Mi ehető és mi nem? Úgy tűnik, az európai kultúra kiterjedésével a világ nagy részén erre többé-kevésbé ugyanazt a választ adták. De ha egy kicsit jobban megnézzük, különbségek azért itt is vannak. Vegyük például a csigát fogyasztó olaszokat, az osztrigát evő franciákat — egy átlagos magyar háziasszonyt nemigen örvendeztetnének meg az efféle főzési tippek.

Hogy egyes kultúrákban mit tekintettek és tekintenek tápláléknak, az igen különböző. Főként a helyi lehetőségek, de sokszor maga a kulturális háttér határozza meg az ételek választását. A bennszülött törzsek többnyire a legkülönbözőbb fellelhető fehérjeforrásokat fogadták el tápláléknak, de még egyes földrészeken a "civilizált" piacokon is lehet sáskát és bogárlárvát venni, mint különleges csemegét. A kínai éttermek kínálata is igen sokrétű, békát, gyíkokat, kígyókat és még ezernyi "különleges" fogást találhatunk meg náluk.

Ugyanakkor Indiában — a katonákon kívül — csupán az alacsonyabb kasztbeliek ettek húst. A kaszton kívülieket kutyaevőknek is hívták — a "mindenevés" tehát érzékelhetően nem volt éppen erény ebben a társadalomban. Nem véletlen, hogy egy nagyszámú népességgel, ugyanakkor fejlett kultúrával rendelkező nép a vegetarianizmust alapvető erkölcsi normává tette — így tudott fennmaradni évezredeken keresztül, máshogy nem nyújthatott volna elegendő táplálékot a lakosságának.

Ma világszerte gond a túlnépesedés, amire egészséges válasz lenne a személyenkénti húsfogyasztás csökkentése, ez mégis késik. Vajon mi lehet ennek az oka? Ennek megértéséhez haladjunk vissza egy kicsit a történelemben!

Valamikor az egyes népek táplálkozási szokásai és életmódja között szoros összefüggés volt. Egyedül a nomád népekre volt jellemző a nagy mennyiségű húsevés. Nem volt végzetes a törzs számára, ha a legeltetéssel teljesen lekopasztottak egyes területeket, hiszen ekkor egyszerűen arrébb költöztek. (Bár az újabb területekért sokszor véres csatákat vívtak, az elhagyott földek pedig egyes éghajlati viszonyok mellett terméketlen sivataggá váltak.)

A letelepedett népcsoportok jórészt gabonát, zöldséget, gyümölcsöt fogyasztottak, hiszen nem voltak elegendőek a közeli területek ahhoz, hogy nagyobb csordákat legeltessenek rajtuk. Így ment ez évszázadokon, sőt, évezredeken keresztül — kérdezzük csak meg az idősebb korosztály képviselőit, többnyire ők is csak hétvégén ettek húst. Ezekben a társadalmakban a mindennapos húsevés az uralkodó rétegek kiváltsága volt, nem csoda hát, hogy annyira belerögzült az emberekbe, hogy a jómód egyik fokmérője az asztalon tálalt hús mennyisége.

Ma, a demokrácia korában minden ember érvényesíteni akarja azt a nemzedékeken át hordozott vágyat, hogy mintegy a jómód jelképeként annyi húst egyen, amennyi belefér.

"Ha a vágóhidaknak üvegfaluk lenne, mindenki vegetáriánus volna."

Paul és Linda McCartney

A fogyasztói társadalom alapja a "csúcsra járatott" fogyasztás. Ha az étkezésről van szó, akkor a minél több és minél drágább áru értékesítésére igen nagy lehetőségeket kínál a húsfogyasztás növelése. Így hát mindazok, akik ebből üzletet akarnak csinálni, buzgón meglovagolják az emberek régi vágyait a húsevéssel kapcsolatban, és megpróbálják tovább növelni azokat. (Gondolhatunk itt a hamburgeres óriásplakátokra, a gyorséttermi hálózatok ügyes üzleti fogásaira stb.) Hogy ez mennyire eredményes, láthatjuk a világ hústermelésének alakulásából: 1990 és 1999 között, tehát csupán kilenc év alatt 177 ezerről 226 ezer tonnára, vagyis 28%kal emelkedett. Különösen gyors az emelkedés Kínában és Brazíliában, ahol ugyanez idő alatt megduplázódott a hústermelés — Kínában valószínűleg a növekvő életszínvonal az oka, Brazíliából viszont az iparilag fejlettebb országokba exportálják a húst, így a gazdag országok nem a saját környezetüket terhelik, hanem a világ egyik legjelentősebb esőerdejének kipusztításához járulnak így hozzá.

A húsevés növekedése bizony súlyos terheket ró a környezetünkre, egészségünkre és pénztárcánkra egyaránt. A világ sertésállománya az elmúlt fél évszázad alatt háromszorosára nőtt, és a szarvasmarha-állomány is megduplázódott. Az állattenyésztés sok vizet igényel, és rengeteg szennyvizet bocsát ki. Egyetlen szarvasmarha annyi ürüléket termel, mint 16 ember. Az országban sok helyen okoz gondot a nitrátos víz, amit elsősorban az állattenyésztési telepek — másrészt a nagy részben takarmánytermesztésre berendezkedett intenzív növénytermesztés — okoznak.

