— Anyu, elfáradtam!

Ezt a Sün család legkisebb gyermeke, Sün Csilla mondja a vándorlás közben. Ugyanis a sün család már órák óta vándorol az erdőben, új otthont keresve.

— Apa, miért kell nekünk elhagynunk az otthonunkat? Miért vesz el tőlünk az ember mindig nagyobb és nagyobb részt az erdőből? — kérdezi a legnagyobb gyerek, Sün Csongor.

— És miért épít akkora hatalmas házakat, amekkorákat nem is lehet belehelni, mint a mi odúnkat? — kérdezi Sün Csaba, a középső gyermek.

— Hát, ezek nehéz kérdések — felelte édesapjuk, Sün Sámuel. — Az ember már elfelejtette, milyen jó összebújni egy családnak egy kis zugban.

— Nekem úgy tűnik, versenyeznek, hogy ki épít nagyobb házat, mint a rigók az éneklésben — mondta édesanyjuk, Sün Sára.

— Nekem a rigók versenye jobban tetszik — tette hozzá Sün Csilla. — Azzal nem ártanak senkinek, és hallgatni is jó.

— Miért teszik tönkre mások otthonát, csak azért, hogy nekik olyan nagy böhöm házuk legyen? Nekik nincsenek törvényeik? — kérdezte Csaba.

— Vannak törvényeik, csak az a baj, hogy amikor a törvényeket hozták, nem gondoltak arra, hogy mi is itt vagyunk — felelte az apuka.

— Pedig ez az erdő a mi nemzetségünké ősidők óta — mondta Csongor.

— Meg a mókusoké, meg az őzeké, a madaraké, és fel sem lehet sorolni, hogy még ki mindenki másé — tette hozzá Sára asszonyság.

— És ahová most megyünk, oda nem fognak utánunk jönni? — kérdezte Csilla.

— Reméljük, nem — mondta Sün papa. — Szerencsére, vannak olyan törvényeik, amelyek megakadályozzák, hogy az egész erdőt kivágják.

— Csak az a kár, hogy nem mindig tartják be ezeket a törvényeket — fűzte hozzá Sün mama.

— Apa, miért nem tudnak az emberek szerényen élni? — kérdezte Csongor.

— Elfelejtették.

— És nem lehet őket megtanítani rá, meg arra is, hogy ők a természet részei?

— Ezt vállalták fel a kutyák, a macskák, az aranyhörcsögök és a tengerimalacok, de nagyon nehéz dolguk van.

— Azért nem minden ember felejtette el, hogy hová tartozik — szólt egy csilingelő hang a fa tetejéről. A csicsörke lejjebb rebbent, majd folytatta:

— Vannak olyanok is, akik kijönnek ide nap mint nap, csak azért, hogy megcsodálják az erdőt, na meg minket is. Olyanok is vannak, akik összeszedik a szétdobált szemetet.

— Ezek odabent a városban is sokat tesznek az erdőért — szólt közbe egy sokat látott szarka. — Próbálják megértetni a többiekkel, milyen nagy érték az erdő, de ez nem könnyű feladat.

— Én a múltkor találkoztam egy kisgyerekkel — mondta Sün Csaba. — Nagyon megijedtem! Össze is gömbölyödtem egyből! Féltem, hogy bántani akar. De aztán csak kedvesen szólt hozzám néhány szót, még ottmaradt egy ideig mellettem, aztán visszaszaladt a szüleihez. Úgy tűnt, nagyon megörült, hogy meglátott. Azt hiszem, ő érezte, hogy mi mindnyájan egy nagy családhoz tartozunk.

— Nekem is úgy tűnik, hogy a gyerekek még jobban érzik ezeket a dolgokat — mondta Sünné asszonyság. — Jó lenne iskolákat nyitni, ahol a gyerekek megtanítják a felnőtteket mindezekre.

— Reméljük, hogy így vagy úgy, de előbb-utóbb megtanulják az emberek, hogy nem lehetünk meg egymás nélkül — szólt Sün papa. — Sem pedig az erdő nélkül.

A Sün család tovább vándorolt az erdőben, szomorúan, de mégis bizakodva.