Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy koboldcsalád, akik boldogan éltek az erdőben. Gondosan végezték a munkájukat: felügyeltek rá, hogy minden rendben menjen az erdőben, de sokszor meg is tréfálták azokat, akik bántani akarták az erdő állatait vagy növényeit.

A kis koboldok is segítettek a felnőtteknek, és amikor nem volt dolguk, akkor nagyokat játszottak az erdőben vagy a közeli tisztáson.

Egyszer egy szép tavaszi napon, amikor a rügyek már gömbölyűre híztak a bokrok és fák ágain, és ez első virágok elkezdték mutogatni színpompás szirmaikat az erdei tisztáson, a kis koboldok egy lepedőt találtak az erdőben. Talán a kirándulók telepedtek rá, talán csak kidobta valaki, mert nem volt rá szüksége. A kis koboldok meg is ragadták az alkalmat a szórakozásra: szebbnél szebb virágokkal festették teli.

Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy egy nagy csapat ember közeledik. Voltak köztük férfiak és nők, felnőttek és gyerekek, és mindnyájan harsányan vitatkoztak. Egyikük egy dobozt is hozott magával, amiből furcsa dübörgés hallatszott.

A koboldok a bokrok menedékéből figyelték a furcsa csoportot.

— Miért beszélnek ilyen hangosan? Hiszen így nem hallják egymást — kérdezte Kinga, a legkisebb koboldlány.

— Nem is akarják hallani egymást. ők inkább a saját hangjukat szeretik hallani — felelte bátyja, Tódor, aki már sok mindent megtapasztalt az életben.

Az embercsoport egyszercsak megállt. Megtalálták az erdei tisztást, ahol mintha gyülekezőt tartottak volna a virágok, és a fű is életre kelt. Nagy takarót terítettek a fűre, és ráfeküdtek.

— Szegény virágok! — sóhajtotta Kobold Kinga. — Pont a legszebb virágokra tették rá a takarót!

— Lesz ez még rosszabb is! — felelte Tódor baljóslatúan.

Sajnos, hamar beigazolódott, hogy igaza van. Az egyik kislány nagy hangon azt javasolta, hogy rendezzenek virágszedő versenyt. Többeknek tetszett az ötlet, és már neki is láttak tépni a virágokat.

— Ezt nem hagyhatjuk! — sikoltott Kinga.

— De hát mit csináljunk? — kérdezte Tódor.

— Ijesszük el őket!

— De hogyan? — gondolkodott egy kicsit, aztán felderült az arca: — Van egy ötletem! Öltözzünk fel a virágok szellemének!

Odahívták a többi koboldot is, egymás nyakába ültek, és magukra terítették a virágokkal telifestett leplet.

— És mit fogunk mondani? — kérdezte az egyik kobold-gyerek.

— Azt hogy „Én vagyok a virágok szelleme, resssszkessetek, virágszedők!" — mondta Kinga, de olyan vékony hangon, hogy a többi koboldból kitört a nevetés.

— Nem hinném, hogy ettől megijednének! — mondta aggódva az egyik kobold.

— Akkor is muszáj megpróbálnunk, mert különben leszedik az összes virágot!

Így hát elindult a furcsa virágszellem a rét felé. Meglepődve vették észre, hogy bár csak néhány lépés volt az út, mire a rét szélére értek, sötét viharfelhők gyűltek az égre, éppen a rét fölé. A „kobold-virágszellem" kibújt a bokrok közül, és megszólalt, meglepően mély hangon: „Én vagyok a virágok szelleme, resssszkessetek, virágszedők!"

Ebben a pillanatban eleredt az eső, és a kirándulók eszeveszetten futásnak eredtek abba az irányba, ahonnan jöttek.

— Látjátok, hogy megijesztettük őket? — büszkélkedett Kinga.

A Virágok Szelleme pedig csak elmosolyodott, megköszönte az Eső Szellemének a segítséget, és eltűnt, még mielőtt észrevehették volna őt a koboldok.