A szeminárium időszerűségét az adta, hogy ugyan a zöld államháztartási reformmal kapcsolatos kampányok az egyes országokban már jó pár éve tartanak, azonban idáig főleg a környezetvédelmi adóreformra összpontosítottak, és a környezetvédelmi szempontból káros állami támogatások elleni küzdelemre viszonylag kevés energia jutott. Ez bizonyos szempontból érthető is, hiszen ez egy sokkal összetettebb kérdés, még a nagyobb nemzetközi szervezetek (pl. a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD) sem biztosak abban, hogy hogyan is lenne a legcélszerűbb a kérdést megközelíteni. A Levegő Munkacsoport ilyen tekintetben szinte úttörő munkát végez, ugyanis szinte az egész nemzetgazdaságot évről-évre átvizsgálja, és javaslatokat tesz a konkrét lépésekre. Azonban ez rettentő nagy munka, aminek elvégzésére a legtöbb civil szervezetnek nincsen lehetősége. Nemzetközileg elfogadott módszertan sem alakult ki, azaz nincs kikristályosodott tudományos álláspont arról, hogy tulajdonképpen pontosan mi tekinthető állami támogatásnak.

Az OECD becslése szerint a világ legfejlettebb országaiban 1998-ban az iparban 44 milliárd dollárra, míg a mezőgazdaságban 362 milliárd dollárra rúgott az állami támogatások mértéke. Ezek jelentős része a környezeti szempontból káros tevékenységeket ösztönözte. Amennyiben például a széntermelésnek nyújtott támogatásokat és árkiegészítéseket megszüntetnék az OECD-országokban, úgy 2010-re 100 millió tonna szén-dioxid kibocsátását lehetne elkerülni (ez Magyarország éves kibocsátásának a másfélszerese). Egyes tanulmányok évente ezer milliárd dollárra becsülik a környezetileg káros állami támogatások mértékét1. Ezen káros támogatások leginkább a mezőgazdaságra, a fosszilis tüzelőanyagokra, a közúti közlekedésre, a vízfelhasználásra, az erdőgazdálkodásra és a tengeri halászatra jellemzőek2. A Világbank 2002-es becslése szerint a nyugati országok egyes káros támogatásai hozzávetőlegesen 100 milliárd dollár pótlólagos költséget rónak a fejlődő országokra azáltal, hogy túltermelésre ösztönöznek, valamint lenyomják az árakat. A világ sok szegény országának szinte egyetlen exportlehetősége a mezőgazdasági termékekből számazik, amiknek a világpiaci árát például az EU siralmas mezőgazdasági támogatási rendszere tartja alacsonyan.

Az állami támogatások megléte sokszor csupán történelmi okokra vezethető vissza. Ezek az okok pedig az idő előrehaladtával folyamatosan elhomályosulnak és érvényüket veszítik. A kérdés az, hogy ezeket megszüntessük vagy megreformáljuk, esetleg a prioritásokat változtassuk meg. Az EU Strukturális és Kohéziós Alapjainál például egyértelműen a támogatási prioritásokat kellene megváltoztatni (a vidékfejlesztés ne merüljön ki a közúthálózat bővítésében, az agrártámogatások ne a vegyszeres, intenzív mezőgazdaságot, hanem a természetbarát gazdálkodást segítsék stb.). Németországban a széntámogatásokat úgy kell megszüntetni, hogy cserébe munkahelyeket kell létrehozni.

A szeminárium vitái során többféle javaslat hangzott el arról, hogyan is kellene továbblépni. Először is meg kellene végre állapodni a környezetvédelmi szempontból káros állami támogatások definíciójában. Csak a közvetlen állami támogatások, illetve adómentességek tartoznak ide, vagy a közvetett gazdasági előnyök is? Ehhez az OECD által kidolgozott nemzeti esettanulmányok és az ennek alapján kidolgozott ellenőrzési lista (checklist) jó kiindulási alap lehetne. A legfontosabb szempont számunkra természetesen az, hogy az adott támogatás megszüntetése esetén javul (illetve kevésbé romlik) a környezet állapota.