Az állattenyésztés másik nagy környezetterheléssel járó oldala a takarmánytermesztés. Minden kilogramm vöröshús előállításához legalább 5 kilogramm szemestakarmányra van szükség. Ilyen nagy mennyiségű gabona megtermelése hatalmas termőterületet igényel, és ennek világszerte nagy erdőségek estek már áldozatául, sokszor egészen távol az állattartás színhelyétől. Az elegendő takarmánymennyiség megtermeléséhez rengeteg műtrágyát és növényvédőszert használnak (egyes európai országok évente hektáronként akár 500 kg műtrágyát is), ami szintén terheli a környezetet: növeli a kutak vizének nitráttartalmát, hozzájárul a felszíni vizek eutrofizálásához, elsavanyítja a talajt stb., nem beszélve arról, hogy ezek a vegyszerek az állatok szervezetében is felhalmozódnak, és a húsukat fogyasztók szervezetében is elősegíthetik bizonyos betegségek kialakulását (a sok antibiotikummal együtt, amit feletetnek az állatokkal az állattenyésztési telepeken, hogy természetellenesen összezsúfolva is viszonylag egészségesek maradjanak).

A hústermelés külső és belső költségei egyaránt az egész társadalmat terhelik. Ez egy államilag támogatott, ráfizetéses iparág, vagyis részben az adófizetők pénzéből tartják fenn. Érdemes lenne megfontolni, nem kellene-e itt is bevezetni a "szennyező fizet" elvet, és megszüntetni az állami dotációt. Az ilyen támogatások csupán abba az illúzióba ringatják a vásárlókat, hogy a hús költségei nem is olyan magasak, ugyanakkor az adórendszeren keresztül ugyanúgy a polgárokkal fizettetik ki az árát, mintha a vásárláskor kellene kifizetni, csak kevésbé látványosan — és semmiképpen sem igazságosan.

Nem kell különösebben érzékenynek lenni ahhoz, hogy az ember elborzadjon attól, miként bánnak az állatokkal az állattenyésztési telepeken és a vágóhidakon, no meg szállítás közben. A "Hiszen azért vannak!" válaszra mindnyájunkban megfogalmazódik valami gondolat arról, hogy az állatoknak talán szintén kellene hogy legyenek bizonyos jogaik...

Ma már közismerten tudott tény, hogy az emberiség túlnyomó része egészségtelenül sok húst fogyaszt. Korunk népbetegségeinek jelentős része mögött a túlzott húsfogyasztás áll. Ilyenek például az érrendszeri betegségek, amelyek a szívműködést veszélyeztetik.

Eredetileg az ember nem ragadozó étrendre született. A mindenevők, időnként esznek ugyan állati eredetű táplálékot, de ez igen kicsiny mennyiségben történik. Jelenleg Magyarországon a lakosság évente átlagosan 64,3 kg húst fogyaszt, és 154,3 kg tejterméket, ugyanakkor 91,9 kg gabonafélét és 164,3 kg zöldséget és gyümölcsöt. Vagyis manapság alig van különbség az elfogyasztott állati és a növényi eredetű táplálékmennyiség között.

Különféle nézetek vannak azzal kapcsolatban, hogy mennyi állati fehérjére van szüksége az embernek. Van, aki azt mondja, a felnőtt embereknek a tisztán növényi étrend is megfelelő — és persze akadnak olyanok is, akik ezt az életmódjukkal is bizonyítják. Mások azt állítják, hogy némi állati fehérjére szükség van. Egy biztos, sokan bizonyították már: a mai állati eredetű táplálékbevitelünk tört része is elég lenne, és ez tejtermékek formájában teljesen megfelelő — valószínűleg egészségesebb is, mint a húsfogyasztás, és teljesen bizonyosan ökologikusabb.

A húsevés csökkenésével kevesebb gabonára és egyéb takarmánynövényre lenne szükség, és ezzel nagyobb teret kaphatna az organikus gazdálkodás. A biotermékek piaca egyre nő, a biotermék már most is az egyetlen élelmiszerfajta, amit korlátozás nélkül bevihetünk az Európai Unióba, és a jövőben — különösen a csatlakozás után — ezek a termékek még jobban eladhatók lesznek, mint a vegyszerrel kezeltek. Annál is inkább érdemes lenne a minőségi biotermékekkel foglalkozni, mivel az EU-n belül korlátozzák a termelhető áruk mennyiségét — de nem a minőségét!

Sajnos, a Magyarországon megtermelt — egyelőre az össztermeléshez képest igen kis mennyiségű — biotermék túlnyomó részét még külföldön értékesítik. Reméljük, hamarosan a magyar lakosság is egyre inkább hozzájut majd az egészségesebb termékekhez, hiszen az egészségünk — bár számokban is kifejezhető értéke van, és a belefektetett tőke hosszú távon kétségkívül megtérül — sokkal többet ér, mint bármilyen bevétel!

Felhasznált irodalom:

Kerekes Sándor: A környezetgazdaságtan alapjai

www.ksh.hu

Nemzetközi Statisztikai Évkönyv

Vegetáriánus Hírlevél

Vegetárius