Az éghajlatvédelemre több gazdasági eszköz is rendelkezésre áll, amelyeket az egyes országok és ágazatok sajátosságainak megfelelően alkalmazva, környezeti szempontból eredményesebb, szociálisan igazságosabb, gazdasági szempontból pedig versenyképesebb, a szabad piac elveinek jobban megfelelő rendszereket lehetne kialakítani. Közülük napjainkban az ún. Kiotói mechanizmusok — az emisszió-kereskedelem, az együttes megvalósítás és a tiszta fejlesztési mechanizmus — kerültek leginkább előtérbe. Mindhárom eszköz alapgondolata az, hogy az éghajlatvédelmi beavatkozásokat, a szennyezés-kibocsátás csökkentését ott kell elvégezni, ahol viszonylag legkisebb ráfordítással a legnagyobb eredmény várható.

Az EU-tagországok 2002-ben elfogadták egy közös emisszió-kereskedelmi rendszer alapelveit. Ennek részletes szabályozásán most dolgoznak, és 2005-től fog életbe lépni. Úgy tűnik, hogy az emisszió-kereskedelem a még kevés kereskedelmi tapasztalat ellenére az unión kívül is nagy karrier előtt áll.

A szétosztható emissziós kvóta nagyságát az egyes országok vállalásai határozzák meg. Mint ismeretes, Magyarország Kiotóban 6%-os csökkentést vállalt 2008—2012-re az 1985—87-es évek átlagához viszonyítva. Amennyiben ennél a szintnél alacsonyabb lesz a kibocsátásunk, úgy a fennmaradó egységeket a kialakuló nemzetközi piacon értékesíthetjük. A nemzeti emisszió-kereskedelmi rendszerekben résztvevő vállalatok számára meg kell határozni az emisszió-kibocsátási plafont, és ha az egyes vállalatok ezt a plafont túllépik, vagy esetleg nem érik el, a hiányzó résszel, illetve felesleggel a nemzeti piacon kereskedhetnek, ami által költségük merül fel, illetve profitot képeznek. A kereskedés pénzügyi egyenlegéhez adódik hozzá az a tétel, amit a kibocsátási jogokért a kezdeti elosztáskor kellett fizetniük. A kereskedés egyenlege és az elosztáskor felmerülő költségek (például árverés esetében az összes emisszióért fizetni kell) összességében kiadják, hogy mennyibe került az adott vállalatnak a kibocsátási szint teljesítése. Tehát a vállalati költséget és az össztársadalmi költséget nagyban befolyásolja, hogy milyen módszerrel történik a kibocsátási jogok kezdeti elosztása.

A szakirodalom három fő elosztási módot említ:

Árverés (Aukció): Az állam árverésen eladja a kibocsátási jogokat a vállalatoknak. Ennek a megoldásnak az az előnye, hogy nincs szükség bonyolult egyeztetésekre a vállalatok között. Az egyes vállalatok eldöntik, hogy mennyi kibocsátási jogot kívánnak eladni, illetve vásárolni, aminek a helyszíne az árverés. Az árak a kereslet és kínálat függvényében szabadon változnak. Az árverésen értékesített jogokból befolyó bevétel az állam tulajdona.

Szétosztás (Grandfathering): A kibocsátási jogok ebben az esetben ingyenesen kerülnek elosztásra. Az állam minden egyes vállalatnak bizonyos mennyiségű kibocsátási jogot ad. A vállalatok a bázisévhez viszonyított kibocsátásuk szerint kapják meg a kibocsátási jogokat, és attól függően, hogy alul- vagy túlteljesítették a kibocsátási plafonjukat, kereskedhetnek a jogokkal. Ez a megoldás lényegesen olcsóbb a vállalatok számára, hiszen a számukra előírt kibocsátási plafonig nem kell fizetniük a jogokért.

Kiigazítás (Updating): A szétosztáshoz hasonlóan itt sem kell a jogokért fizetni, azonban az egyes vállalatoknak járó jog mértékét több tényező befolyásolja. Például a vállalat teljesítmény mutatója (árbevétel, energiafelhasználás stb.), Amennyiben a vállalat a vizsgált időszakban növelte a teljesítményét (pl. több áramot termelt), a következő időszakra több — de nem feltétlenül arányosan több — kibocsátási jogot fog kapni, ha csökkentette, akkor kevesebbet.

A fent említett elosztási módok ötvözhetők, mint azt az EU még nem végleges direktívája is teszi (2008-tól a jogok legalább 90%-át ingyenesen kell szétosztani). Ha — mint azt tervezik — az egyes országok különböző elosztási módokat alkalmaznak, abból komoly nehézségek adódhatnak.

