Ha valami csoda folytán az állatok beszélni tudnának, és megkérdeznénk mondjuk egy csacsit, hogyan jellemezné röviden az embert, talán ezt mondaná: az ember az a faj, aki tárgyakat mozgat maga körül egyik helyről a másikra, így telik az élete, ad, vesz, gyűjt, halmoz, lecserél és eldob. Az „ad-vesz” meghatározással nincs is különösebb baj, hiszen amióta ember az ember ez a világ rendje, inkább a „lecserél” és az „eldob” okoz gondokat mostanság.

A tárgyak megszerzésének bűvöletében élünk, tárgyaink megmutatják, a társadalom melyik rétegéből származunk, mit engedhetünk meg magunknak, milyen vastag a pénztárcánk. Az ipar érdeke a folyamatos kínálat, és hogy a tárgyak ne legyenek túl hosszú életűek. Annak érdekében, hogy a vevő önként és dalolva vásárolja az újabbat, el kell hitetni vele, hogy milyen csodálatos lesz, ha miénk lesz az a bizonyos tárgy. Ebben főleg a reklámok segítenek.

Nem túl nagy-e a kontraszt a mi életünk realitása és a reklámok rózsaszín képei között? Egy-egy tárgy „nem birtoklása” nem szül-e bennünk kisebbségi érzést?

Még 50–80 évvel ezelőtt a tárgyak értékét a minősége, a használhatósága és tartóssága adta. Nemzedékeken át öröklődtek a munkaeszközök, a szerszámok, konyhai eszközök. A tárgyaknak becsületük volt, amíg lehetett, javították, jött a drótostót és összedrótozta a dédmamától örökölt tejesköcsögöt.

Vajon ki akarja ma a nagymama NDK turmixgépét? Holott több mint valószínű, hogy ebben is ugyanolyan finom turmixot készíthetünk, mint a mai hiper-szuper, beszélő, világító csodákban.