A hetvenes években egy fiatal angol lány így lelkendezett, körúton hazánkban: micsoda ősi, természetes tájak! Valamelyik héten, egy népszerű, hazai hetilap népszerű újságírója így írt osztrák szomszédainkról: csodálatos ország, azt a gyönyörű alpesi vidéket olyan rendben tartják, mintha porszívóval lenne kitakarítva. Egy párizsi külvárosban nevelkedett francia kolléganőm pedig két éve sóhajtva jegyezte meg valahol a flamand alföldön, terepszemlén járva: de szép itt! Én ugyanabban a pillanatban azon gondolkoztam, hogy ez a táj leginkább egy borúlátó sci-fi könyvhöz hasonlít, olyan sivár. Körülöttünk a sík vidéken krumpliföldek, amerre a szem ellát – egy gép épp serényen permetez –, lábunk alatt betonút, a közelben sehol egy fa – a függőleges összetevő a tájban azonban nem marad el, távolabb katonasorba rendezett nyárfák képviselik... A láthatárt szürrealista módon a Brüsszel–Párizs hipergyorsvasút végtelen betonfala uralja, az ólomszínű ég és a nyári szmogon sápadtan átderengő napfény pedig csak fokozzák a furcsa összbenyomást... Ezt a tájat – gondoltam akkor – három tollvonással le lehet rajzolni. És a tíz ujjunkon megszámolhatjuk, hány fajta élőlénynek ad otthont, még csak biológusi diploma sem kell hozzá...

Hogyan nevezzük akkor ezt a helyet? Mondhatjuk rá, hogy vidék? Vagy inkább hívjuk úgy, intenzív mezőgazdasági terület, netalán iparosított mezőgazdasági zóna? De mi van akkor, ha két város között már csak ilyen zónák találhatók? És nem a jövőben, valamely szerencsétlen telepesek által lakott távoli bolygón, vagy a Holdon – hanem itt és most, Európában – nagyon sok helyen. Ezeket a területeket a több mint száz éves intenzív mezőgazdaság és főleg az elmúlt 40 év közös európai agrárpolitikája hozta létre... De az egyszeri polgár, aki egy nagyvárosban nőtt fel, és a mindennapokban az eget is alig látja, ezt is szépnek tartja... Mit tegyenek ilyenkor azok, akik kicsit érzékenyebbek a tájra?

Mitől függ, hogyan viszonyulunk a természethez? Érzékenységünk neveléssel megváltoztatható-e, vagy születésünkkor valahogyan eldől? Miért érzi jól magát az egyik ember, ha a Pilisben jár, míg ugyanakkor egy másiknak az okoz örömet, ha olyan kínos rendben tartott hegyeket-völgyeket lát, mint egy fogorvosi rendelő? És amelyek pontosan ugyanolyan sterilek is...

Itthon természetes, ha gólyafészket látunk, Európának „fejlettebbik” felén viszont szenzáció. Itthon sokan álmodozva vágyunk az egyforma pázsit, a rendezett egyentáj után, Európa „előrehaladott” részén pedig zacskóban veszik az emberek a mezei virágmagot, kerti termesztésre, mert szabadon vadvirágot már nemigen csodálhatnak...

Sokszor olvasni, hallani, hogy büszkék lehetünk hazánk tájaira, természeti értékeire. De az Unió felé ballagva, vajon tényleg tisztában vagyunk-e azzal, hogy természeti értékeink, tájaink micsoda ritka kincsek Európában?