Az emberek általában akkor fordulnak a Levegő Munkacsoporthoz, ha problémájukat a hivatalos szervek szerintük nem kielégítő módon kezelik – néha egyfajta panaszirodaként működünk. Ilyen esetekben közvetíteni tudunk a bejelentő és a hivatalok között. Sokféle panasz van: mostanában a leggyakoribb a zöldterületek károsítása, valamint a füst, a bűz és a zaj elleni kifogások sora.

Igaz az a megállapítás, hogy az ember azokkal tud igazán együttérezni, akiknek hasonló gondjaik vannak. Éppen ezért nekem a legfontosabbak manapság a zajjal kapcsolatos bejelentések, én is szenvedek a mindent elöntő zajtenger miatt.

Nem tudom kikerülni a zajt – és itt nem arról beszélek, hogy a normális élettel együttjáró zaj zavar, hanem az oktalan, haszontalan lárma, az értelmetlenül üvöltő, zenének csúfolt ricsaj mindenhol, a hétvégi estéken a környéken váratlanul felcsattanó tűzijáték petárdáinak robbanásai – ezek ellen nem nagyon tudok védekezni. Ezzel más is így van, hiszen a budapesti utcákon nyaranta működő zenés teraszok néhány embernek a kikapcsolódást, a környéken lakóknak az éjszakába nyúló „zeneszolgáltatás” miatt viszont a poklot magát jelentik.

Sokan nem gondolják, hogy ez is a környezetszennyezés egyik – igen durva – formája. Ezen a területen is sokat segíthetne a jogszabályok következetes betartása, már amennyiben a jogszabályok előírásai a zajártalmak elleni védekezést is érdemben lehetővé tennék.

Apropó: zajártalmak és jogszabályok. Fontos területre értünk a Levegő Munkacsoport és a munkám szempontjából is. Éppen időszerű kérdés, hiszen néhány napja, december 1-jétől hatályos az a – 155/2003. (X. 1.) számú – kormányrendelet, amely a polgári célú pirotechnikai eszközök használatának engedélyezését szabályozza. A legújabb és legelszomorítóbb szabályozást. Törvényessé válik az eddig törvénytelen házi petárdázós tevékenység – amely illegalitása ellenére rendkívül divatos, terjedő „szokássá” vált: egy hétvégi összejövetel néhány embernek már nem képzelhető el este tízkor vagy még későbbi időpontban kezdődő, húszperces petárdaropogás nélkül. Az eddig viszonylag csendes ünnepnapoknak is szinte kötelező részévé kezd válni ez a veszélyes és igen zajos tevékenység. Hogy mennyire zavaró, azt csak az tudja igazán, aki már riadt fel egy csendes nyári éjszakán a szomszéd utcában névnapot ünneplő társaságnak az éjszaka közepén váratlanul felcsattanó ilyen szórakozására, vagy akinek a kisgyerekét ébresztette fel és a rémítette halálra a háborús hangzavar a környéken. Számomra a legdöbbenetesebb a tavaly karácsonyi emlék: december 24-én este, gyertyagyújtás idején – amikor épérzésű ember a karácsonyfa gyertyáinak fénye mellett csendben, szíve mélyén is meghitten ünnepel – hátborzongató, idegtépő és felháborító lárma kezdődött a környékünkön, mert valakinek már a karácsony, a szenteste megünnepléséhez is a petárda kellett... Én akkor ébredtem rá, hogy valami egészen különös „szokás” van elterjedőben: ha ünnep, akkor zaj, petárda és görögtűz az, ami az ünnepet ünneppé teszi – és itt már mindegy, hogy augusztus 20., Sándor-nap, vagy karácsony van.

Ha egy szabályozás véleményünk szerint nem jó, nem szolgálja szűkebb vagy tágabb értelemben vett környezetünk védelmét, valamit tennünk kell. Mivel jelen esetben már egy hatályos jogszabályról van szó, egyetlen dolgot tehetünk: tiltakozunk a mostani szabályozás megengedhetetlen szabadossága ellen, és kezdeményezzük a megváltoztatását.