek véleményét ki kell kérni, azonban ezeket a kötelezettségeket a legtöbb esetben nem tartják be. Ugyanakkor e jogszabályban előírt véleményeztetésben is jelentkezik a helyi önkormányzásunk sajátos áldemokratikussága, mivel a helyi érdekképviseleti szervezeteknek egyetértési joggal kellene rendelkeznie.

Fentiekhez hasonlóan az "épített környezet alakításáról és védelméről szóló" 1997. évi LXXVIII. tv. (3.§.) is kimondja, hogy a közérdekű intézkedések, döntések előtt és azok végrehajtása során biztosítani kell a nyilvánosságot és a közösségi (társadalmi) ellenőrzés lehetőségét, azonban e törvény is csak a véleményeztetésre kötelezi az önkormányzatokat, s az érdekelt lakóközösségek (érdekvédelmi szervezetek és választópolgárok közösségei) javaslatait már nem kell megfogadniuk.

A környezet védelméről szóló 1995. évi LIII. tv. némileg árnyaltabban fogalmaz, miszerint az önkormányzatoknak együtt kell működniük a környezetvédelmi feladatot ellátó társadalmi szervezetekkel (46.§.), azonban ez sem jelent garanciát arra, hogy a helyi környezetvédelemben érdekelt civil szervezetek (a lakosság) véleményét és javaslatait elfogadják. Sajnálatos példa erre a budapesti bevásárlóközpontok és mélygarázsok létesítése (és a parkmegszüntetések), amelyek a lakossági tiltakozások ellenére megvalósultak, ugyanakkor a (használatlan) társasházi pincékben létesíthető és a lakosság által támogatni kívánt "pincegarázsok" kialakítását sem az állam, sem az önkormányzatok nem segítik elő. A "sajátosan demokratikusan" kialakított önkormányzati rendszer sajátos jogalkalmazási visszásságaira jellemző, hogy a környezetvédelmi törvény ugyan ügyféli jogot biztosít az érdekelt társadalmi szervezeteknek a környezetvédelmi államigazgatási eljárásokban, "látszólagosan érvényesül", mivel a civil szervezetek "ügyféli bejelentkezését" az önkormányzatok rendszeresen figyelmen kívül hagyják. (Pl. ETKE — Főváros Önkormányzat Környezetvédelmi Bizottsága /1999./, Levegő Munkacsoport — Erzsébetváros Önkormányzat /2000./) Ha az önkormányzatok a civil szervezeti ügyféli jogot elismerik is, akkor sem érvényesül kellő módon, mivel egy-egy helyi szabályozási (rendezési) terv véleményezésekor az adott szabályozási területen található (meglévő vagy tervezett) épületek engedélyezett terveibe történő betekintést az önkormányzati hivatalok építésügyi irodái megtagadják. (Pl. ETKE — Erzsébetváros Önkormányzat /1999—2000./) A civil szervezetek jogainak mellőzésekor az adott szervezet bírósághoz fordulhat ugyan, azonban a közigazgatási perek is hosszadalmasak, és a civil szervezetek számára a pereskedéshez szükséges anyagi források sem állnak mindig rendelkezésre, s mire az adott peres eljárás jogerősen lezárul, addigra az "ítélet" a legtöbb esetben okafogyottá válhat.

A környezetvédelemi jogszabályok visszás alkalmazásának gondjain az sem segít, hogy az Országgyűlés a Büntető Törvénykönyvet (Btk.) módosította, s bevezette a környezetkárosítás (280.§.) és a természetkárosítás (281.§.) fogalmát, ugyanis még egyetlen önkormányzat esetében sem folytattak eljárást a hibás települési rendezési tervből eredő megnövekedett gépjárműforgalom által okozott légszennyezés vagy a levegő minőségének a parkmegszüntetésből eredő romlása miatt. De ugyanígy nem vizsgálta még senki az önkormányzatok felelősségét a választópolgárok egészségkárosodása miatt sem annak ellenére, hogy a fővárosi gyermekek jelentős része kruppos, asztmatikus vagy más légúti (allergiás) megbetegedésben szenved. A felelősséget akkor sem vizsgálják, ha az önkormányzatok a légúti betegségben szenvedő gyermekek oktatási-nevelési intézményeit vagy a preventív céllal működő erdei iskolákat, nyári táborokat megszüntetik (pl. az Erzsébetváros Hűvösvölgyi úti óvodája, a Józsefváros erdei iskolája, a Zuglói Önkormányzat által korábban fenntartott nyári napközis tábora).

