— Hahó, hahó! — kiabálták egymásnak a kis koboldok.

— Hó, hó! — felelte a Visszhang.

A kobold-gyerekek már órák óta álltak a hegytetőn, és kiabáltak. Nem tudtak betelni a szemben lévő hegyről visszaverődő visszhanggal.

— Most már ideje, hogy hazamenjünk! — szólt Tódor, a legidősebb koboldfiú.

El is indultak hazafelé a kis koboldok. Már majdnem hazaértek, amikor az erdő széléről felhangzott valami fülsüketítő hang.

— Meneküljön mindenki, amerre lát! — károgta a szarka ijedten.

— Miért, mi a baj? — kérdezte Kinga, a legkisebb kobold-lány.

— Nem tudom, de nagyon hangos! — próbálta átkiabálni a zajt a szarka.

A kis koboldok közelebb mentek, és látták, hogy valami hatalmas építmény van a tisztáson. Egy nagy emelvény, tele nagy-nagy dobozokkal, és abból jött a hang. Néhány ember volt még fent a színpadon, és egy-két tucatnyi nézte őket.

— Jaj, mi ez a borzalom? — kérdezte Kinga.

— Szabadtéri koncertnek hívják az ilyet — felelte egy öreg varjú, aki valamikor egy városi parkban élt. — Az a néhány ember énekel, akik fent vannak a színpadon, és a nagy dobozok felerősítik a hangjukat.

— Miért nem mennek közelebb egymáshoz? Akkor nem kellenének a nagy dobozok, és az erdő állatait sem zavarnák. Leülhetnének körbe, és együtt énekelhetnének.

— Ezt ők így szeretik. Néhányan a színpadon énekelnek, a többiek pedig arra vágynak, hogy bárcsak ők is felkerülhetnének a színpadra.

— De hét ez így nem igazságos! Ez a néhány ember nagyon sok figyelmet kap a többiektől, a többiek pedig nem eleget. Nekem sokkal jobban tetszik, ha körben énekelünk, hol együtt, hol felváltva — szögezte le Kinga.

— Akárhogy is van, sürgősen tennünk kell valamit! — mondta Tódor. — Látjátok azt a sok madarat, akik menekülnek a zaj elől? Ha továbbra is így marad minden, hamarosan kiürül az erdő!

— Talán Visszhang apó segíteni tudna! — mondta Kinga.

— Hívjuk ide!

A kobold-gyerekek mind leültek körbe, és mindnyájan Visszhang apóra gondoltak, aki hamarosan meg is érkezett. Amikor meghallotta a nagy zajt, tudta is, hogy miért hívták a kis koboldok.

— Segítek én nektek, ne féljetek! — mondta, és hipp-hopp, egy láthatatlan falat varázsolt a színpad elé, ahonnan a nagy zaj mind visszaverődött a színpadra.

— Állítsd le! — kiabálták azonnal a színpadon levők. Csend is lett azonnal. A színpadon levők próbálták megérteni, hogy mi történt, de sehogy sem sikerült rájönniük. Még egyszer megpróbálták bekapcsolni a hangfalakat, de aztán kénytelenek voltak megint leállítani. Így hát inkább összecsomagoltak és elvonultak.

— Pedig közösen énekelni itt maradhattak volna — mondta Kinga. — Persze, csak ha nem hagytak volna maguk után szemetet.

— Igen, igen! Tarthattunk volna egy közös hangversenyt! — bólogattak a madarak, akik időközben visszatértek, és nagy ugrándozásba és danolászásba csaptak a koboldok körüli fákon.