Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fenyő. Ez a kis fenyő boldogan éldegélt az erőben, a nagyobb testvérei társaságában. Kedvét lelte az őzek és a mókusok játékában, csodálattal hallgatta a rigók énekét. Barátja volt a szél, aki lágyan cirógatta ágait, és az eső, aki újra és újra felfrissítette.

Amikor őszből télbe hajlott az idő, és a legtöbb fa már lehullajtotta gyönyörű, vörösbarna ruháját, a kis fenyő különösen elégedett volt sorsával: "Milyen jó, hogy fenyőnek születtem" — gondolta." Tűleveleimmel télen-nyáron díszíthetem az erdőt. Tobozaim magjával etethetem a mókusokat és a madarakat. Semmi sem jobb, mint fenyőnek lenni az erdőben!"

Egy szép napon szokatlan hangok hallatszottak az erdőben: gyerekek csilingelő nevetését kapta fel a szél, és hordozta örömmel, végig az erdőn. A mókusok kíváncsian nézelődni kezdtek, vajon honnan jön a hang.

Réka és Gergő a gyalogösvényen közeledett. Vidáman beszélgettek:

— Már csak három hét, és itt a karácsony!

— Emlékszel, tavaly mennyi gyönyörű karácsonyfadíszt csináltunk? Milyen jól szórakoztunk, amíg feldíszítettük! És a mézeskalács-karikák is milyen jól mutattak, és milyen finomak is voltak!

— Mit gondolsz, melyik kis fenyő lesz az idén a karácsonyfánk?

— Nézd, ez itt milyen gyönyörű! Milyen szép egyenes a törzse, és milyen szabályosak az ágai! Gyönyörű zöldek a levelei! Nagyon szép karácsonyfa lenne belőle!

A kis fenyő boldogan hallgatta a gyerekek társalgását. Nagyon örült neki, hogy felfigyeltek rá. Igyekezett még jobban kihúzni magát, még szebbnek látszani. "Karácsonyfa szeretnék lenni!" — sóhajtott.

Az idősebb testvérei ijedten csóválták a fejüket:

— Karácsonyfának lenni? Tudod, mit jelent ez? Emberek jönnek fejszével, kivágnak, bevisznek a lakásukba, mindenféle giccseket akasztgatnak rád, esznek-isznak, dorbézolnak, amíg te haldokolsz, azután pedig kihajítanak a szemétbe.

— Ezt nem hiszem! Ezek a gyerekek jók, biztosan nem bánnának így velem! — kérte ki magának a kis fenyő, és sértődötten elhallgatott. A többi fenyő továbbra is aggódva rázta a fejét.

Egyik reggel a kis fenyő újra gyerekzsivajra lett figyelmes. Réka és Gergő közeledett, apjukkal együtt, egy talicskát tolva maguk előtt.

— Tényleg nagyon szép. Gyönyörű karácsonyfa lesz majd belőle.

A környező fenyőfáknak megállt a nedvkeringésük félelmükben és sajnálatukban. A madarak is elhallgattak, a mókusok elrejtőztek az odvakba. A kis fenyő is megijedt egy pillanatra: mi van, ha mégis megölik?

A következő pillanatban megkönnyebbült sóhaj futott végig az erdőn. Réka és Gergő apukája nem fejszét, hanem ásót vett elő.

— Jó nagy földlabdával kell kiemelni, hogy életben maradjon! — mondta, és munkához is látott. A kis fenyő hamarosan a talicskán utazott, végig az erdőn, egy új élet felé.

A karácsony még szebben zajlott a kis fenyő számára, mint remélte. A két gyerek egyre csak csodálta, babusgatta, nézegette. Karácsony este mindenféle maguk készítette díszeket, almát, diót, mézeskalácsot raktak rá, és amikor elkészültek, szebbnél szebb énekeket énekeltek alatta.

Két héten keresztül hallhatta a kis fenyő a gyerekek újra és újra felcsendülő kacagását. Vízkeresztkor aztán összeült a családi tanács.

— Mi legyen a kis fával? — kérdezte az apuka.

— Szerintem vissza kellene vinni az erdőbe, oda, ahonnan elhoztuk, hiszen ott van az otthona — javasolta Réka.

— Inkább ültessük ki a kertbe, mert akkor továbbra is velünk maradhatna! — mondta Gergő.

— Szerintem is az lenne jó, ha a kertbe ültetnénk, mert itt több napfényt kaphatna, és oltalmat adhatna a kert madarainak — indítványozta az édesanya.

Így került a kis fenyő a kertbe, ahol újra láthatta régi barátját, a Napot, érezhette a szellő simogatását, és hallgathatta a rigók, pintyek és más madarak énekét — no meg új barátai, Réka és Gergő csilingelő nevetését.