A közös EU-s álláspont kialakítását igencsak megnehezíti, hogy az egyes országokban nagyon eltérőek a támogatási struktúrák. Ezt bizonyítják, hogy az egyes előadók mennyire más definíciókat használtak, és mennyire különböző dolgokat soroltak a környezetvédelmi szempontból káros állami támogatások kategóriájába.

Ingrid Hanhoff a Német Szövetségi Környezetvédelmi Hivatal részéről elmondta, hogy Németországban 2003-ban az állami támogatások összesen 59 milliárd eurót tettek ki, aminek a 35 százaléka környezetileg káros volt. Az öt legjelentősebb terület ezek közül:

• lakástámogatások (7 milliárd euró),
• alkalmazottak közlekedési támogatása (5,5 milliárd euró),
• széntermelés (3,3 milliárd euró),
• adókedvezmény az ökoadókból a feldolgozóiparban, mezőgazdaságban és erdőgazdálkodásban (3 milliárd euró),
• légi közlekedés (2-3 milliárd euró).

A német koalíciós kormány 2002-ben a környezetvédelmi szempontból káros állami támogatások megreformálását első számú prioritásai közé emelte. A kormány egy ellenőrzési rendszert fog felállítani, és a támogatásokat környezetvédelmi hatásvizsgálatnak fogja alávetni. A széntermelésnek nyújtott támogatásokat 2005-re 2,7 milliárd euróra fogják csökkenteni. A felszabaduló összegből többek között a megújuló energiaforrásokat és az energiahatékonyságot fogják támogatni. Jelenleg egyébként a széntermelésben egy foglalkoztatottra 82 000 euró állami támogatás jut évente. (Ez több mint 20 millió forintnak felel meg.) Ennyibe kerül minden egyes széntermelési munkahely fenntartása a német államnak évente.

Svédországban a káros közvetlen állami támogatások leginkább a lakásépítési szektorban vannak jelen. Hollandiában a Környezetvédelmi, Területfejlesztési és Lakásügyi Minisztérium által megvizsgált 600 támogatásból 129-et találtak környezetileg károsnak, több mint 5 milliárd eurós összegben. Itt leginkább a mezőgazdaság, a közlekedés és a lakásépítés területe érintett. A holland kormány tervei szerint a káros környezeti hatásokat összevetik a társadalmi és gazdasági hatásokkal, és ezek együttes mérlegelése alapján hozzák meg a döntéseket.

A civil szervezetek feladata lehetne, hogy a nemzeti kormányokat rábírják arra, hogy minden évben készítsenek egy jelentést a környezetvédelmi szempontból káros állami támogatásokról, kimutatva azok mértékét.

Az EU alapok (strukturális, kohéziós stb.) kérdése nagy vitát váltott ki, ugyanis ezek is egyfajta támogatásnak tekinthetők. A Strukturális és Kohéziós Alapokon keresztül szétosztott milliárdok a jelenlegi tagországokban is komoly környezeti károkat okoztak és okoznak még mindig, azonban ebbe a témába idáig az összes nagyobb környezetvédelmi civil szervezet bicskája beletört. Éppen ezért az EEB is nagyon vonakodott attól, hogy ezt a kérdést a zászlajára tűzze, annak ellenére, hogy többek között a Levegő Munkacsoport is bemutatta, milyen fenntarthatatlan folyamatokat fognak beindítani ezek a pénzek a csatlakozó országokban. Roberto Ferrigno az EEB részéről érzékeltette, hogy milyen nehéz feladattal is állunk szemben: az Olaszország által a Strukturális Alapokhoz beadott projektek 97 százalékát el kellett volna vetni környezetvédelmi szempontból, azonban a politikai nyomás és a hiányos ellenőrzés miatt erre nem volt lehetőség. Az EU-pénzek felhasználásának módjával kapcsolatban ugyanis az EU részéről szinte semmilyen ellenőrzés nincsen. A csatlakozó országokra vonatkozóan persze az EU-bürokraták már megpróbálnak keményebb hangot megütni, és a pénzek felhasználását jobban ellenőrizni, azonban ez még mindig messze nem fogja biztosítani a környezetvédelmi érdekek érvényesülését.