Az elmúlt évtizedben a környezetvédelemben az adminisztratív eszközök mellett egyre inkább előtérbe kerültek a gazdasági eszközök. A működő piacgazdaság keretei már lehetővé teszik az adókkal és támogatásokkal való szabályozást is. Az árak olyan kialakításáról van szó, amely révén a környezetterhelő tevékenység megdrágul, a környezettudatos viszont kifizetődőbb lesz. Ezzel tulajdonképpen nem tettünk mást, minthogy a közgazdaságtant a környezetvédelem szolgálatába állítottuk.

A környezetterhelés egyre újabb és újabb formáival találkozhatunk, amihez a környezetvédelem eszköztárát is folyamatosan hozzá kell igazítani. Míg régebben az ipari eredetű szennyezések jelentették a legnagyobb gondot, addig manapság már az úgynevezett jóléti társadalom jelenti bolygónkra a legnagyobb veszélyt. Az ipari tevékenységeket, úgy néz ki, sikerül „megtisztítani”, egyre kevesebbet hallunk a patakba mérget öntő vállalatokról, a füstokádó kémények látványa már többnyire a múlté. Ezzel párhuzamosan azonban sajnos fel kell készülni a lakosság gazdagodásából, az amerikai fogyasztói szokások terjedéséből adódó újabb kihívásokra. Nagyanyáinknak szinte még nem is volt szükségük kukára, azt a keveset, amit vásároltak, fel is használták, a hulladékot elégették vagy komposztálták. Próbálnánk meg ugyanezt most! A televízió után a mikrosütő, a légkondicionáló, a mosogatógép, az egzotikus utazás vált és válik egyre több háztartásban elérhetővé. Csak képzeljük el, hogy mi lenne, ha minden kínai az amerikai életstílusnak megfelelő életet élne! 1,3 milliárddal több autónak milyen hatása lenne a Föld éghajlatára?

A gazdasági eszközök széles körű alkalmazásának alapfeltétele a társadalmi elfogadottság. Naiv dolog elvárni a mindenkori önérdeküket néző pártoktól és politikusoktól, hogy önszántukból olyan intézkedéseket hozzanak, amelyek népszerűtlenek. A demokrácia velejárója, a mindenkori szavazatmaximalizálás népszerű politizálást kíván. Márpedig a gazdasági eszközök alkalmazása, a zöld államháztartási reform egy részről igenis adóemeléssel jár. Ez mindaddig népszerűtlen, amíg a társadalom meg nem érti az összefüggéseket. Szerencsére nem mondható el a magyar lakosságról, hogy nem érdekli a környezetvédelem, az viszont igen, hogy az újabb eszközökről és kihívásokról gyakorlatilag nem tájékozott. A gazdaság az elmúlt évtizedben teljesen átalakult, amit azonban a gondolkodásmód nem tudott elég gyorsan követni. Az átlagember a környezetvédelmet még mindig a füstölő gyárkémények elleni küzdelemmel azonosítja, így nem is várható el, hogy átlásson olyan közgazdasági kérdéseket, mint hogy mire is vessünk ki adót. Szükséges egy alapvető környezettudatosság annak megértéséhez, hogy az ökoadók révén befolyó többletbevételek segítségével más adókat csökkenteni lehet (szja, tb-járulék), így összességében az egyes állampolgár anyagilag jól is járhat. Ma Magyarországon még nem értük el azt a szintet, hogy az emberek megértsék, hogy összességében nem lenne szó adóemelésről, csupán átcsoportosításról. Ezért például a benzin, vagy az áram árának nagymértékű emelése nemigen vihető keresztül politikai népszerűségvesztés nélkül.

A Levegő Munkacsoport sok éve dolgozik ezen újabb eszközök alkalmazásáért. A lehetőségek azonban szó szerint siralmasak. Tapasztalataink szerint a közel négyszáz fős országgyűlésben mindössze két-három olyan képviselő akad, aki valóban fogékony a környezetvédelem iránt. Ez az arány messze alulmúlja még a lakossági környezettudatosság alacsony szintjét is. Biztos vagyok benne, hogy 400 átlagemberből több mint kettő támogatná elképzeléseinket. Hogyan is várhatnánk el a mindenkori kormánytól, hogy elmagyarázza a „népnek” az új típusú kérdéseket és az azokra adandó válaszokat, amikor még saját maga sem érti azokat?