Az Egyesült Államokban az egy főre eső CO 2 -kibocsátás 5,48 tonna évente. Másképpen: a világ népességének 5%-át kitevő amerikaiak az üvegházhatást okozó kibocsátás 25%-át okozzák.

Maguk az amerikai választók is meglepődhettek azon, hogy milyen gyorsan visszavonta az elnökük a választás előtt tett több ígéretét, amelyek között a kiotói megállapodás is szerepelt. Vegyes érzelmekkel fogadhatják a jelzést, hogy milyen óriási befolyása van az ottani demokráciában az olaj- és a szénlobbynak.

Számos európai és amerikai politikus, neves közéleti személyiség ítéli el az amerikai álláspontot. A baj csak ott van, hogy — amint azt már néhányszor korábban is megírtuk — a kiotói vállalások egy nagyságrenddel kisebbek annál, amit teljesíteni kellene az üvegházhatás gyors növekedésének megállításához. Magát a globális éghajlatváltozást Európa sem veszi igazán komolyan.

Nemrég egy 6 fős, különféle szakértőkből álló bizottság vizsgálta Magyarországnak az energiahatékonyság és takarékosság terén kifejtett erőfeszítéseit. A Gazdasági Minisztérium a civileket is meghívta a beszámolókra. Eddig is tudtuk, hogy számos mutatónk rosszabb az EU vagy az OECD átlagnál. A GDP termelésünk, az egységnyi GDP előállításához szükséges energiamennyiség, a szállításigényesség, a járművek fogyasztása mind rosszabbak az EU átlagértékeknél. A delegáció tagjai által feltett kérdések, vizsgálódásaik iránya alapján azonban egyre nőtt bennem a nyugtalanság. Úgy éreztem, hogy itt nem független szakértők, hanem az energiaszektor nemzetközi képviselői vannak jelen, akiknek egyáltalán nem az a céljuk, hogy csökkenjen az energiahasználat, legfeljebb az, hogy javuljon a hatékonyság. A széndioxid-kibocsátás körüli vizsgálódás arra az elhízott páciensre emlékeztet, aki — miután nagy figyelemmel végighallgatta orvosa tanácsait, hogy milyen fogyókúrás ételeket készítsen magának — még feltesz egy utolsó kérdést: "Étkezés előtt vagy után kell ezeket bevennem?"

Addig ugyanis, amíg nekünk adnak tanácsot arra nézve,

· hogyan csökkentsük egyes gépkocsik fogyasztását, és nem — egyenrangú partnerekként — arról beszélünk , hogy milyen a tömegközlekedés és az egyéni közlekedés részaránya a fejlett nyugati országokban és milyen a második és harmadik világban;

· amíg a közúti tranzitszállítás további előnyben részesítését akarják nemzetközi egyezményben ránkerőltetni (lásd ezzel kapcsolatos cikkünket);

· amíg minden más szempontot háttérbe szorít a "szabad" piac, a szűken értelmezett gazdasági hatékonyság megkérdőjelezhetetlen elsőbbsége;

· amíg arra büszkék egyes államok, hogy talaj és napfény nélkül is tudnak növényt termeszteni, és ezzel párhuzamosan a jó mezőgazdasági adottságú országokban korlátozni kívánják a termelést;

· amíg a foglalkoztatottak néhány százalékát kitevő mezőgazdasági termelőknek juttatják az uniós támogatások 40%-át, és közben állati eredetű takarmányon hizlalják a marháikat, majd sok száz, sőt ezer kilométerekre utaztatják az állatokat központi húsfeldolgozó üzemeikbe;

· amíg az épületek hőtechnikai tulajdonságait növelik, de korlátok nélkül nő az egy főre eső lakótér, csökken az egy háztartásban élők száma, az elegáns irodaépület automatizált, klimatizált, jellegében leginkább egy űrkabinra hasonlít;

· amíg nem fékezik a városokból kitelepülést — például a városi életkörülmények jelentős javításával;

· amíg az öko-szociális államháztartási reform halaszthatatlanságáról legfeljebb akadémikus vitákat folytatnak, de a bevezetést rendre eltolják egy ködös jövőbe;

nem hiszek abban, hogy az EU- vagy OECD-tagállamok közül bármelyik is valóban tenni akarna valamit a globális éghajlatváltozás veszélyeinek csökkentésére.

Lehet, hogy csak egy igazán nagy katasztrófa "segítene"? Vagy megvárjuk, hogy a felmelegedés és az azt kísérő jelenségek olyan mértéket érnek el, hogy az már Nyugat számára is gazdaságilag kezelhetetlen lesz?