Nem akarok belemenni az allergia környezeti összefüggéseinek taglalásába, csupán a parlagfű-jelenség ökológiai oldalára szeretnék rávilágítani.

A leegyszerűsített ok—okozati lánc a következő elemekből áll. Az üvegházhatást növelő gázok fokozott kibocsátása globális éghajlatváltozást eredményez. A éghajlatváltozás olyan alapvető ökológiai tényezőket érint, mint a hőmérséklet, a csapadékviszonyok, a szélviszonyok. Minden rendszer adott ökológiai feltételekre épül, és ha ezek változnak, a rendszer is változik. Az éghajlatváltozás hatására tehát az ökológiai rendszerek (egyed feletti szerveződési szintek: populáció, élőhely, ökoszisztéma, bioszféra) változnak.

Az élőhely megváltozása magával hozza az élőhelyre jellemző faji összetétel módosulását, s ennek következtében változik az egyes fajok populációi közötti térfelosztás is. A gyakran változó és szélsőséges ökológiai feltételekhez az ún. generalista — azaz tág ökológiai tűrőképességgel rendelkező — fajok tudnak jobban alkalmazkodni, míg a szűk tűrőképességűek kiszorulnak az élőhelyekről, a vészes időkre menedékhelyekre (ún. refúgiumokba) szorulnak vissza.

Az élőlények ilyen típusú vándorlása nem újdonság, hiszen a környezeti feltételek mindig is változtak és változnak. Mi akkor a különbség múlt és jelen között? A különbség lényeges! Az egyik a változások időbeni sűrűsége és az anomáliák nagysága. Ez korábban évtizedekben, évszázadokban volt mérhető. A normális száraz—nedves periodicitás időt hagy az alkalmazkodásra. Jól ismert jelenség a száraz—nedves periódusok fordulóján a biodiverzitás mérhető csökkenése, amely időleges. A csökkenés oka, hogy a száraz ciklushoz alkalmazkodott faji összetétel hátrányt szenved a nedves periódus elején, tehát vagy képes elvegetálni az új körülmények között, vagy visszahúzódik egy elérhető menedékhelyre. Idővel a nedves körülményekhez igazodó faji összetétel alakul ki, azaz az ilyen fajok "másznak elő" menedékhelyeikből. Feltéve, ha tudnak. S ez a másik tényező. Azaz, megvannak-e az elterjedést szolgáló ökológiai folyosók, mennyire ép az ökológiai háló, mennyire maradt meg a természetes élőhelyek koherenciája?

A szétszakadozott ökológiai háló sajnos egyre alkalmatlanabb a fajok zavartalan elterjedésének biztosításához. Valamikor az emberhez tartozó rendszerek mozaikjai képeztek szigetet egy koherens természeti rendszerben, míg ma a fordítottja érvényesül, a humán rendszerek alkotnak összefüggő rendszereket. Az összeköttetést utak, vasutak, csővezetékek, légvezetékek, valamint az egyre hosszabban elterülő beépített és a természettől egyéb módon elvett területek biztosítják, amelyek szétszabdalják az élőhelyeket, s számos faj mozgását akadályozzák, vagy korlátozzák. Ugyanakkor mindez más, nem kívánatos fajok elterjedését segíti. Az utak, töltések, vezetékek számára biztosított területek gyomfolyosók is. Rajtuk közvetett (szállítás) és közvetlen módon (gyomfolyosó) terjednek a generalista, tág tűrőképességű fajok. A parlagfű, mint sok más invázívvá váló növény, szintén a szállítás révén került Európába, valószínűleg tisztítatlan vetőmaggal keveredve. Majd a széthurcolás számos módon folytatódott. Találtam jelentős parlagfű állományokat kerti madáretető alatt vagy nemzeti parkban, gyertyános-tölgyes élőhelyen. Itt vadetetőn szórták szét, szintén tisztítatlan terménnyel kerülhetett oda. Akaratlanul széthordjuk cipőtalpunkra tapadva, nadrágszárunk felhajtójában, cipőnkben, autónk gumiján, s még ki tudja milyen más módon.

Az ún. invázív (hódító, tömegesen felbukkanó) fajok megjelenése és előretörése tehát egy olyan együttes hatás eredménye, amelyben szerepet játszik az éghajlatváltozás, melynek következtében megváltozik az élőhelyek faji összetétele és ennek okán növekszik a generalista fajok betörési lehetősége. Ezt a folyamatot felerősíti a mindent behálózó szállítási infrastruktúra, amely elterjedési folyosója a tág tűrőképességű fajoknak, nevezhetjük akár negatív ökológiai hálózatnak is.

