"Oda jutottunk, hogy egy kiállítóteremben kell bemutatni a természetet" — kezdte mondandóját a megnyitón Nádasdy Ferenc, a Nádasdy Művészeti Akadémia alapítója. — "Ez tragikus! Tennünk kell valamit, hogy a 200 évvel ezelőtt elkezdődött nagyszabású iparosodás okozta természeti pusztulást megállítsuk. Azt hisszük, hogy mi nem a természet része vagyunk, hanem valamiféle felsőbbrendű lények. Amikor a természetet pusztítjuk, akkor saját magunk ellen vétünk. Ezeknek a folyamatoknak a nyomán keletkezett károkért mindannyian személyes felelősséggel tartozunk! Ez a hely és az alkalom bemutatja a kiállítás létrehozói közötti együttműködést: Művészet az életért, élet a művészetért."

Ezután Ertsey Attila építész gondolatai következtek:

"Járt utat járatlanért el ne hagyj — szól az állítólagos bölcsesség.

2000. Európa mély válságban van. A Nyugat — Káin utódai — megalkották a természettudományt és tökélyre formálták az érzéki világot. Ma ezt csiszolgatják, a földi paradicsom elérésének reményében. A Kelet — Ábel utódai — a lehetőségek világában lebegnek, a jövő jegyeseként, a megtestesülésre képtelenül.

A Nyugat hideg ésszel füvet nyír és autópályát épít. A Kelet kábultan mérgezi édesanyját, a földet.

A két világ határán állunk, a felszámolás alatt álló Közép-Európa immár vonallá zsugorodott mezsgyéjén.

Magyarország ma alkalmazkodik. Szeretne a Nyugathoz tartozni, hátat fordít a Keletnek. Reménykedik és törleszkedik, mert nem tanult. Leigázott népek osztályrésze a nagyhatalmak jóindulatában való reménykedés.

Kompország lakóira meglepetés vár: a Nyugatnak nincs rá szüksége, csak mint felvonulási terepre. Kelet sértődött az árulásért, gyűlöl és irigykedik.

Magyarország nem találja a helyét. Vágyak és csömör közt hányódunk.

Nagy napokat mindig akkor láttunk, amikor magunkra ismertünk. Ady Párizsba vágyott. Ma a világ megváltozott. Párizs hallgat.

Közép-Európa az Anyag és a Szellem határán szédeleg. Halott intellektusunk alatt dübörög a föld. A természettudomány elérte határait. A határon túlról a teljesség dörömböl.

Át kell lépni a határon, erősen, bátran.

Káin fiai — a Nyugat test, szellem nélkül. Ábel fiai — a Kelet szellem, test nélkül.

Káinnak és Ábelnek bennünk kell kiengesztelődnie.

Néhány fiatal elindult szerencsét próbálni. Nem hallgattak az okosságokra, csak arra mentek, amerre bensőjük hajtotta őket. Megtalálták tanítómestereiket, megtanulták, amit lehetett.

Látták a nyugatot és látták, mi betegíti. Elmentek keletre és szót értettek.

Hazajöttek és megálltak középen. Iskolát csináltak, a Közép iskoláját. Amit ők végeznek, az leginkább a középkori "Ora et labora"-hoz hasonlatos. Munka és tanulás. Tanulás és tanítás. És megint munka.

A Pagony a Földet formálja. Alakítja és műveli. Ezért kívánkozik ide egy szó, mely rokon azzal, amit folytatnak: Agrikultúra. A szó eredete: földművelés. Elfelejtettük már, mi a feladatunk a teremtett világgal szemben. A teremtés kész és pusztul. Miközben egyre fogyó gyümölcsein élünk, nem halljuk a várakozó természet kiáltását. A halott kövek, az eleven növények, a lelkes állatok lemaradt testvéreink. Ôk mi vagyunk, mi voltunk. Magunkkal kell vinnünk, fel kell emelnünk őket, felelősek vagyunk értük, magunkért."

Nem feledkezve meg a kiállítókról — Buella Mónika, Herczeg Ágnes, Illyés Zsuzsa, Szűcs Gábor, Vincze Attila —, álljon itt Ars Poeticájuk.

"A táj arckép. A tájat létrehozó, alakító ember önarcképe. Történeti változása azonos az emberi tudat metamorfózisával. Feladatunk, hogy megértsük azokat a folyamatokat, amik alakították, és a belső folyamatait, amelyek valami felé viszik. Az ember a természet része, ahogy a táj az emberé. Nemcsak lenyomat, nemcsak tükörkép, hanem egyéniség a maga sorstörténetével. Egymás nélkül értelmezhetetlenek, megismerhetetlenek. Ez érdekel minket: milyen kapcsolatban vannak egymással, és milyenné váljék ez a kapcsolat a XXI. század küszöbén."

Molnár Mária

Fotó: Mahr Károly