Ezzel a címmel rendeztek konferenciát Brüsszelben 2002 novemberében a kelet-európai térség zöld szervezetei és Európai Uniós tisztségviselők részvételével, a kohéziós alapokkal kapcsolatos tapasztalatcsere, valamint a strukturális alapok fogadása stratégiáinak megbeszélése céljából.

A csatlakozni kívánó országok képviselői hasonló problémákról számoltak be: még az ún. környezetvédelmi fejlesztéseknél sem érvényesülnek a fenntarthatóság elvei, a közlekedésfejlesztés szinte egyet jelent az autópálya-építéssel, a források elosztásánál nincs kellő társadalmi kontroll, a pályázatok elbírálásánál és az értékelésnél, bürokratikus szempontokat vesznek figyelembe, nem pedig a hosszú távú környezeti, gazdasági és társadalmi hatékonyságot. A problémák tényleges megoldása késik, és rendkívül megdrágul (például a szennyvízkezelésnél), a pénzalapok felhasználása szűk gazdasági csoportok érdekeit szolgálja, a térség egyik legnagyobb aduja, a biológiai sokféleség vészes mértékben veszélyeztetetté válik.

Számos kérdésre nem sikerült ezúttal sem választ kapnunk. Az Európai Parlament egyik képviselője is elismerte, hogy az Unió jelenlegi agrár, energia- és közlekedéspolitikai gyakorlata nem tartható fenn. Hova fog vezetni, hogy mégis ennek átvételét kérik számon a csatlakozni vágyó országoktól?

A látszólag szigorú, ám formális pénzügyi feltételeknél arra szoktak hivatkozni, hogy a forrásokkal a nyugati adófizetőknek kell elszámolniuk. Nem kellene-e inkább jobb társadalmi-környezeti hatékonyságot megkövetelni, semmint arra törekedni, hogy minél nagyobb legyen egy projekt, és minél több nyugati vállalat vehessen benne részt?

Miért nem gyakorol nyomást a kormányokra az EU a biológiai sokféleség megőrzése érdekében egy-egy tervezett autópálya-építés kapcsán?

Végül egy jó hír Litvániából: a közműfejlesztéseknél csak olyan műszaki megoldásokat, tulajdonosi formákat és üzemeltetési módokat szabad alkalmazni, amelyek az ott élők számára megfizethetők, és arányban állnak a terület jövedelemtermelő képességével.

Beliczay Erzsébet