kapcsolatlélegzetnyi hírlevélgyorskeresés
Loading
Akadémikusok a fenntarthatóságról

2002 őszén a dél-afrikai Johannesburgban lesz az a nagyszabású nemzetközi konferencia, amelyen az 1992-es riói konferencia által beindított folyamat eredményeit vagy eredménytelenségét értékelik. 1992-ben a Környezet és Fejlődés Világkonferenciáján három alapvető keretegyezményt (Feladatok a XXI. századra, Éghajlatváltozási Keretegyezmény, Biodiverzitás Egyezmény) fogadtak el az összesereglő állam- és kormányfők. Amiről szó lenne: a fenntartható fejlődés kérdése, s ez egyet jelent bolygónk, civilizációnk jövőjével.

Maga a kifejezés — fenntartható állapot, korlátozott fejlődés formájában — már korábban is létezett olyan racionálisan gondolkodók írásaiban, akik felfogták, hogy a Föld véges rendszerében az emberi gazdaság, technológia egyszerűen nem növekedhet abban az exponenciális ütemben, amelybe a kamatos kamatra épülő pénzügyi rendszer hajtja. Nagyjából 1987-től az ún. Brundtland-bizottság használta először a fenntartható fejlődést a következő meghatározással: olyan, az emberiség reális szükségleteit kielégítő gazdasági-társadalmi fejlődés, amelynek következményei nem rónak újabb terheket a következő nemzedékekre. Ugyanakkor az emberek reális szükségletei és igényei elszakadtak egymástól. A Föld lakosságának kb. húsz százaléka sajátítja el a javak nyolcvan százalékát. A palotáktól a kunyhókig egyformán harsogó globalizációs propaganda szerint a "vesztes" nyolcvan százalék is részesülhet a jólétből, ha máshogy nem, hát úgy, hogy a korlátlanul növekvő gazdasági teljesítményből, a GDP-ből neki is lecsorog. Csakhogy a GDP-t az is növeli, ami a környezetre, a társadalomra káros. Az átlagember a szennyezett levegővel, talajjal, élelmiszerrel, zajjal szembesül, és rádöbben arra, hogy saját és gyermekei egészségét áldozta fel az autópályákért, benzinkutakért és sok-sok ma vívmánynak tekintett dologért. Mindeközben az olyan alapvető szükségleteket, mint a méltó lakhatás, a tiszta ivóvíz, az élelmiszer, még sok fejlettnek tekintett társadalom sem tudja megteremteni.
A környezetvédők nagy része elsősorban akkor harcias, ha közvetlen környezetében kell valamilyen szennyezés ellen hadakoznia. A társadalmi összetevőket Magyarországon a globálpropaganda közepette kevesen ismerik fel. A dolgot bonyolítja, hogy a globális nagytőke szervezetei, például az 1992 után létrejött Kereskedelmi Világszervezet (WTO) és mások is látványosan labdáznak ezekkel a fogalmakkal, ugyanakkor máig nincsen recept arra (megjósolható, nem is lesz), hogy a jelenlegi, multikra épülő, magát neoliberálisnak nevező gazdasági rendszer hogyan tudná és akarná finanszírozni a valódi fenntartható fejlődést. Érdekes módon ilyenkor mindenki az államra mutogat — az államra, amelyet éppen a gazdasági élet legnagyobb szereplői véreztetnek ki azzal, hogy igyekeznek a befizetendő adókat a legkisebbre csökkenteni, és amelytől egyébként azt várják, hogy hagyja békén őket.
Gyulai Ivánnak, a miskolci Ökológiai Intézet vezetőjének vitaanyagán alapult az a kerekasztal-megbeszélés, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Elnöki Környezettudományi Bizottsága, a KÖM által működtetett Fenntartható Fejlődés Tárcaközi Bizottság és a Magyar Természetvédők Szövetsége rendezett az akadémia épületében. Ezen a tudomány képviselői fejthették ki álláspontjukat.
Glatz Ferenc, az Akadémia elnöke kimondta, hogy a tudomány jelenlegi "céhes" felépítése akadályozza az interdiszciplináris (tudományágakat összefogó) és a holisztikus (teljességi szemléletű) tudományos munkát. Azt már e sorok írója mint volt akadémiai munkatárs teszi hozzá, hogy ez feudális, antidemokratikus struktúra is, ahol nemegyszer a presztízs fontosabb, mint az új gondolatok és szemléletek támogatása. Külön gond, hogy a tudomány egyfajta "tudásgyár" lett, sok esetben rövidtávú üzleti érdekek kiszolgálója. Glatz úr érdekes megállapítása történészként, hogy a társadalomtudományok hihetetlenül elmaradtak a fenntartható fejlődés vizsgálatában, az igazi teoretikusok ma a természettudósok közül kerülnek ki.
Az alapkérdés az, hogy vajon a vallás vagy a tudomány adja meg a választ? Glatz úr a tudományra szavaz természetesen, de csak akkor, ha szervezete átalakul. A tudomány szemlélete, módszere nagyjából egységes, a vallásoké viszont nem. A három nagy monoteista vallás, melyek közül kettő kultúrája létrehozta a világfaló fenntarthatatlan fejlődési modellt, így vagy úgy, de eszköznek tekinti a Földet, míg a keleti hitekben van meg az együttélés és a fenntarthatóság harmóniája. Ez utóbbiak és kultúráik ma kétségbeesett védekezésre kényszerülnek.
Glatz Ferenc után olyan ismert "öko"-akadémikusok szólaltak meg, mint Láng István, Simai Mihály, Vida Gábor. Biacs Péter igyekezett némileg technokrata módon érvelni. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy értékelvűségről van szó, hogy az eddigi fogyasztási propagandát nem szabad folytatni, és az akadémiának ezt a folyamatot, beleértve a paradigmaváltást is, támogatnia kell.
dr. Kóbor József
Pécsi Tudományegyetem,

Pécsi Zöld Kör



JELES NAPOK
 Augusztus 01.
   A szoptatás világnapja
 Augusztus 09.
   Állatkertek napja
 Augusztus 09.
   A bennszülött népek világnapja
 Augusztus 20.
   1989-ben e napon gyilkolták meg elefántcsont-csempészek George Adamsont, Joy Adamson munkatársát és férjét
 Augusztus 06.
   Hirosima-Nagaszaki emléknap
 
© Leveg? Munkacsoport 1991-2006. — Villámposta: szerkeszto@lelegzet.hu
A Lélegzetben megjelent írások és képek egyeztetés után, a forrás és a szerző feltüntetésével közölhet?k más kiadványokban.