Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, kerek, sűrű erdő. Ebben az erdőben lakott emberemlékezet óta egy koboldcsalád. Mindenki tiszteletben tartotta őket, hiszen mindnyájan hallottak róla, hogy a koboldok vigyáznak az erdőre, mindnyájuk közös lakhelyére.

Egy szép napon, amikor a tavaszi napsugár egyre bátrabban próbálgatta az erejét, a kis koboldok az erdő szélén játszadoztak. A hó még foltokban takarta az erdő talaját, de egyre többet mutatott meg az avarból és az új erővel növekedni kezdő fűszálakból.

Egyszer csak a koboldok azt vették észre, hogy az erdő széli árokban valami furcsa, általuk ismeretlen tárgyak meredeztek ki a hó alól.

— Mik lehetnek ezek? — kérdezte Kinga, a kis kobold-lány.

— Az emberek rakták ide ezeket. Nem kell már nekik, azért hozták el. Úgy hívják, hogy szemét — válaszolta Tódor, a legbölcsebb koboldgyerek.

— Azért hozták, mert azt hiszik, hogy nekünk kell?

— Nem, csak azért, mert nem tudták máshová tenni.

— Jé, mi ez a furcsaság? — kérdezte Kinga csodálkozva. — Látom, ami mögötte van!

— Ez egy üveg. Ilyenbe töltik az emberek az italaikat.

— És miért nem töltenek bele újra valamit?

— Van olyan üveg, amibe csak egyszer töltenek innivalót, aztán kidobják.

— Micsoda pazarlás! Nézd csak, van itt egy csomó olyan, ami hasonlít az üveghez, csak nem olyan átlátszó, és nem olyan kemény.

— Ezek műanyagpalackok. Ebbe is innivalót töltenek, és többnyire csak egyszer isznak belőle.

— És mindig újat és újat csinálnak? Meg kellene mondani nekik, hogy ne csináljanak többet, mint amennyi kell az állatkáknak.

— Milyen állatkáknak?

— Nincsenek olyan állatkák, amik lebontják ezeket, mint az elpusztult fák törzsét?

— Sajnos, nincsenek. Ezek itt maradnak az idők végezetéig. A műanyagot el lehet égetni, de akkor mérgező füst keletkezik, tehát ez sem egy jó megoldás. Az üveggel azért is vigyázni kell, mert ha eltörik, megvághatja az állatok lábát.

— Segítség, segítség! — hallottak egy vékony hangot a koboldgyerekek az egyik műanyagflakon felől.

Ahogy közelebb mentek, látták, hogy a palackban víz van, és abban kapálódzik egy kis, fekete bogár.

— Hát te meg hogy kerülsz oda? — kérdezték a koboldok.

— Csak meg akartam nézni, hogy mi van ebben a micsodában. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, és belepottyantam.

A kis koboldok feldöntötték az üveget. A víz kifolyt, és a vízzel együtt a bogárka is kikerült belőle.

— Köszönöm, megmentettétek az életemet! — hálálkodott a kis bogár.

— Szóra sem érdemes — mondta Tódor. — Valamit viszont tennünk kell, hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer — fordult a többi koboldgyerekhez.

— Küldjük vissza a palackokat az embereknek! — javasolta Kinga.

— Elég lesz hozzá a varázserőnk? — kérdezte az egyik kis kobold.

— Ha mindnyájan együtt varázsolunk, akkor igen! — mondta Kinga, és már szaladt is körbe szólni a kobold-gyerekeknek, hogy jöjjenek varázsolni.

Az összes kis kobold leült a palackok körül, megfogták egymás kezét, behunyták a szemüket, és a palackok hamarosan felemelkedtek, és elindultak a város felé.

* * *

A város főterén a járókelők furcsa jelenségre lettek figyelmesek: valahonnan fentről műanyagpalackok ereszkedtek le a betonra, egész méretes kupacot alkotva.

— Furcsa! Békaesőről már hallottam, de palackesőről még nem! — mondta az egyik.

— Talán mégsem kellene annyi szemetet juttatnunk a természetbe — felelte a másik.

Egy darabig álltak és bámultak, aztán elgondolkozva elvonultak.

Mikola Klára