Nem én vagyok az egyetlen, aki őspesti lakos létére ma is ráfelejtkezik a látványra, ha az őszi napsütésben a kettes villamosra vár a Vigadónál, vagy átsétál a Margit hídon.

Hiába töröm azonban a fejem, nemigen jut eszembe olyan összefüggő új negyed, nagyobb tér, utca, park, amelyet az utóbbi néhány évtizedben alakítottak volna ki, és színvonalában, eredetiségében megközelítené a Közmunkák Tanácsa idején vagy annál régebben létesített együtteseket.

Negyven éves elnyomás, gazdasági racionalitás, tőkehiány, joghézag és még jó néhány kifogás van mindig kéznél magyarázatul arra, hogy óriási gazdasági potenciálja ellenére miért válik egyre középszerűbbé Budapest, miért törődik bele a zaj, a por, a koldusok, a hajléktalanok, az ápolatlan épületek, a forgalmi dugók mellett a magánbefektetők kisszerű pénzügyi szempontjaiba, időnként arcátlan diktátumaiba.

Budapest számtalan lehetőséget rejt, amelyek fel nem tárása ellentmond a kapitalizmus egyik alapelvének, azaz hogy adottságainkat, tulajdonunkat minden időben optimálisan hasznosítsuk. Pedig számos olyan figyelemre méltó ötlet született az ötvenes évektől folyamatosan, amelyek sem üzleti, sem műszaki szempontból nem rugaszkodtak el a valóságtól, és a mai napig nem veszítettek aktualitásukból. A javaslatok a magánbefektetői és közérdek egyensúlyára törekednek, és a maximális eredményt igyekeznek kihozni a magán- és közpénzekből. Hol van az megírva, hogy míg az Európai Unióban egy-egy befektetés megtérülése 10 év körül van (ingatlanoknál esetenként 30 év is lehet), addig Magyarországon az átalakulás óta 5-6 éves megtérüléssel lehetett luxusvillát, lakóparkot, irodát, bevásárlóközpontot építeni? Itt lenne nagy szerepe egy olyan szabályozásnak, amely nem riasztja el a befektetőket, de ugyanakkor határozottan képviseli a város hosszú távú érdekeit.

Aki járt az utóbbi időben Prágában vagy Krakkóban (ide ki-ki kedve szerint számtalan más várost is behelyettesíthet), az bizonyára elidőzött éjfél körül a belvárosban, a főtér körül sok-sok külföldi, diák, helybéli polgár társaságában. Nálunk is ki lehetne alakítani egy összefüggő forgalomcsillapított területet a pesti Duna parttól a Hősök teréig. Most készítik elő az Andrássy út Világörökséggé nyilvánítását. A méregdrága és a parkolási deficit legfeljebb töredékét megoldó mélygarázsok helyett (Hunyadi tér, Jókai tér, Liszt Ferenc tér, Nagymező utca) inkább le kellene venni az átmenő forgalmat az Andrássy útról. A kerület parkolási igényét a Podmaniczky utca hosszában és a Felvonulási tér alatt, az említett területeken tervezettnél többszörösen nagyobb férőhellyel lehetne biztosítani. Így az Andrássy utat ismét a helyi lakosok, kül- és belföldi turisták vehetnék birtokukba, az út szépsége, eleganciája érvényesülhetne, annak összes gazdasági és életminőségi előnyeivel.

Mielőtt még az utolsó négyzetmétert is körbekerítenék a Budai hegyekben, és a maradék jobb anyagi helyzetben levő családok mind az agglomerációba költöznének, észre kellene vennünk, hogy vannak még csodálatos lehetőségek a városon belül is. A VÁTI-ban 1993-ban készült terv szerint (Varga-Ötvös Béla: Új-Ferencváros + Csepel-csúcsváros = Pesti Viziváros - A középosztály lakónegyede lehetne", Magyar Nemzet, 1993. 03. 27.), ha felszámolnák a ferencvárosi déli Duna-parti rozsdaterületeket, a folyóág túlsó oldalán levő, főként mezőgazdasági területeket, akkor igen értékes lakó- és rekreációs telkeket lehetne kialakítani. A terv készítésének időszakában ez mintegy 200 ha-t tett ki (Miklóssy Endre felelős tervező, Laky Ildikó, Kotsis István, VÁTI Kht., dr. György Károly, Közlekedés Kft.). A Soroksári Duna-ág állóvíz jellegű, nincs szükség több emelet magas árvízvédelmi partfalra, mint a Nemzeti Színház menti szakaszon. 50—150 méteres bevágásokkal többszörösére meg lehetne hosszabbítani a partot, amely mentén csendes dunai öblökre néző lakások lennének kialakíthatóak. Hasonló trükkel" növelték Újlipótvárosban a Szent István parkra és a Dunára néző lakások számát, amelyek ma is csúcsszínvonalat képviselnek a városi lakástípusok között. Figyelmébe ajánlom a gondolatot a budapesti lakásépítő részvénytársaságoknak, amelyek még mindig mechanikusan gondolkodnak. Valahogy így: adott egy x négyzetméteres telek, egy engedékeny önkormányzat, és nagy kereslet 200—250000 Ft/m 2 ár körüli kisebb lakások iránt. Néhány osztással kiszámítják, hogy hány lakást kell építeni a kívánt profitráta eléréséhez, és máris kiadható a feladat a tervezőnek. Benapozás, átszellőzés, megfelelő zöldterület, a szomszéd ingatlanok érdeke — bosszantó kekeckedés. Ilyesmivel csak akkor muszáj bíbelődni, ha 10 közül egy esetben valamelyik szomszédnak végleg elfogy a cérnája a tervek láttán, és megpróbál a végsőkig harcolni az igazáért (v. ö. Kolhaas Mihály vagy Tell Vilmos története). A lakások pedig ugyanúgy a mának" épülnek, mint annak idején a lakótelepi 54 négyzetméteres panellakások, amelyeknek néhány évig örült, aki végre az albérletből oda költözhetett, de később már szenvedett a kisszerűségétől.