Kimegyek a piacra — mehetnék a sarki zöldségeshez is, vagy egy szupermarketbe, de inkább a piacra megyek. Vásárolok, lehetőleg olyasmit, aminek szezonja van. Az árus azonnal nylonzacskót adna. Nem kérem, hiszen van kosaram, meg vászonszatyrom is.

Majdnem minden van a piacon (csarnokban), néha mégis muszáj élelmiszerüzletbe menni. Mit látok? A kimért sajtot, felvágottat először egy 2 rétegű (papír-műanyag) csomagolóeszközbe, majd átlátszó műanyag zacskóba — fémkapoccsal lezárva — csomagolják, majd a pénztárnál újabb zacskókat kapok, hogy legyen mibe beleraknom a holmit (amíg az autómig elviszem — mondják ők —, olyan vékony ugyanis, hogy tovább úgyse tart).

Hazamegyek — a piacon vett dolgok feldolgozása után hulladék alig, a bolt után hulladékhegy keletkezett.

Mondhatjuk, mindegy — szemétdíj szempontjából például sajnos tényleg mindegy —, még mindig.

Mit hiányolok legjobban? A visszaváltható csomagolóanyagokat. Ezen többnyire az üveget érjük, de valójában sok más is odatartozik.

A folyadékokat például nyugodtan tölthetném a "hozott" edényembe is. Néhány piac sarkában eldugva van olyan tejes, ahol kimért tejet lehet így vásárolni. Zárt hűtött edényből, egy csapon folyik a nedű, a fertőzésveszély kizárva. Nyilván kiterjeszthető lenne egyéb folyadékokra is.

A Vároldalban van egy apró pince-bolt, ahol a közelmúlt és napjaink használt háztartási eszközei kaphatók. Olyan tárgyak, amik a legtöbb konyhában vannak-voltak (pl. kézi daráló, citromnyomó, habverő...), hiányos étkészlet, dísztárgyak, lámpák és ki tudja még mi minden. Régiségboltnak nem nevezném, bár találtam már ott metszett üvegpoharat is a századfordulóról, meg igazi vaslábost az I. világháború idejéből, mégis leginkább a közelmúlt tárgyaiból áll a kínálat. Mártika boltja kuriózum Budapesten, árai egyáltalán nem "vári" árak, és az a szellemiség, ahogyan férjével az üzletet vezetik, egyedülálló manapság. Reklámra egyáltalán nincs szükségük, hírük szájról-szájra terjed. A környékről, de még külföldről is rendszeres látogatóik vannak. Más-más után kutatunk, ki bögrét, ki kiskanalat keres, vagy éppen fedőt az otthoni teáskannára. Az olyan vevőt, aki "sárkánymintás" lámpabúrát vagy 1911-es Herendit keres, Mártika udvariasan bár, de elküldi. Itt ugyanis keresgélni kell, a tárgyak "megtalálnak" minket. A dolog fordítva is működik, bevihetjük a nászajándékba kapott és azóta se használt kávéskészletet, megtalálja gazdáját. Nem gyűjtögetünk, hanem a háztartásunk hiányzó eszközeit pótoljuk 1-1 darabbal anélkül, hogy felesleges kiadásokba vernénk magunkat. Mártikánál a csomagolás kiolvasott újságokból áll, és elvárja a törzsvevőktől, hogy szatyrot hozzzanak magukkal. Ilyen bolt lehetne több is, nemcsak Budapesten.

Végül is, mindenféle feleslegünk keletkezik, aminek másutt (lenne) helye. Nem dobjuk el tehát — környezetvédősen szólva "megelőzzük a hulladék keletkezését".

Eldobó társadalom vagyunk, sajnos, nemcsak tárgyainkban, emberi kapcsolatainkban éppen úgy. "Természetesen" globálisan. Ugyanakkor naponta érezzük, így nem mehet tovább. Akkor hát hogyan? A "háziasszonyoknak" vannak egyéni túlélési módszerei. És globálisan?