Nyugat-Európában a meghirdetett értékrendtől – a szolidaritástól és a természeti értékek megóvásától – igencsak távol áll a mezőgazdaság támogatási gyakorlata. Az EU költségvetési támogatásának 40 százaléka jut a mezőgazdaságnak, miközben az ágazat a munkaerőnek csupán 3-4 százalékát, egyes országokban alig 2 százalékát foglalkoztatja. A csatlakozó mediterrán országokban jelentős volt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma. A belépés után követték az EU gyakorlatát, a gazdasági eredmények hajszolását. Ennek egyik negatív hatása, hogy Spanyolország egyes vidékein ma 20 százalék feletti a munkanélküliség.

A svájci helyzet azonban (bár nem tagország) jellemző példa a sikeres nyugati mintára: a hétmilliós lakosságból 200 ezren dolgoznak a mezőgazdaságban (a bankszférában 220 ezren), és mégis megtermelik az ország élelmiszer-szükségletének 3/5-öd részét. Emellett jut energiájuk arra, hogy mindenütt ápolt kultúrtájat alakítsanak ki. A hagyományos kistermelés megszűnt ugyan, de munkanélküliség nincs a mezőgazdaságban.

Az EU támogatásokból leginkább az intenzíven termelők, a nagyobb birtokok részesednek. A túltermelés és az intenzív gazdálkodás okozta katasztrófák (pl. a szivacsos agysorvadás járvány) ellenére jelenleg is a termelés növelése és a hatékonyság javítása a cél az Unióban. A támogatások haszonélvezői ugyanis óriási politikai befolyással rendelkeznek, ezért csak nagyon lassan lehet reformokat bevezetni. A tét azonban hatalmas. Sikerül-e új pályára állítani Európa mezőgazdaságát, vagy a csatlakozó országok hasonló sorsra jutnak, mint például Portugália, ahol a hagyományos paraszti kultúra szinte megszűnt? Kedvező, bár korántsem elégséges lépés, hogy az Európai Unió 1991-ben elkezdődött agrártámogatási reformja már nemcsak a termelést (I. pillér), hanem a mezőgazdaság „melléktermékét”, a természet féltermészetes állapotának biztosítását (II. pillér) is támogatja.

Azaz figyelmet fordít végre a vad és az évszázadok alatt helyben nemesített állat- és növényfajok életfeltételeinek megóvására. Tehát a társadalom megfizeti végre az élővilág védelmére fordított munkát is, nemcsak a megtermelt hús vagy gabona értékét. Ennek egyik első lépése az, hogy a gazdák egyszeri, közvetlen kifizetést kapnak a földjük után, függetlenül attól, hogy mit és mennyit termelnek. Ez azonban többnyire csak a rossz termőhelyi adottságú területeken ösztönöz az intenzív gazdálkodás felszámolására. A jó termőhelyi adottságú területeket tőkeerős cégek felvásárolták, és ott kevés munkaerőt foglalkoztató, intenzív gazdálkodást folytatnak, hiszen ehhez rengeteg támogatást kapnak. A gazdaságok a termelés hatékonyságának növelésében érdekeltek, feláldozva az ökológiai és a foglalkoztatási szempontokat. Jellemző ezekre a gazdaságokra, hogy egy munkahelyre több lekötött eszköz (gép, berendezés, építmény stb.) jut, mint az iparban.

A környezetvédelemben élen járó országok azonban elkezdték a mezőgazdaság fenntartható átalakítását. Agrár-környezetvédelmi szempontból kiemelkedőnek számít Ausztria, Svédország és Luxemburg. Ugyanakkor például Görögország, Portugália, Hollandia kevésbé fektet hangsúlyt a környezetkímélő mezőgazdálkodásra. Ez a veszély fenyegeti a lengyel mezőgazdaságot is. Délkelet-Lengyelországban, Malopolska területe tipikus példája a kisterületen nagy munkaerőt igénylő gazdálkodásnak. A birtoknagyság 5 hektár alatt van, és a terület munkaerejének 20 százalékát foglalkoztatja. Ám az olcsó importtal az ottani gazdaságokat is belekényszerítik az intenzív technológiák átvételébe. Ez pedig nemcsak az élővilág sokszínűségének elvesztésével, alacsonyabb élettani értékű, tájidegen élelmiszerek termelésével, monokultúrák kialakulásával és kontinens méretű járványokkal járhat, hanem 3,5 millió munkahely szűnhet meg egyik napról a másikra. Lengyelországban – hozzánk hasonlóan – vidéken él a lakosság 38 százaléka. A szocializmus idején is túlnyomórészt megmaradtak a törpebirtokok. A lakosság mintegy 25 százaléka az agrárszférában megtermelt, a GDP 3,3 százalékát kitevő jövedelméből élt igen nagy szegénységben. A rendszerváltás óta eltelt időszak túl rövid volt ahhoz, hogy a vidéken élők más jövedelemforrásokat is találjanak mezőgazdasági jövedelmük kiegészítésére. Ezzel szemben a biológiai sokféleség éppen a kis birtokméretnek, a tőkeszegény termelési módnak és a modern infrastruktúra hálózat hiányának köszönhetően még mindig többszöröse a nyugati országokénak. Megfelelő mezőgazdasági stratégia, intézményi háttér és tőke hiányában a spontán piaci folyamatok lehetetlenné teszik a szerves fejlődést. Félő, hogy az Unió polgárai csak akkor fogják megérteni, hogy mit áldoztak fel a mi térségünkben a támogatásokért folyó kicsinyes harcban, ha majd Kelet-Európában is kipusztul a fajok nagy része, és a vidéki lakosság bemenekül a városi agglomerációba.

