Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, amit Rendáviának hívtak. Rendávia volt a legszebb birodalom a széles nagyvilágban: csillogó vizű folyói, rigófüttyös erdei, kövér füvet termő legelői világszerte híresek voltak. Az emberek tudták, hogyan vigyázzanak minderre, és eszerint is cselekedtek.

Egy napon megjelent egy nagy sárkány a határon, füstöt okádva, sörösdobozokat és sok egyéb szemetet szórva maga után. Amerre járt, szennyezett lett a levegő, szeméttel teltek meg az erdők, és amelyik folyóban megfürdött, annak többé nem lehetett inni a vizéből.

Az emberek, látván ezt a pusztítást, kezdetben nagyon kétségbeestek, mígnem azt gondolván, hogy úgysem tehetnek semmit a sárkány ellen, már maguk is széthányták mindenfelé a szemetet és beleengedték a szennyvizet a folyóba.

Eközben Rendávia királya azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. Mivel éppen eladósorba került egyetlen leánya, úgy döntött, hogy annak adja fele királyságát és a lánya kezét, aki megtisztítja az országot a rengeteg szennytől és megszabadítja a sárkánytól.

Jöttek is a jelentkezők garmadával, de egyiküknek sem sikerült szembeszállnia a szennyokádó sárkány haragjával. Hiába próbálták összeszedni a szemetet, megtisztítani a folyókat, a sárkány egyre csak ontotta magából a szennyet és a szemetet.

Élt ebben az időben egy határ menti kis faluban, egy vályogházban egy Jancsi nevű fiú az édesanyjával. Szorgosan művelték a kertecskéjüket, melyben bőségesen termettek számukra finomabbnál finomabb ennivalók. Maguk készítették a ruháikat és az edényeiket is. Nem is került más a szemétdombjukra, csak egy kis krumplihéj meg almacsutka, azt is elhordták a szomszédos erdő állatai.

Egyszer egy vándor tévedt be Jancsiék eldugott falujába, aki részletesen beszámolt a sárkányról és a király felhívásáról. Jancsi a hallottak után nem sokat teketóriázott. Elbúcsúzott édesanyjától, rakott a tarisznyájába egy kis hamuba sült pogácsát és útnak eredt.

Ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy eldobott konzervdobozt. Ahogy közelebbről megnézte, látta, hogy egy kis bogár van benne, próbálna kimászni, de sehogy sem sikerül, mert a doboz fala túl síkos.

– Ne félj, bogárka, segítek neked! – szólt Jancsi, és már fel is borította a konzervdobozt. A kis bogár pihent egy kicsit a nagy ijedtség után, aztán elindult a fűszálak között, és hamarosan eltűnt egy lyukban.

Ám alig ment tovább Jancsi, amikor egy madarat látott vergődni egy bokorban. Ahogy közelebb ért, látta, hogy egy műanyag zsinór tekeredett a lábára, és ugyanaz a zsinór a bokorra is rátekeredett, azért nem tudott kiszabadulni. Gyorsan odament hozzá, és levágta a lábáról a zsineget. A madár egy szempillantás alatt elrepült, és hálásan nézett vissza Jancsira a magasból.

Folytatva útját a fiú, egyszer csak egy kis rókát vett észre az út mentén. Jártányi ereje sem volt, csak feküdt, ijedt szemekkel nézve Jancsira.

– Hát téged meg mi lelt? – kérdezte Jancsi. – Gyere, elviszlek egy patakig, egy kis friss víz biztosan jót tesz.

Ahogy mondta, úgy is tett: karjába vette a kis rókát és elindult. Hamarosan egy csörgedező patakra leltek, de ahogy közelebb ment, látta a fiú, hogy tele van dobálva festékes dobozokkal.

– Csak nem ebből ittál, kiskomám? Gyere, feljebb megyünk, ahol még nem szennyezték be a vizet.

Hamarosan egy forráshoz értek. Jancsi megitatta a kis rókát, és az ölébe vette. A róka hálásan kucorodott össze megmentője karjaiban.

– Ezt is add oda neki! – hallott Jancsi hirtelen egy vékony kis hangocskát. Ahogy körülnézett, látta, hogy a lába előtt egy kis erdei manó ágaskodik, kezében egy fűcsomóval.

– Hát te ki vagy? – kérdezte meglepetten.

– Ki lennék? Egy erdei manó. A füvekhez nagyon értek, úgyhogy hidd el, ez jót fog tenni a rókának.

