A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagországai egyre elterjedtebben alkalmazzák a gazdasági eszközöket a környezetvédelem érdekében. A legfejlettebb OECD országok többségében napirenden van a környezetvédelmi államháztartási reform kérdése. Több országban már évekkel ezelőtt megkezdték ezt a folyamatot (a környezetvédelmi jellegű adók emelése, illetve újak bevezetése, a környezetileg ártalmas állami támogatások csökkentése), így sok olyan gyakorlati tapasztalat gyűlt össze, amelyeket már érdemes elemezni. Legutóbb Nagy-Britannia és Németország kezdett el környezetvédelmi államháztartási reformot, míg a skandináv országokban és Hollandiában lassan egy évtizedes tapasztalat gyűlt össze a reformok eredményességéről. A reform keretében az ökoadókból származó többletbevételek visszaforgatásra kerülnek az egyéb adók (elsősorban a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási járulék) csökkentésére, így összességében a reform pénzügyileg semleges. (Itt és a továbbiakban az egyszerűség kedvéért ökoadóknak nevezzük a környezet védelmét elősegítő adókat, járulékokat és díjakat, beleértve például az üzemanyagok jövedéki adóit is.)

A rendelkezésre álló példák azt mutatják, hogy a környezetvédelmi államháztartási reformból számos előny származik, ugyanakkor kezdenek kikristályosodni a reform bevezetésének legfőbb akadályai is. Ezek közül kiemelkedik az attól való félelem, hogy romlik az adott iparág nemzetközi versenyképessége, valamint hogy többletteher nehezedik a társadalom szegényebb rétegeire.

Azokban az országokban, ahol az ökoadók megemelkednek, ez a nemzetközi kereskedelemben hátrányosan érintheti az adott ország egyes iparágait, mivel versenyképességük romlik az olyan országok iparágaival szemben, ahol ugyanez az adó nem drágítja meg az adott terméket, illetve szolgáltatást. Ezen érvelés leginkább az energia- és szállításigényes iparágak részéről hangzik el, ugyanis az ökoadókat leggyakrabban a különböző energiatermékekre (pl. villamos áramra, üzemanyagokra) vetik ki. Mivel az energia-intenzív iparágak erős érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, a legtöbb esetben sikerült elérniük, hogy mentességet élvezzenek a megfizetendő energiaadó alól. Ez természetesen jelentősen rontja az ökoadó környezeti hatékonyságát, egyúttal csorbítja a szennyező fizet" elv érvényesülését. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy a szennyezés-csökkentésre rendelkezésre álló egyéb gazdaságpolitikai eszközök (rendeletek, előírások) ugyancsak befolyásolják az adott iparág nemzetközi versenyképességét.

Az eddigi tapasztalatok alapján az OECD országok kétféle stratégiát követtek. Az első szerint az adott ország kivár, amíg a többiben is bevezetik ezeket az ökoadókat (CO 2 -adó, egyéb energiaadók). A másik stratégia alapján az ökoadók úgy kerülnek bevezetésre, hogy közben azon iparágak részére, amelyeket leginkább sújtana az áremelkedés, védelmet biztosítanak (adómentesség, csökkentett adómérték).

A konferencián az OECD részéről a következő javaslatok hangzottak el a kérdés lehetséges megoldására:

A környezetvédelmi államháztartási reformot össze lehet kötni az egész pénzügyi rendszer reformjával.

Az ökoadók bevezetését jó előre be kell jelenteni, hogy a piaci szereplők alkalmazkodni tudjanak.

A nagy energiaigényű ágazatok számára is vessék ki a teljes ökoadót, azonban a befolyó bevételek egy részét jutassák vissza az érintett vállalatoknak az energiahatékonyságot javító, illetve a szennyezést csökkentő intézkedésekre.

Az adókedvezmények fejében a cégek önkéntesen vállalják az általuk kibocsátott szennyező anyagok csökkentését.

Adókedvezmények igénybevétele csupán a nemzetközi tevékenységet is folytató vállalatok számára lehessen elérhető.

A legkívánatosabb megoldás kétségtelenül az lenne, ha az összes ország egyszerre vezetne be környezetvédelmi államháztartási reformot, azonban ennek jelenleg kicsi az esélye. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy 2002 végére az EU országok pénzügyminisztereinek meg kell egyezniük egy egységes európai energiaadó bevezetéséről, ami nagy előrelépést jelentene ezen a téren.

Az ökoadók összegüket tekintve nagyobb mértékben terhelik a gazdagabb rétegeket, mint a szegényebbeket, hiszen az előbbiek többet fogyasztanak (különösen igaz ez a súlyosan környezetszennyező tevékenységekre, mint például a személyautó használata). Az ökoadók ebből a szempontból elősegítik a nagyobb társadalmi igazságosság megvalósítását. Ugyanakkor a szegényebb rétegeket viszonylag jobban is sújtja az ökoadó, hiszen egy kisebb mértékű áremelkedést is nehezebben tudnak elviselni. A szegényebb rétegek jövedelmük nagyobb hányadát fordítják például az energiaszámlák kiegyenlítésére, ezért őket érzékenyebben érintené egy energiaadó bevezetése, mint a gazdagabbakat. Az is igaz azonban, hogy az ökoadók bevezetése nyomán a környezeti állapot javulása azokon a területeken várható leginkább, ahol a környezetszennyezés jelentős (ipari övezetek, forgalmas városrészek), ami egyúttal megegyezik a szegényebb városi rétegek lakhelyével, így a környezeti állapot javulását leginkább az alacsony jövedelmű rétegek élvezhetik. Mindazonáltal szükséges az alacsonyabb jövedelmű rétegeket kompenzálni a várható nagyobb költségeik miatt (magasabb villanyszámla stb.). Nagy-Britanniában például politikailag nagyon nehezen kivitelezhető minden olyan tervezet, amely a szegényebb rétegeket hátrányosabban érinti, ezért már több ilyen javaslat futott zátonyra.