Az igazi demokratikus önkormányzásban a helyi választópolgárok akaratának érvényesülnie kellene a területfejlesztésben is, azonban az 1996. évi XXI. sz. — a területfejlesztésről és területrendezésről szóló — törvény hiába írja elő, hogy e feladatokat az állami és önkormányzati szerveknek, a gazdálkodásukat végző szervezeteiknek és intézményeiknek az érdekvédelmi szervezetekkel, a természetes személyekkel és szervezeteikkel összehangoltan és együttműködve kell ellátni, ha a gyakorlatban ez nem érvényesül. A létrehozott Területfejlesztési Tanácsok munkájába és tagjainak megválasztásába a választópolgárok nem szólhatnak bele, illetve lakóközösségek (és helyi érdekvédelmi szervezeteik) véleményét, akaratát nem veszik figyelembe.

Az 1997. CXL. — közművelődési — törvény (82. és 83.§.) lehetőséget ad a helyi szervezeteknek a Közművelődési Tanács létrehozására, ugyanakkor a helyi önkormányzatok jegyzői (feltehetően az önkormányzati testületek hatalomféltése miatt) a Tanács megalakításának kezdeményezését nem hirdetik meg. Így, a közművelődéssel foglalkozó helyi társadalmi szervezetek (a leendő Közművelődési Tanács) nem ellenőrizhetik az önkormányzatok közművelődési feladatainak teljesülését és a pénzügyi források felhasználását, s nem akadályozhatják meg a helyi művelődési házak megszüntetését. Ehhez hasonlóan, a "rendőrségről szóló" 1994. évi XXXIV. tv. /10.§./ alapján megalakítható a helyi "Közbiztonsági Tanács" is, amely lehetőséget ad a helyi közbiztonság helyzetének a helyi lakóközösségi civil szervezetek által történő befolyásolására, annak javítására. Azonban ez a települések többségében nem alakul meg.

A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény szerint az önkormányzatok az ellátandó feladataikat — így az "óvodai nevelési, gyermek és ifjúsági, környezetnevelési és az egészséges életmód közösségi feltételeinek elősegítése", a "településfejlesztés és -rendezés", az "épített és természetes környezet védelme", a "lakásgazdálkodás" , a "közterületek fenntartása", a "tömegközlekedés" , a "köztisztaság", a "közművelődés" , a "közbiztonság" területén — a lakossági igények alapján kell ellátnia, ennek ellenére a lakosság (a szülő és szervezeteik) vagy a helyi érdekvédelmi szervezetek véleményét az önkormányzatok általában nem fogadják el. Ismeretes, hogy az oktatási és nevelési intézmények megszüntetése miatt a 2000. évben majdnem minden budapesti kerületben a szülői és érdekvédő szervezetek tiltakozó aláírásgyűjtést vagy demonstrációt szerveztek, de a lakosság akaratával szemben az önkormányzatok az intézményeket mégis megszüntették.

A "sajátosan demokratikus" önkormányzati (és országgyűlési) közhatalom hibás működését mutatja az a tény is, hogy az állami költségvetés a közoktatásra olyan kvótarendszert állapít meg, amely nem fedezi a valóságos költségeket, ugyanakkor az önkormányzatok az Országgyűlésre hivatkozva indokolják az intézményi bezárásokat annak ellenére, hogy a gazdálkodásuk során a hivataluk és a vagyongazdálkodó szervezeteik önköltsége meghaladja az oktatásra fordított költségeket. (Az éves önkormányzati költségvetéseknek csak kb. 10-15%-át fordítják az oktatási-nevelési intézmények fenntartására.)

Egyszerű választópolgári szemmel tekintve, a pártcsoportok képviselőiből álló Országgyűlés és az önkormányzatok egymásra (önmagukra!) történő mutogatása nem más, mint a demokrácia szemfényvesztő megcsúfolása. (Ugyanígy Magyarország szégyene a Főváros Önkormányzata és a kormány pereskedése a budapesti 4-es metróvonal építése miatt.)