Úgy is lett: Jancsi odaadta a füvet a rókának, az pedig csodák csodája jobban is lett tőle. Hamarosan fel is tápászkodott, barátságosan meglengette a lompos farkát, és besétált az erdőbe. A manó elégedetten nézett utána, majd így szólt Jancsihoz:

– Segítettél három barátomnak, ezért én is segítek neked. Tudom, mire készülsz, ezért itt ez a síp, ha segítség kell, csak fújj bele, menten ott termek – tette hozzá.

– Hogyan is tudnál segíteni, te kicsiny manócska?

– Majd meglátod – felelt titokzatosan a manó. – Te csak fújd meg a sípot, ha eljön az ideje!

Szépen megköszönte Jancsi az ajándékot, majd elbúcsúztak, ment ki-ki a maga dolgára. Ahogy haladt befelé az országba, Jancsi egyre több szemetet látott. A levegő is egyre szennyezettebb lett, a folyók vizét pedig elszínezték a különféle vegyszerek.

Mindezek ellenére elképzelte, hogy milyen csodálatos lesz a királyi udvar, de sajnos igen szomorú látvány fogadta: kiszáradt rózsabokrok, kiégett fű, és a palotát szürke por fedte.

A király sápadt volt és szomorú. Elpanaszolta, hogy hiába jött az a rengeteg vitéz, senki sem tudta eltüntetni a sok szennyet, és elűzni a sárkányt. Sőt, a sárkány a lánya kezét is követeli. Hamarosan el is jön a lányért, mondta a király rettegve.

De alig mondta el mindezt, már meg is jelent a sárkány, tüzet okádva és szennyet hagyva maga után.

– Szóval te pusztítottad el szépséges országunkat? – kérdezte Jancsi haragosan.

– Én bizony, és mindjárt elpusztítalak téged is, ha szembe mersz szállni velem! – kiáltotta a sárkány.

Jancsi egy pillanatra megrettent, de hirtelen eszébe jutott a sok kis erdei állat, akik majdnem meghaltak, és a királylányra gondolt, aki fuldoklott a rossz levegőtől, ráadásul hozzá kell majd mennie a sárkányhoz. Eszébe jutott a kis manó sípja. Elővette, belefújt, gondolta, hogy rossz nem származhat belőle. Azonnal megjelent a kis manó, körülnézett, rákacsintott Jancsira, és honnan-honnan nem, a kezébe varázsolt egy gumitömlőt. Jancsi rögtön kitalálta a kis manó gondolatát, és amikor a sárkány elkezdett tüzet okádni, ráengedte a hideg vizet. Erre a sárkány elkezdett rettenetesen köhögni és remegni.

– Rájöttetek a gyengémre – mondta szomorúan. – Most mehetek vissza a saját országomba. Csak az a baj, hogy ott már annyira szennyezett minden, hogy nincs ivóvíz, ehető étel, sőt, még levegőt venni sem érdemes.

Jancsinak egyből megesett a szíve a búsuló sárkányon.

– Rajtad múlik, hogy milyen a környezeted – mondta neki. – Gyere, elviszlek a falumba, megmutatom, hogyan lehet úgy élni, hogy körülötted minden szép maradjon.

A sárkány szépen megköszönte, és már épp indultak volna, ha nem szól utánuk a király:

– Hát a fele királyságom és a lányom?

A királylánynak, aki az ablakból figyelte az eseményeket, több se kellett: kiszaladt az udvarra. Mivel igen szemrevaló teremtés volt, Jancsi így felelt:

– A lányodat szívesen magammal viszem, a királyság azonban ráér. Majd ha visszajövök, tárgyalunk arról is – tette hozzá.

Miután körülnéztek Jancsi falujában, a sárkány visszatért a saját országába, és sok-sok munkával megtisztította erdeit, mezőit, folyóit, olyannyira, hogy ezután Tisztánia lett a neve a birodalmának. A fiatal pár pedig visszatért a kastélyba, összeházasodtak, és megtanították az ország népét arra, hogy hogyan tisztíthatják meg az országot, és hogyan vigyázzanak még jobban a tiszta levegőre és a vízre, az erdőkre-mezőkre, hogy ismét olyan legyen, mint azelőtt, mielőtt a gonosz sárkány betette a lábát. A felnőttek a gyerekeknek is átadták a tudást, ezért, ha Rendáviában jársz, még ma is csodálkozol azon, hogy milyen szép az ország, milyen gazdag a természet, milyen egyszerűen és boldogan élnek ott az emberek.