Hűvös, novemberi szél futott végig az erdőn. Az öreg tölgy bosszúsan dirmegett-dörmögött magában a fiatal fák között. Irigyelte őket: hajlékonyságukat, játékosságukat. Visszagondolt a régi időre, amikor még ő is sugdolózott a szélben a pajtásaival. Ha eső jött, örömmel tartották leveleiket, ha szél jött, mókásan hajladoztak alatta. A fogócskázó mókusok is elszórakoztatták őket, mindig fogadásokat kötöttek, hogy vajon a hátulsó utoléri-e az elsőt.

"Milyen régen is volt" — sóhajtott. Eszébe jutott, amikor emberek jöttek, koppantak a fejszék, a társai sorra mind feljajdultak és eldőltek, a madarak és mókusok pedig fejveszetten menekültek a környékől. Az ő életét egy karvalypár mentette meg, amelyik ott fészkelt a tetejében. Az emberek felnéztek rá, és meglátták a fészket.

— Emberek, ezt hagyjátok meg, legalább segíti majd az újulatot — szólt az egyik.

Hiába hagyták meg az életét, a tölgy mégis úgy érezte, valami megszakadt benne. Nagyon hiányoztak a társai. Mintha vége lett volna az ő életének is, nem volt már több öröm benne. Megérezték ezt a madarak és a mókusok is, és nagy ívben kikerülték. A karvalypár is elköltözött róla, mihelyt tehette. Hamarosan elterjedt, hogy a tölgy veszélyes és rosszindulatú, jó vigyázni vele.

A tölgy egy idő után rájött arra, hogy megvan az előnye is annak, hogy ő az egyetlen magas fa a környéken. Elkezdett terjeszkedni, és olyan messze nyújtotta az ágait, ahogy csak tudta. Hiába sírtak az alatta növő kis fák, hogy nekik is engedje át a fényt, ő csak terjeszkedett, és sűrű lombozatot növesztett minden irányba. Hamarosan csend borult a környékre, egyedül a hatalmassá terebélyesedett tölgy bosszús morgását lehetett hallani, vagy esetleg az öndicsérő kiáltásait. "Én vagyok a legszebb tölgy a világon, és ti szerencsések vagytok, hogy egyáltalán érinthetitek a lombomat" — mondta az alatta senyvedő fácskáknak.

Teltek-múltak az évek. Tölgyünk megdöbbenve vette észre, hogy egy tavasszal néhány ágán nem nőttek újabb levelek. "Mi történhetett?" — kérdezte döbbenten. Évről évre egyre szaporodtak rajta a száraz ágak, amik többnyire aztán le is törtek. Egy idő után úgy érezte, hogy valami nincs rendben a szervezetében. Egyik nap pedig az történt, hogy egy vándor fakopács koppantott kettőt-hármat a törzsén, és egy üreg maradt a csőre nyoma után.

"Ez borzasztó, nincs már miért élnem!" — sóhajtott fel fájdalmasan.

Ez a fájdalom a gyökerekig hatolt, és valamit elindított benne. Eddig mindig úgy gondolta: gonosz volt hozzá az élet. Most felmerült benne az a kérdés: vajon tényleg kívülről jött minden, ami rossz? Vajon tényleg ilyen elhagyatottnak kellett éreznie magát, ez volt a sorsa? Élhetett volna máshogy is, mint a saját dühébe és fájdalmába temetkezve? "Most már mindegy, késő. Lassan vége az életemnek, semmit sem forgathatok vissza."

"Sohasem késő" — hallatszott egy lágy, biztató hang, és akárhogy is szerette volna kitalálni a tölgy, hogy honnan jöhetett, sehogyan sem sikerült neki.

Másnap a mozdulatlan nyugalmat ugrándozás, vidám fogócska verte fel.

— Gyertek csak, gyertek erre! — biztatták egymást a mókusok —, ezen az öreg tölgyön biztos találunk menedéket!

"Honnan kerülhettek elő ezek a kis jószágok?" — csodálkozott az öreg tölgy. Aztán eszébe jutott, hogy hajnalban fejszecsattogást hallott, talán az ő fájukat vágták ki.

Az egyik kismókus egyszer csak még nagyobb ugrándozásba kezdett:

— Itt egy odú! Itt mindnyájan elférünk!

Az öreg tölgy ettől kezdve nem volt többé magányos. A mókusok újra vidámságot vittek a napjaiba. Lassanként visszatértek hozzá a madarak is. Tavasszal már rengeteg fészek- és odúlakó jött-ment, ugrált, repült és mászott a tölgyfa körül. A tövébe még egy süncsalád is beköltözött. És az alatta növő kis fák is kedvesen simogatták. Soknak közülük ugyanolyan levele volt, mint neki.

— Hiszen ezek az én gyerekeim! Szervusztok, kicsikéim! — zsongta örömmel, és olyan gyöngéden, ahogy csak képes volt rá.

Egy este a madarak, mókusok és sünik mind odabújtak a törzséhez, a kis fácskák is odadugták a buksijukat az alsó ágaihoz.

— Tölgy apó, mesélj valamit! — kérte az egyik kismókus.

A vén tölgy pedig rákezdte:

— Még csemetefa koromban történt. Pajtásaimmal vidáman hajladoztunk a szélben, az ágainkon pedig mókusok ugrándoztak. Talán pont a te ük-ük-üknagyanyád volt az egyik...

Mikola Klára

Szerinted mit mesélt az öreg tölgy? Folytasd a mesét!