Az önkormányzatokról szóló törvény ugyan kimondja azt is, hogy az önkormányzatoknak együtt kell működniük a lakosság önszerveződő közösségeivel, s támogatni kell azok tevékenységét, azonban az együttműködés paramétereit semmi sem szabályozza, így az önkormányzatok — az azokat alkotó pártideológiai csoportok — az együttműködést a legtöbb esetben csak a parlamenti és az önkormányzati választások időszakára, illetve a tervezett választási céljaik elérésének mértékére korlátozzák. Ezekből eredően az is következik, hogy a helyi önkormányzatok alapvetően csak azon civil szervezetekkel (lakossági csoportokkal) folytatnak párbeszédet, és az önkormányzati forrásokból — pályázatok vagy egyedi költségfinanszírozás útján — csak azokat támogatják, akik nem kívánják az önrendelkezési (helyi önkormányzási választópolgári) jogaikat folyamatosan gyakorolni, illetve a társadalmi kontroll (a sajátos önkormányzási rendszerből következően jelenleg még elég szegényes) eszközrendszerével sem kívánnak élni, s emellett az adott pártcsoportok hatalmi törekvéseit és dominanciáját "kellő alázattal" (!) (legalább) hallgatólagosan — mint demokratikus (!) előjogot — elismerik.

A "pártorientált demokrácia" pártok általi általános támogatottsága közvetlenül megjelenik az országgyűlési anyagi támogatásban is, mivel pártok számára már évi 2 milliárd forint kerül kiosztásra, ugyanakkor a gyakorlatban is közérdekű tevékenységet végző cca. 50000 civil szervezet számára csak 300 millió forintot juttat az Országgyűlési Társadalmi Szervezetek Bizottsága, amely összeg 30 %-át a parlamenti pártok ifjúsági szervezetei számára tartanak fent. (A pártok az országgyűlési rendszeres támogatás mellett a hatalmi helyzetükből eredően más közvetett forrásokhoz is jutnak, mivel a képviselőik által a helyi közigazgatási, önkormányzati és vagyongazdálkodási pozíciókba helyezett szimpatizánsaik visszasegítik a pártcsoporti tevékenységet, sokszor oly módon is, amelyek a közvélemény számára csak ritkán lesznek ismertek, pl. a Tocsik-ügy.) A közvetlen anyagi támogatáson túl a pártok a "közérdekű (?)" működésükhöz jelentős anyagi (és használati) értékű székházakat (helyi párthelyiségeket) kaptak (kapnak) tulajdonba, illetve tartós használatba, ugyanakkor a civil (közérdekű, közhasznú vagy kiemelten közhasznú) szervezetek általában csak a helyi (és sok helyen már megszüntetésre kerülő) művelődési házak helyiségeiben kapnak összejöveteli lehetőséget (vagy önerőből bérelnek helyiséget).

Mivel a gyakorlatban a helyi önkormányzás is a pártcsoportok privilégiuma, ezért az önkormányzati források felett is e csoportok rendelkeznek, amelynek egyenes következménye, hogy a helyi civil (lakóközösségi, érdekvédelmi és egyéb közhasznú) szervezetek programjainak (működésének) támogatása vagy mellőzése is alapvetően a helyi "uralkodó pártérdek" szerint történik, s így minden "uralkodó pártcsoportnak" kialakulnak a helyi "szolgaszervezetei". A független civil szervezetek pedig — a forráshiányból eredően — előbb-utóbb elsorvadnak és a tagjai felhagynak a közérdekű, közhasznú tevékenységgel, s (a helyi uralkodó pártelit örömére) elfordulnak a helyi önkormányzási közügyektől. A "szolgálj vagy nem támogatunk" alapelv érvényesülésén, illetve a pártideológiáktól mentes független (közérdekű vagy közhasznú) civil szervezeteknek a forráshiányán nem segít "a közhasznú szervezetekről" szóló 1997. évi CLVI. törvény sem, mivel sem a közhasznúságú besorolás, sem a kapcsolódó adózási kedvezmények nem jelentenek felhasználható forrásokat, továbbá a törvény 26.-ában felsorolt közhasznú tevékenységek sora nem tartalmazza a "helyi független választópolgári önkormányzási jogok védelme" vagy a "helyi önkormányzati vagyon védelme" és a "helyi társadalmi kontroll" tevékenységeket, amelyekre pedig a társadalomnak nagy szüksége lenne.

A pártok képviselői által vezérelt Országgyűlés 1990. évben ugyan formálisan létrehozta a helyi önkormányzatokat, azonban érdekes tény az, hogy az 1985. évben (Strasbourgban) elfogadott "Helyi Önkormányzatok Európai Chartája" alapelveit csak az 1997. évi XV. törvénnyel ismerte el hivatalosan. Az egyszerű választópolgárban joggal felmerül a kérdés: Mi lehetett az oka a parlamenti késlekedésnek?

