Én 10 éve lakom a Sas-hegy aljában. A Sas-hegy Védő Egyesület tagjainak is köszönhető, hogy ez alatt a tíz év alatt összefüggő nagy területet nem építettek be. De a lakóterület terjeszkedése sok más budai területhez hasonlóan itt is kérlelhetetlenül halad előre. Semmi nagy csatavesztés, csak kéthavonta egy-egy kis veszteség. A hegy Gazdagrét felőli lábánál egyre följebb hatolt a Dayka Gábor utca aszfaltozott szakasza, kegyetlenül folyik a telkek beépítése, hol engedéllyel, hol kicsit szabálytalanul, hol felháborítóan törvénytelenül.

Az 1957-ben létrehozott természetvédelmi terület körül épülnek a tájba illőnek nehezen nevezhető házak. Ezek a hatalmas épületek néha nem egyszerűen a természetvédelmi terület kerítéséhez simulnak, hanem beljebb is taszítják a kerítést.

Az Ugató-szikla a Rákó utca és a Süveg utca közötti telken fekszik. Gyönyörű geológiai képződmény, melynek közvetlen környékét beépítés fenyegeti. Csak egy jókora teleknyi területről van szó, ám nemcsak azért említem meg, mert természeti értékeinket rendszerint apránként veszítjük el, hanem azért is, mert a törvények semmibevétele itt a szokásosnál is nyilvánvalóbb.

Az Ugató-szikla környékét a Sas-hegy tetejével együtt 1957-ben nyilvánítottak védetté. Akkor persze még nem álltak ilyen sűrűn a házak a környéken. A sziklával szomszédos országos védettség alatt álló természetvédelmi területre a XI. kerületi Önkormányzat most nemes egyszerűséggel társasházat akar építeni. Ha sikerül a szikla elé felépíteniük a többszintes házat, akkor az utókor nem is fogja érteni, hogy miért nevezik Ugató-sziklának ezt a kutyaszerű képződményt. Igazából az bőszít fel, hogy szó sincs itt szakmai érvekről, pusztán arról, hogy az önkormányzat pénzszerzés céljából addig próbál ügyeskedni, míg elaltatja a természetvédelmi hatóság éberségét. 1997-ben Tardy János helyettes államtitkár az önkormányzathoz írt levelében világosan leírta, hogy a terület országos védettség alatt áll, és azt nem is kívánják feloldani, házépítésre a természetvédelmi hatóság engedélyt nem ad. Azóta is folyik a trükközés, melynek az a lényege, hogy a védett helyrajzi számot megosztják, az új helyrajzi számon szereplő beépítésre szánt területre pedig valahogy elfelejtik átvezetni a védettséget. Az önkormányzat a természetet féltő udvarias hangú levelekre nem is válaszol. Még mindig bízom benne, hogy egyszer csak megszólalnak és közlik: Tévedés történt, ők sohasem járultak volna hozzá, hogy erre a területre bárki is építkezzen." Ebbe a válaszba örömmel beletörődnék.

Azt hiszem, könnyen belátható, hogy természetvédelmi szempontból sem mindegy, hogy az egykor zártkerteknek, ma külterületi mezőgazdasági területnek nevezett telkeken egy faházikó és egy szerszámoskamra áll, vagy egy háromszintes családi ház. Nem az a nagy különbség, hogy az épületek mekkora területet foglalnak el, hanem hogy míg az első esetben a bérlők vagy tulajdonosok csak hétvégeken buszoznak vagy autóznak ki a kertbe, a másodikban minden reggel házanként két autóval indulnak munkába. És aztán nagyon hamar — teljesen érthető módon — elkezdik hangoztatni, hogy lehetetlen és elfogadhatatlan, hogy 1 óra alatt érjenek be autóval a városba. Következésképpen elkerülő utakat kell építeni, esetleg Mnullára van szükség. Ezek pedig a Budai Tájvédelmi Körzet erdeit darabolnák tovább.

Ha a Budai-hegység áttekintő térképére rárajzoljuk a mezőgazdasági kiskerteket, akkor láthatjuk, hogy a jelenlegi tendencia folytatódása esetén mekkorára nőhet a Budai-hegység lakóterülete. Talán másfélszeresére. És sajnos azt kell mondanom, hogy a helyzet ennél sokkal rosszabb, hiszen újabb és újabb területeket vonnak belterületbe.