A kompenzáció megvalósulhat úgy is, hogy az adót eleve ki sem vetik egy bizonyos fogyasztási szint alatt, vagy az alacsonyabb jövedelműekre alacsonyabb adókulcs érvényes (pl. Németországban), illetve utólagos kompenzációval (pl. Hollandiában). Az OECD az utólagos kompenzáció alkalmazását javasolja, amelynek formái a következők lehetnek:

· Egy összegű juttatás. Meghatározzák az alacsonyabb jövedelmű rétegek átlagos pótlólagos kiadásait, és ugyanekkora összegű adó leírását teszik lehetővé számukra. Ennek a megoldásnak a hátránya lehet, hogy azok, akik nem rendelkeznek jövedelemmel, azaz nem fizetnek semekkora adót, nem tudják kihasználni ezt az adójóváírást. Ennek kiküszöbölésére Hollandiában azon háztartások is megkapják ezt az egyösszegű juttatást, amelyek nem rendelkeznek jövedelemmel.

· Jövedelem alapú visszatérítés. Ennél a megoldásnál az alacsonyabb jövedelműek teljes kompenzációt élveznek, míg a jövedelem növekedésével ez a visszatérítés fokozatosan elfogy. Ebben az esetben az adminisztrációs költségek viszonylag magasak. Ezt a megoldást alkalmazzák Hollandiában.

· Egyéb adók csökkentése. A környezetvédelmi adó bizonyos regresszív hatását kiegyenlíti például a munkát terhelő adók csökkentése. Erre a megoldásra több OECD országban találunk példákat.

A konferencián az Európai Környezetvédelmi Iroda részéről kiemelték a környezetileg káros állami támogatások megszüntetésének fontosságát, és elégedettséggel nyugtázták, hogy az OECD tervezi, hogy év végére elkészíti az ezen támogatásokra vonatkozó egységes meghatározást. A pontos definíció ugyanis előfeltétele annak, hogy a káros támogatásokat fel lehessen számolni. Egyúttal hangsúlyozták, hogy azon országok, ahol hamarabb vezetnek be környezetvédelmi államháztartási reformot, a technológiai innováció révén előnyt szerezhetnek, így javulhat a versenyképességük.

A német iparkamara részéről elhangzott, hogy a fejlődő országok egységnyi GDP-re jutó szén-dioxid-kibocsátása jóval meghaladja a nyugati országokét, így ezen tények alapján a fejlődő országoknak kellene a legnagyobb erőfeszítéseket tenniük. Ezen logika alapján az előadó sokkal hatékonyabbnak ítélte az önkéntes vállalati megállapodásokat, önkorlátozásokat, valamint az energiahatékonyság-javító intézkedéseket. Kijelentéseit a konferencia résztvevői kétkedéssel fogadták, és hangsúlyozták például, hogy az Egyesült Államok egymaga felelős a világ szén-dioxid-kibocsátásának negyedéért.

A német Környezetvédelmi Minisztérium részéről cáfolták a versenysemlegességi aggályok létjogosultságát, felhozva példaként az angol környezetvédelmi államháztartási reformot, ahol az újonnan bevezetett éghajlatváltozásidíj csak az ipar szereplőit terheli, míg a háztartások mentességet élveznek. Nagy-Britannia az európai gazdaság egyik legfontosabb szereplője, és mivel iparának nemzetközi versenyképességét nem rontotta az elsősorban az energiatermékeket terhelő díj bevezetése, az ipar elfogadta annak létjogosultságát. Ezért más országok iparágai sem hivatkozhatnak jogosan versenyképességük romlására. Fontosnak tartották megjegyezni, hogy Németországban már jelenleg több mint egymillió ember dolgozik a környezetvédelemben, amiből 130 ezret a megújuló energiaforrások termelésében foglalkoztatnak.

Az EU soros elnöki tisztét az év első felében betöltő spanyolok részről elhangzott, hogy ameddig a politikusok nem kötelezik el magukat a környezetvédelmi államháztartási reform mellett, addig a különböző érdekcsoportok (közúti fuvarozók, energiaipar) meg tudják akadályozni a gazdasági rendszerek környezetvédelmi szempontú átalakítását.

Közvetlenül a konferencia után az Európai Környezetvédelmi Iroda (EEB) másfél napos tanácskozást rendezett, amelyen a civil szervezetek képviselői vitatták meg a zöld államháztartási reformért folytatott kampányuk jelenlegi helyzetét és jövőbeni teendőit (az előzményekkel kapcsolatban ld. a Lélegzet 2002/1. és 2002/3. számát!). A kampány keretében az EEB idén október 10-én nagyszabású konferenciát szervez, amelyen több ország pénzügyminisztere és környezetvédelmi minisztere is tart majd előadást. (A kampánnyal kapcsolatban részletes tájékoztatás található angolul a http://www.ecotax.info honlapon.)

Kiss Károly — Szabó Zoltán