A Columbiai Missouri Egyetem az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Farmer Szövetségének megbízásából 2001-ben tanulmányt* készített a globalizációnak az élelmiszerkereskedelemre és a tejiparra gyakorolt jövőbeli hatásairól.

A horizontális integráció (a nagy kereskedelmi vállalatok egyesülése és a kisebbeknek általuk történő felvásárlása) 1998 és 2000 között nagymértékben felgyorsult. Ma a Kroger, az Albertson, a Wal-Mart, a Safeway és az Ahold USA cégek kezében összpontosul az élelmiszerkereskedelem 42 százaléka. A vertikális integráció (a termelés, feldolgozás és kereskedelem nagy cégek keretén belül történt összevonása) elsősorban a marhahús előállításában ment végbe. (Két éve Európában a nagy száj-és körömfájás járvány egyik fő okaként a szakemberek a kereskedelmi láncok koncentrált árubeszerzési és feldolgozási gyakorlatát jelölték meg.)

A globális hatások következtében várható átalakulásoknak még csak az elején tartunk. Öt—hat multinacionális kereskedelmi lánc marad majd talpon a fejlett országokban. Legtöbbje valószínűleg európai székhelyű lesz: Tesco (Nagy-Britannia), Ahold (Hollandia), Carrefour (Franciaország). Az európai koncentráció motorja az elmúlt években ugyanakkor a Wal-Mart volt, az egyetlen ilyen jellegű Egyesült Államok-beli székhelyű vállalat, amely ezen a földrészen is komoly befolyással bír.

Mi lesz a következménye ennek a szerkezet-átalakulásnak? A kereskedők fognak diktálni a feldolgozóiparnak, ami azután a termelés szintjén is változtatásokat kényszerít ki. A teljes tiszta profit 50—75 százalékát a különféle díjak, pultpénzek, koncessziók fogják kitenni. A versenyben a kisebb cégek mindenhonnan kiszorulnak. Ez azt is jelenti, hogy a városközpontokban és a kistelepüléseken szinte teljesen eltűnnek a kereskedelmi egységek.

Évtizedekig a tejipar csak a helyi ellátásban játszott szerepet. Nemcsak a szövetkezetek, de a pénzügyi befektetők cégei is helyi szinten tevékenykedtek. Az elmúlt 3—4 évben azonban drámai változások következtek be.

A Kroger és a Safeway ma saját feldolgozókapacitást épített ki egyes termékeihez. Eközben a nagy kereskedelmi láncoknak sikerült a keleti és a nyugati partok között az ország teljes területét behálózni.

A tejipar "fogyasztói" ma a kereskedelmi láncok. ők diktálják az árakat és a kemény feltételeket. A három legnagyobb feldolgozó (a Nestlé, a Unilever és a Phillip Morris) most azt számolja, hogy honnan tudnák még olcsóbban beszerezni az alapanyagot. A világpiaci ár kalkulációjánál egyes változatokban már az USA termelése nélkül számolnak. Már most feltűnően megugrott a tejfehérje-koncentrátumok importja, mert ezekre nincsenek behozatali korlátozások. A farmerszövetkezetek jövője teljesen bizonytalannak tűnik.

Növekszik azon szervezetek és egyének száma, akik megkérdőjelezik a jelenlegi folyamatok fenntarthatóságát, a ma még felbecsülhetetlen külső hatásokra hivatkozva. Ha csak puszta gazdasági megfontolások szerepelnek a döntésekben, akkor az amerikai mezőgazdasági termelés gyakorlatilag eltűnik. A szántók, legelők helyén golfpályák, lakóparkok épülnek. Hiába az egyik leghatékonyabb az USA tejipara a világon, a szigorú környezet- és munkavédelmi előírások, egészségügyi szabályok és a drága munkaerő miatt mégsem tud olyan olcsón termelni, mint a szabályok nélkül működő, gazdaságilag elmaradottabb országok termelői.

A fogyasztóknak azonban sürgősen nyilatkozni kellene, hogy vajon szabad-e az élelmiszert is ugyanolyan terméknek tekinteni, mint a ruhaneműt vagy a számítógépet. Vagy netán az élelmiszer másfajta szabályozási politikát igényel?

Magam részéről már most sem szeretem, hogy egy átlagos fővárosi élelmiszerbolt hűtőjében 20—30 fajta, hónapokig elálló, különböző nevű és csomagolású, de majdnem azonos "tejtermék-féleség" található, teletömve ízfokozó, állományjavító és tartósító adalékokkal. Vajon lesz-e elég akaratunk és képességünk arra, hogy egy helyi termelésre és kereskedelemre támaszkodó, egészségesebb termékeket előállító és a környezetet jobban kímélő élelmiszergazdasággal kápráztassuk el globalizálódó világunkat?