Nagykovácsiban úgy hírlik, hogy az önkormányzat már kész tényként fogadja el, hogy a temetőtől nyugatra eső szántó beépül. Pesthidegkút határában a II. kerületi Önkormányzat óriási szántót parcelláz, az esetnek elég nagy volt a visszhangja. Telkin a beépített terület már ma is nagyobb, mint a térképen. A mindenféle álommal, csodával és paradicsommal kezdődő lakóparkoknak egyenes következménye, hogy a magánkórházak, teniszpályák és üzletházak épülnek. Törökbálinton hihetetlenül nagy területeket kívánnak belterületbe vonni.

Valójában tehát arról van szó, hogy a tájvédelmi körzetbe tartozó erdőkön kívül szinte minden terület veszélyben van. (Más szempontból persze veszélyben vannak az erdők is, de erről majd később beszélünk.) Az a gyanúm, hogy a gólyák példája is azt mutatja, hogy a vizes területek, táplálkozóhelyek elvesztése súlyos következményekkel jár. A fészkelő fehér gólyák száma ebben a térségben drasztikusan csökkent, és nyilván más olyan fajokról is fogunk hallani, amelyek olyan élőhelyekhez kötődnek, amelyet különösen fenyeget a beépítés.

Talán annyira nem szabad borúlátóknak lennünk, hogy minden budai-hegységi falu helyére egy-egy Budaörsöt képzeljünk, de hogy lássunk egy elriasztó példát, álljunk meg egy percre itt, ahogy ezt fennkölten mondani szokták: Budapest nyugati kapujában. Arra az időre már én sem emlékszem, mikor Budaörs csendes kis sváb falu volt, bár ez sem volt nagyon régen. A lakótelep sokat változtatott a hangulaton. Aztán 1990 után elkezdődtek az autópálya mentén a nagy építkezések. Vannak még közöttünk, akik fel tudják idézni, hogy milyen gazdag volt az élővilág az Auchan, a Metro, a Tetrapak vagy az Obi helyén. Néha már végzetesen maradinak érzem magam, mikor felidézem azokat az időket, mikor még Budaörs a természetbe simuló település volt, mikor még nyaknyújtóztatás nélkül lehetett látni a Törökugratót, az Út-hegyet, az Odvas-hegyet és a Kő-hegyet.

Most, hogy festményeken és térképeken is láthattuk, hogy még Pest, Buda és Óbuda egyesítésekor is milyen kopár volt a Budai-hegység jelentős része, talán új erővel térhetünk vissza a mához. Van jó példánk arra, hogy akár a természetes erdőtakaró helyreállításában is sikereket lehet elérni. Persze csak akkor, ha nem aszfaltozzuk le az erdők helyét.

Az M0-sal kapcsolatban hadd hivatkozzak most egy igazi tekintélyre, a budai Németvölgy lakójára. Zólyomi Bálint akadémikus a XX. század egyik kiemelkedő botanikusa volt. Az Élet és Tudomány 1987. évi 13. számában a Te védd! rovatban Körgyűrűben a tájvédelmi körzet?" címen írt cikket. Nyilván akkoriban kicsit visszafogottabban kellett fogalmazni, de Zólyomi Bálint állásfoglalása egyértelmű: Bemutatásra, kutatásra, tanulásra és elmélkedésre való ez a tájrész, nem pedig arra, hogy átrohanó autók zaja törje meg a csendjét". Ezt ő konkrétan a Remete-szurdokra mondja, mint ami az autópálya tervezett nyomvanalának kétségkívül legnagyobb botránya. Ám utal az egész koncepció elhibázottságára is. A cikk óta eltelt 14 év. Ahogy bevezetőmben is mondtam, csak akkor van remény arra, hogy a tájvédelmi körzetet átszelő autópálya tervével 14 év múlva ne kelljen foglalkoznunk, ha az értékek a helyükre kerülnek. Ha a budapestiek és környékbeliek számára nyilvánvalóvá válik, hogy mit köszönhetnek a Budai-hegységnek.