Amikor azt hallom, hogy a "fák atyja" vagyok, magamban somolygok a szereotípián, de rábólintok. Remélve, hogy lassan, de biztosan nem csupán és itt a Budapesti Városvédő Egyesületben, hanem mi fővárosiak mindannyian a "fák atyjai és anyjai" leszünk. S majd egyszer a mi hangunk hangosabb lesz, mint az út- és gépkocsilobbié. Úgy, hogy hangunk nemcsak a motoros fűrészek sivító hangját nyomja el, hanem meg is állítja azokat.

Furcsa, hogy "magánemberként" mindenki kedveli a zöld lombokat, a tarka virágokat, a madarakat, a jó levegőt. De valahogy abban a pillanatban minden "értéktelen növényzet" gyűjtőcímkével hivatalosan ellátva hivatalosan mellőzhetővé és megsemmisíthetővé válik a tervrajzokon, amikor valaki valamiben üzletet szimatol. Jöhet a buldózer, álljon új monstrum a park helyén, vállrándítás, "legfeljebb kijjebb költözünk". Igaz, a város utánunk nyúl, jön, hiába menekülünk. Aki bent marad? Hát istenem! Azért fájjon az ő anyukájának a feje. Fáj is. A koromtól, az ólomtól, a csikorgó fékekből szálló azbeszttől.

Lassan úgy tűnik, fordított játék alakul ki: kinn a bárány, bent a farkas helyett bent a bárány — az ártatlan áldozat —, s kint a farkas. Aki tervez, számít és végez. A természetes életfeltételekkel. De persze valójában még csak nem is ilyen egyszerű, ilyen fekete-fehér az egész képlet. Hanem — stílszerűen — szürke.

(Reform, 1992. május 21. — részlet)