Ezekben az országokban természetesen már régóta vetnek ki olyan adókat és díjakat, amelyek súlyosan környezetszennyező tevékenységeket terhelnek. Ilyen például az üzemanyagok fogyasztási/jövedéki adója vagy a gépjárműadó. Az itt közölt táblázatokban azonban csak a kinyilvánítottan környezetvédelmi célú adókat és díjakat mutatjuk be.

Az OECD és az EU törekvése a gazdasági ösztönzők fokozott alkalmazására abból adódik, hogy empirikus kutatások bizonyítják kedvező hatásukat a környezetre, csakúgy mint gazdasági hatékonyságukat (ilyen vizsgálatok folytak a svéd kénadó, a norvég szén-dioxid-adó, a dán hulladékdíj, a német szennyvízdíj esetében stb.). Kulcsfontosságú tényező az eredmények elérésében az óvatos tervezés, a jól meghatározott célok, és a fokozatos bevezetés.

Az Európai Környezetvédelmi Miniszterek által 1993-ban Közép- és Kelet-Európa számára elfogadott Környezetvédelmi Akcióprogram is kihangsúlyozza többek között, hogy költségha-tékony stratégiákat kell kidolgozni a környezetvédelmi problémák megoldására, amelynek kiváló eszköze a valós költségeket figyelembevevő árképzés és a gazdasági ösztönzők használata.

Közép- és Kelet-Európában az 1990 óta bekövetkező változások kedvező helyzetet teremtettek arra, hogy a környezetpolitika mindinkább alkalmazzon gazdasági eszközöket. Mindazonáltal a térségnek kevés átvehető nyugati tapasztalat állt rendelkezésére, mivel Nyugat-Európában a környezetpolitika a gazdasági növekedést követően — gyakran válaszként arra — merült fel és eleinte elsősorban jogi eszközökön, a környezetvédelmi előírások betartatásán alapult.

A gazdasági eszközök tervezésnél — érzékelve a környezetvédelmi finanszírozás hiányát — a hangsúly inkább azok bevételnövelő szerepére tevődött, mint a szennyezés csökkentésre ösztönző hatásukra. A gazdasági ösztönzőkkel kapcsolatos környezetvédelmi cél a nyugat-európai országokban jobban megfogalmazott, ugyanis általában egy meghatározott mértékű kibocsátás-csökkentést irányoznak elő — százalékban mérve — egy adott idő alatt.

Lengyelország, Csehország, a balti államok és Szlovákia elsősorban a szennyezési engedélyek/díjak/bírságok modellt követve alakította ki gazdasági eszközeit. Erre a rendszerre az jellemző, hogy a kibocsátási határérték alatti szennyezés után a szennyező alapdíjat fizet (környezetterhelési díjat), és a megengedett érték feletti kibocsátás után bírságot.

Magyarországon a rendszer a környezetszennyező termékekre kivetett termékdíjakon alapul, és most tervezik bevezetni a környezetterhelési díjat.

Ezekben az országokban az ily módon befolyt összegek többnyire (Horvátország, Románia és Szlovénia kivételével) környezetvédelmi alapokba áramlanak, pénzforrást teremtve a környezetvédelmi beruházások részfinanszírozására. Szlovénia pénzügyileg integrált környezeti stratégia kialakítása jogcímen címkézetlen, a központi költségvetésbe áramló adókat vezetett be, mint például a Közép- és Kelet-Európában egyedülálló szén-dioxid-adót (1997).

A bevételek címkézése a nyugat-európai országokban is gyakran előfordul, habár ott nincs olyan átfogó alap, amely összegyűjti a különböző környezetvédelmi adókat, díjakat. Közép- és Kelet-Európa számára érdemes lenne részletesen megvizsgálni a horvátországi vízterhelési díjat, ugyanis a táblázatokban szereplő minden szennyezési adót, díjat figyelembe véve ebből származik a legmagasabb egy főre jutó éves bevétel az egész térségben.

Bulgária, Románia, Bosznia-Hercegovina és Jugoszlávia tapasztalta a legnagyobb nehézségeket a gazdasági ösztönzők bevezetése és alkalmazása kapcsán (fizetési, ellenőrzési nehézségek stb.). Nyilvánvaló, hogy ez összefügg az egyes országok fejlettségével, illetve az utóbbi két ország esetében a háborúval. Mindazonáltal Romániában és Bulgáriában egyaránt jelentős munkák folynak, és javaslatok készülnek új gazdasági eszközök alkalmazására. A térségben a környezetterhelési díjak és bírságok kivetése összekapcsolódik az engedélyezési rendszerrel, ezért az adminisztrációs költség nem túl magas, de az önbevallás rendszere miatt az összegek behajtása nehéz. A termékdíjak használata többlet adminisztrációt igényel. Minél közelebb áll a termékdíj jellege a jövedéki adóéhoz, annál hatékonyabban lehet beszedni. A gazdasági eszközrendszerek természetesen tartalmaznak kivételeket és engedményeket, ami megnehezíti az adminisztrációt.

Röviden összegezve a következő problémák vethetők fel a szóban forgó gazdasági eszközök használatával kapcsolatban Közép- és Kelet-Európában:

- Csak néhány esetben mondható sikeresnek a kibocsátási díjak begyűjtési hatékonysága.

- A rendszer általában önbevalláson alapul, és a vizsgált régióban az ellenőrzés még nem megfelelő.

- A díjmértékek alacsonyak.

- A fő cél még mindig a forrásszerzés a környezetvédelmi alapok számára. Megjegyzendő, hogy a környezetvédelmi alapok működése nem egyezik meg az EU előírásaival.

- A gazdasági ösztönzők környezeti és gazdasági hatásainak vizsgálatára csak néhány kísérlet történik, illetve törvényi szinten alig szerepel a rendszeres ellenőrzés és értékelés követelménye.

A táblázatokból kiderül, hogy a környezetterhelési díjak és a bírságok használata igen gyakori a szóban forgó térségben. Termékdíjat széles alapokon azonban csak Magyarország és Lettország alkalmaz. A környezetterhelési díj ráadásul rendkívül széleskörű ezekben az országokban, ami azt jelenti, hogy egy típusú díj sok szennyezőre van kivetve. (Kivéve a szén-dioxid-adót és a vízterhelési díjat Szlovéniában.)

Az EU-tagországokkal összehasonlítva Közép- és Kelet-Európában a termékdíjak használata ritkább, a környezetterhelési díjak alkalmazása azonban kiterjedtebb, és egyes esetekben a struktúrája is bonyolultabb. A táblázat is mutatja, hogy az EU-tagországokban például a levegőterhelési díj egy szennyezőre összpontosít: kén-dioxid-adó, nitrogénoxid-díj stb. Az is különbség, hogy míg a nyugati országokban ezen adók, díjak kivetése többnyire a pénzügyminisztériumok felelősségi körébe tartozik, addig Európa keleti felén ez a környezetvédelmi minisztériumok feladata.