Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskakas. Ez a kiskakas nap mint nap elégedetten kapirgált a szemétdombján.

— Kinek van jobb dolga, mint nekem? — mondogatta. — Van szép családom, szemétdombom — mi kell még a boldogsághoz?

Történt egyszer, hogy a ház gazdasszonya így szólt a gazdához:

— Igazán eltakaríthatnád a ház mögül a szemetet, ne éktelenkedjen ott. Majd a kukáskocsi elvisz mindent.

A gazda neki is látott, és másnapra már írmagja sem maradt a szemétnek.

A kiskakas nagyon elbúsult. Egész nap csak gubbasztott a kerítés mellett, még a hangját sem lehetett hallani.

— Szegény, teljesen el fogja emészteni magát — káráltak aggódva a tyúkocskák.

Történt egy szép napon, hogy a gazdáék fia, Palkó izgatottan jött haza az iskolából.

— Ezentúl ne dobáljátok ki a krumplihéjat meg hasonlókat — mondta a szüleinek. — Az iskolában elmondták, hogyan kell komposztdombot csinálni. Szeretném kipróbálni. Majd meglátjátok, sokkal jobban nőnek a zöldségek a kertben.

— Amíg élt a nagyanyó, és a szemétdombról minden tavasszal széthordta a humuszt a kertbe, tényleg sokkal szebben nőtt minden. Nem bánom, fiacskám, próbálkozz csak! — mondta az édesanyja.

Palkónak több se kellett, már aznap előkészítette a terepet, és gondoskodott róla, hogy attól kezdve a krumplihéj, a fonnyadt káposztalevél, a száraz falevél és minden más szerves konyhai és kerti hulladék a komposztdombra kerüljön.

A kiskakas elégedetten nézegette a növekvő új szemétdombot. Egyszer csak felröppent a tetejére, és elkukorékolta magát.

— Kukurikú, de szép nap van ma! Újra van szemétdombom, újra kapirgálhatok és kukorékolhatok a tetején.

Ezen a napon mindenki elégedett volt. Palkó is, és a kert virágai is — pedig nem is tudták, hogy hamarosan nekik is milyen jó dolguk lesz.