A parlagfű-jelenséget tehát csak az említett okok együttes felszámolásával lehetne megszüntetni. Ezzel szemben a szokásos gépi kaszálással, még ha minimális méretben is, de csak növeltük a jelenség okát, azaz a gépekbe vásárolt üzemanyagból származó kibocsátással csak fokoztuk az eredendő problémát. Parlagfű-jelenségről azért beszélhetünk, mert a parlagfű talán a legérzékenyebben teszi az ember számára nyilvánvalóvá ezt a folyamatot. A többi hasonló jelenséget azonban észre sem vesszük, mert az számunkra nem okoz ilyen kellemetlenséget. Persze ez sem igaz, csak nem ilyen "látványos" a többi probléma. Az aranyfürt, a gyalogakác, a selyemkóró, a bálványfa és más fajok előretörése is szedi a maga áldozatait a természetes fajok között, s az élőhelyek lerontása által hatványozza a jelenség okát.

A történet másik szála az okozat kezelése, azaz a "csővégi" művelet. A parlagfű ott jelenik meg, ahol tud. Mivel generalista, tág tűrőképességű faj, ezért nagyon változatos körülmények között is meg tud jelenni. Van azonban ezeknek a helyeknek egy közös jellemzőjük, nevezetesen az, hogy a természetes rendszer megbomlott. Útszélek, parlagföldek, szántóföldek, legelők, töltések, ahol erőteljesen visszaszorult a természetes sokféleség, s ezért hiányoznak a gátló, versengő hatások. Mint azonban láthattuk, már a természetes rendszerek java is "megroggyant" a gyorsan változó ökológiai feltételekhez való alkalmazkodás közben, s ezért a meglazult kapcsolati szálak már a természetes rendszerben is lehetővé teszik az invázív fajok megjelenését.

Aki kaszál, az lekaszálja a parlagfüvet és a fűféléket. A parlagfű ezután elveszíti a korábbi versenytársait, ugyanakkor a megcsonkított szárán, a levélhónaljakból új termős szárat fejleszt, s mielőtt versenytársai utolérnék, már szétszórta pollenjeit, alkalmasint akár többet is, mint azt megelőzően tette volna.

A "fejlettebb" védekezési elképzelés, hogy "rendben" tartjuk a senki földjét és saját földjeinket. Gyomtalanítjuk az útszélét, kapálunk kapával és vegyszerrel, kaszálunk géppel és kézzel. Ez a mérnöki elképzelés azonban sántít. Lehet, hogy a gigászi küzdelem a parlagfű vonatkozásában valamilyen eredményhez vezet. De miközben "kertjeinket" azért műveljük, hogy ott parlagfű ne teremjen, tevékenységünk káros környezeti hatásaival hozzájárulunk az eredő bűnhöz, és újabb problémahalmazt zúdítunk magunkra.

Ha valaki gyökerestől kihúz egy növényi egyedet, biztosan "magágyat" készít valami, talán egy-két újabb parlagfű számára. A kihúzott növény ugyanis nemcsak az által készít magágyat, hogy fellazítja a földet, hanem helyet, teret ad másnak. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha egy rendszerből valamit eltávolítok, arra az üres helyre sok ezren jelentkeznek. Az is világos, hogy ezt a helyet azok fogják betölteni, amelyeknek a szaporító anyaga el tud oda jutni, s amelyek a legjobban bírják a versengést. Mint látjuk, ezek most az invázív fajok, többek között a parlagfű. Ha már csinálunk valamit, akkor legalább a környezeti kára, az externális költsége legyen minél kisebb. A kézzel való kitépés ezért támogatható annak ellenére, hogy az eredménye a "helycsinálás" miatt kétséges lehet.

A kis részmegoldások között a legjobb, ha bokrokat, fákat ültetünk, s árnyékolással próbáljuk elejét venni a parlagfű megtelepedésének. Persze ezt nem tehetjük meg mindenhol, s a maradék helyek elegendőnek mutatkoznak a probléma fenntartására.

Valljuk be: a csapda teteje ránk záródott. Senki nem fogja azt mondani, hogy ne tegyünk meg mindent allergiás gyermekeink szenvedésének enyhítéséért. Azonban amikor ezt a mindent elemezzük, akkor kiderül, hogy csak a "cső végén" gondoljuk a mindent, de szokásainkból, kényelmünkből még gyermekeink érdekében sem engedünk.

Bocsánatot kérek, de ezután talán érthető a titán gigászi küzdelmének leszólása, aki a saját maga által alkotott problémát most a probléma okainak halmozásával kívánja megoldani. A parlagfű azonban nem az egyetlen ok, ami miatt végre hozzá kellene látni közös dolgaink átgondolásához.

Gyulai Iván