A Kiotói mechanizmusokat a környezetvédő szervezetek részéről sokáig éles bírálatok érték, és érik még ma is. Sokan megkérdőjelezik a mechanizmusok környezetvédelmi hasznát. Ennek csak kisebbik oka az, hogy az EU emisszió-kereskedelmi rendszere sok kivételt és indokolatlan privilégiumot tartalmaz. Kérdésesebb az, amit több ország illetve nemzetközi vállalat szeretne elérni, hogy már kezdettől fogva a másik két mechanizmussal „felhígítsák" az emissziókereskedelmi rendszert. Vagyis az egyes országok a vállalásaikat belső erőfeszítések nélkül az átalakuló országokban illetve a harmadik világban történő beruházásaikkal is teljesíteni tudják. Ennek a jelei az unión belül is tapasztalhatók már. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a tőkeerős országok folytathatják fenntarthatatlan energiahasználati szokásaikat, sőt technológia-transzfer révén átültethetik azokat a gazdaságilag gyengébb országokba. Ez nemcsak az éghajlatvédelem hosszú távú érdekeit sérti, de még jobban mélyítheti a kedvezőtlen függőségi viszonyt az egyes országcsoportok között. Első körben az „erősek" viszonylag olcsón hozzájuthatnak a „gyengék" kibocsátási lehetőségeihez, megtakarításaihoz, anélkül, hogy strukturális átalakításokat, komolyabb technológiai fejlesztéseket végeznének. Holott ma már elfogadott az a vélemény, hogy Földünk fenntartható fejlődéséhez életmódunkban, termelési rendszereinkben paradigmaváltásra lenne szükség. Ezért támogatják a környezetvédők azt az elvet, hogy a 2012-ig terjedő időszakban az EU tagországok saját területükön teljesítsék a kibocsátások csökkentésére tett vállalásaikat.

Véleményünk szerint itthon három dolgot kell legelőször tisztázni a Kiotói mechanizmusokkal kapcsolatban. Az egyik az, hogy valójában mekkorák az 1985—87-es bázisidőszak, a jelenlegi és a 2008—2012 közötti időszak várható kibocsátási szintjei. A másik, hogy hová szeretnénk 2012-ig, illetve 2040-ig eljutni. Máris megjelentek a környezetvédelem éllovas országainak szándéknyilatkozatai arról, hogy a század közepére szeretnék az éghajlatkutatók által kívánatosnak ítélt, 60—80%-os kibocsátás-csökkentést elérni. Ehhez viszont nekünk már most ki kellene alakítani egy világos, a gazdaság és a társadalom egészére vonatkozó stratégiát és megvalósítási ütemtervet. Harmadsorban pedig konszenzusra kellene jutni abban, hogy egy ország, illetve Földünk levegője nem válhat ugyanolyan kereskedelmi áruvá, magántulajdonná, mint egy kiló banán vagy egy számítógép. Következésképpen a megállapodásoknak átláthatóknak, ellenőrizhetőknek, részleteikben is nyilvánosaknak kell lenniük. Ne feledjük, hogy a megállapodásoknak az ország hosszú távú társadalmi-gazdasági fejlődését is elő kell mozdítaniuk.

A Kiotói mechanizmusok közül nálunk az együttes megvalósítás van a legelőrehaladottabb állapotban. Néhány közös projekt már a korábbi években megvalósult, mások az engedélyezés különböző szakaszában vannak. A szabályozás jelentős részének kialakítása azonban még várat magára. A három, nemrég jóváhagyott magyarországi projekt tanulságai alapján sok kérdést újra kell gondolni, és a hazai szabályozást ennek megfelelően kialakítani. Választ kell találni arra, hogy a kreditek mekkora hányada maradjon itthon, hány évre szóljanak a jogok, kinek a tulajdona az elkerült emisszió, melyek legyenek az ajánlott projektek, milyen szerkezetátalakítást kívánunk leginkább támogatni, vagyis azt, hogy ágazati, műszaki-fejlesztési vagy regionális célokra költsük-e a bevételeket.

Az elmélet szintjén az együttes megvalósításban nagy lehetőségek vannak (az emisszió csökkentésnek kisebbek a globális költségei, tőke vonható be fejlesztésre), azonban az egyes országok megfelelő nemzeti szabályozása és hosszú távú éghajlatvédelmi koncepció kialakítása nélkül a megállapodások beszűkíthetik a beruházással kedvezményezett országok mozgásterét, illetve megdrágíthatják számukra a későbbi éghajlatvédelmi intézkedéseket.

Ugyancsak sürgető a hazai emisszió-kereskedelem szabályozása is. A következő évtizedek gyorsabb ütemű csökkentésének feltételeit ma kell megalapozni jól átgondolt, hosszú távú szerkezetátalakítási politikával. (Ebbe beletartozik az is, hogy nem vesszük át szolgaian a fejlettebb országok fentarthatatlan, energiafaló struktúráit és életmódját.) A szabályozásnak pedig, mint a többi területen is, nemcsak az energetikai ágazat, illetve az abban levő vállalatok szempontjaira kell tekintettel lenni, hanem az ország hosszú távú — gazdasági, társadalmi és környezeti — érdekeire és a globális éghajlatvédelemre egyaránt.

A zöld államháztartási reform, és azon belül az energiaadók terén idén tavasszal bekövetkezett új fejlemények hatására (elfogadták az egységes európai energiaadót) érdemes végiggondolni a két gazdasági eszköz kapcsolatát. Míg az emisszió-kereskedelem a nagyobb ipari létesítményekre összpontosít, addig az energiaadó a diffúz szennyező forrásokat fedi le (közlekedés, háztartások), így a két eszköz kiegészítheti egymást.

Véleményünk szerint az összes nyitott kérdés tisztázása, a szabályozás lezárása előtt már meg lehet néhány projektet valósítani, hiszen a problémák a gyakorlat során jönnek elő igazán.

A Kiotói Jegyzőkönyvben nagy lehetőségeket látunk, azonban jelenleg még túl sok a nyitott kérdés ahhoz, hogy kijelenthessük, hogy segítségével tényleges környezeti javulás várható. Rajtunk múlik, hogy ez a gazdasági eszköz a gyakorlatban miként fog vizsgázni.