Talán az országgyűlési képviselők és a kormányok számára nem volt ismert a Charta szövege, vagy "hét szűk esztendőig" tartott a magyar nyelvre történő fordítás? A pártideológiáktól mentes független helyi civil szervezetek körében inkább az a feltevés uralkodik, hogy az állampárti rendszert felváltó "többpártrendszerű" állam szerkezetéből és a pártok által kialakított országgyűlési és helyi önkormányzati választási rendszeréből eredően meghatározó szerephez jutott pártcsoportok másodlagosan kezelik azon törvények meghozatalát (módosítását), amelyek nyomán a jelenlegi Alkotmányban és az eddig megalkotott jogszabályokban a pártok számára biztosított "előjogok" csorbulhatnak. A pártdominancia különösen gyorsan sérülhet a helyi demokratikus önkormányzás gyakorlati megvalósulásának következményeként, mivel közismert, hogy az adott települések választópolgárai nem az "ideológiák" hangoztatását, hanem rendezett lakókörnyezetet, köz- és létbiztonságot és tisztességes önkormányzati gazdálkodást várnak el az önkormányzati képviselőtestületektől. E vélekedést támasztja alá az Alkotmány preambulumából történő következtetés, miszerint az 1990. évben módosított Alkotmány szövege a "hazánk új Alkotmányának elfogadásáig" érvényes és a 3.§.(2) bekezdése szerint a "pártok közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában", ugyanakkor az elmúlt tíz év alatt a választópolgárokat egyszer sem kérdezték meg, hogy mi legyen a szövege Magyarország új Alkotmányának.

A nehezen magyarázható késlekedés ellenére az Országgyűlés végül is elismerte a helyi önkormányzatok fogalmát és működését definiáló Charta demokratikus alapelveit, így ezen időponttól kezdve a helyi önkormányzatokat képviselő testületeknek törvényi kötelezettsége is az önkormányzati alapelvek gyakorlati érvényesítése és érvényesülésének elősegítése. Mivel a Charta a demokratikus alapelvek közé sorolja az állampolgárok "közügyekben való részvételének jogát" is, ezért — azon túl, hogy a helyi önkormányzati képviselőtestület a demokratikus rendszer egyik alapintézményét testesíti meg — az önkormányzati testületeknek (mindazon esetekben, amikor azt törvény vagy jogszabály nem tiltja) biztosítaniuk kell a testületet megválasztó polgárok közvetlen részvételi jogát és lehetőségét a közügyek intézésében, a döntések előkészítésében és mechanizmusában. E jog (és lehetőség) biztosításának legfontosabb módja az önálló állampolgári kezdeményezéssel létrejött — különböző célú és rendeltetésű, pártideológiáktól mentes — helyi lakóközösségi és érdekvédelmi társadalmi szervezetek (egyesületek, szövetségek) bevonása a közügyek intézésébe. Így teljesülhet a demokratikus önkormányzásnak az az alapkövetelménye, hogy a választópolgárok folyamatosan tevékeny közreműködői legyenek az Ôket érintő helyi döntések meghozatalának és végrehajtásának, s ne csak tárgyai (elszenvedői!) legyenek a helyi közigazgatásnak.

Ha a mindenkori önkormányzati testületek biztosítják e jog gyakorlati teljesülését, akkor a demokratikus alapelvek érvényesülésén túl, az Önkormányzatok számára az alábbi eredmények is elérhetőek:

- folyamatos és intenzív kapcsolattartás a választópolgárokkal, a tömegbázisokat képviselő civil szervezetekkel, a jelenlegi sajátos önkormányzati rendszerben törvényszerűen bekövetkező "képviselői elidegenedés" bekövetkezésének kiiktatása,

- a mindenkori önkormányzati képviselőtestület sűrű időszakos és indirekt legitimálása,

- a kitűzött önkormányzati célok elérésének lehetősége, a céloknak és a feladatoknak a valós igények szerinti korrekciója, valamint lényegesen nagyobb esély a célok megvalósulására, így ez egyben az önkormányzati testületi munka eredményessége helyi elismertségét növelő eszköz is,

- a folyamatos társadalmi kontroll biztosítása és az önkormányzati gazdálkodás stabilizálása, mivel a civil ellenőrzés egyben biztosítja az "időben történő korrekciók" alkalmazását, így az objektív gazdálkodási körülmények miatti esetleges veszteségek jelentős csökkentését, valamint a szellemi innováció ingyenességét,

- a testületi információs rendszer aktívvá tételét, s az információ áramlásának nagyságrendekkel történő gyorsulását, amely egyben növeli a testületi aktivitást, az önkormányzati erőforrások koncentrációját és a testületi gyakorlati hatóköri lefedettséget.

A civil szervezetek tapasztalatai alapján az állapítható meg, hogy az elmúlt tízéves időszak alatt a képviselőtestületek nem a választópolgárok érdekében fejtették ki tevékenységüket. Ebben jelentős szerepet játszottak az alábbiak:

- a képviselőtestületek rövid idővel a választások után elvesztették a kapcsolatot a polgárok tömegeivel, így a gazdálkodási korrekció időbeni alkalmazásának lehetőségét is,

- a testületi döntéseket a pártpolitikai viták és érdekek jelentősen befolyásolták, ezért a testületi célok nem fedték le a választópolgári közösségi célokat és érdekeket, s így az önkormányzati eredményesség elismertsége azon területeken is törlődött, ahol esetlegesen az önkormányzati testület vétlen volt,

- a társadalmi kontroll hiánya és a kontroll lehetőségének testületi elutasítása olyan következményekkel jártak, hogy a testületek akkor sem kapták meg a társadalmi támogatást, amikor ez a polgárok valóságos érdekeit szolgálta volna,

- az objektív körülmények miatti változásokkal — részben az ingyenes szellemi innováció mellett megjelenő új és demokratikus szellemiségtől való rettegés miatt, részben a testületi működésképtelenség és az önkormányzati erőforrások dekoncentrációja miatt — az adott önkormányzati testületek képtelenek voltak megküzdeni, így sok településen olyan jelentős veszteségeket halmoztak fel, amelyeket az általános forráshiányból és a hibás vagyonkezelési szemléletből eredően kigazdálkodni nem tudtak, ugyanakkor (félve az egyéni képviselő alkalmatlanságának vagy a gazdálkodási hibák nyilvánosságra kerülésétől) a veszteségeket és a gazdálkodási műhibákat eltitkolták,

- a helyi önkormányzati tömegbázist alkotó települési (társasházi/lakóházi/tulajdonosi) lakóközösségek közösségi érdekeit az Önkormányzat másodlagosnak tekintette, így olyan "bombát" helyezett el az adott önkormányzati gazdálkodásban, amely csak több év "önkormányzása" után aktivizálódik, ugyanakkor a várható robbanás előszelei több településen már ma is látszanak (a területfejlesztés elmaradása, a városokban a társasházi vagy lakóépületek és egyéb intézményi épületek műszaki rehabilitációjának elmaradása, az ellenőrizhető vagyongazdálkodási rendszer kialakításának elmaradása, a gazdálkodási alapok felélése, a lakhatási feltételek és körülmények általános romlása, a lakóingatlanok felhasználási cél szerinti piaci értékének torzulása, a tehetősebb helyi polgárok elvándorlási folyamatának felerősödése, a szociális támogatásra szorulók arányának megemelkedése, a település környezeti állapotának romló tendenciája, a választópolgárok általános vásárlóerejének a csökkenése, a települési kisvállalkozások működtetési kockázatának megerősödése stb.),

- az önkormányzati hivatalok a polgárok által jelzett jogsérelmeket nem rendezték le, a jogorvoslati igényeket elutasították,

- az egyéni képviselői érdekeltségek túlzottan érvényesítésre kerültek, amelyek minden esetben visszatetszést keltenek.

A fenti hibák kiküszöbölése érdekében több településen a helyi civil szervezettek az 1996—98. években "kerekasztal" tárgyalási fórumokat kezdtek szervezni, amelyek a pártpolitikai ráhatások miatt általában elvesztette az összetartó erejét, s ebből következően a közös cél teljesülésének lehetőségét is. Ennek következményeként tudható be az a folyamat is, hogy a civil szervezetek egy része az 1998. évi önkormányzati képviselői választásokon történő részvételben látta (látja ma is) a "sajátosan kialakult önkormányzási rendszerben" az érdekérvényesítési lehetőség elérését. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy a politikai pártok és az ideológiáktól mentes civil szervezetek között ellentétek (ellenérdekeltségek) alakultak k