EU csatlakozás és mezőgazdaság: Szolgálja a Közös Agrárpolitika az embereket és a környezetet. Erről a témáról tanácskoztak keleti és nyugati zöld szervezetek és mezőgazdasági szövetségek képviselői múlt év novemberében Krakkóban. 39 országból 217 civil szervezet írta alá a „Krakkói Nyilatkozatot a kibővített Európai Unió mezőgazdaságáról”. E nyilatkozat megállapítja, hogy nem kell a nyugaton kialakult mintákat követnünk, a fenntartható mezőgazdaságnak is megvan az esélye. A csatlakozó országokon múlik, hogy melyik utat választják.

A helyzet komolyságát látva márciusban a magyar zöld szervezetek Franz Fischlerhez, az Európai Unió mezőgazdasági főbiztosához fordultak a vidéken élő lakosság érdekében. Az uniós támogatás I. pilléréből ugyanis csak a nyugati gazdáknak járó összegek 25%-át kaphatják, amihez az országok kormánya még 30% támogatást adhat. A II. pillérből azonban 80% támogatási arány járna, amihez csak 20% önrészt kellene vállalni. Mindezt öt évre, előre tervezhetően. Ez a szabály már a térség biodiverzitásában rejlő értékek felismerését jelzi. Az év elején bejelentett megszorító intézkedések alapján azonban az agrár-környezetvédelemtől közel 3 milliárd forintot terveztek elvonni, amivel további 11 milliárd forint EU támogatástól is eleshet a vidék. Mivel a korábbi években a Nemzeti Agrár-Környezetvédelmi Program (NAKP) keretére kétszeres volt a túljelentkezés, a megszorítások számos jó programot és sok százezer új munkahely létrehozását, illetve a megszűnők pótlását veszélyeztetik. A civil szervezetek a tájékoztatás elmaradását is kifogásolják. Sokan nem is hallottak ezekről a lehetőségekről. A felkészítés, oktatás elmaradt, nem épültek ki azok az információs hálózatok, amelyek nélkülözhetetlenek lennének a csatlakozáshoz.

A magyar kormányok a csatlakozási tárgyalások idején a II. pillérre a legkisebb arányt biztosították hazánk számára: 36 százalék jut a természet állapotmegőrzését-, és a vidéki térségek népességmegtartó képességét támogató II. pillérre, 64 százalék a versenyképes tömegtermelést támogató I. pillérre. Lengyelországban az összes támogatás 55 százaléka jut a II. pillérre, Szlovákiában 56, Szlovéniában 62 százalék. Ez a támogatás az első évtől kifizethető, 20 százalék belőle a nemzeti önrész. A 2007 és 2013 közti uniós költségvetési periódusban a II. pillér aránya 50 százalék fölé emelkedik, mert a közös agrárpolitika formálói rájöttek, hogy a versenyképes agrártermelést kevésbé kell támogatni, mint a természeti értékek megőrzését, a vidéki települések népességmegtartó képességét.

Magyarországon a vidéken élők – főleg a képzetlenek – máig a rendszerváltás vesztesei. Míg 1990-ben a mezőgazdaság termelte meg a GDP mintegy 13 százalékát, addig 2000-ben már csak 3,9 százalékát. A mezőgazdasági terület 6500 ezer hektárról 5854 ezer hektárra csökkent. Egyes falvakban ma is 20 százalék feletti a munkanélküliség, és a fiatalok elvándorlása miatt a korösszetétel is nagyon kedvezőtlen. Sokan szinte reménytelen helyzetben vannak. Óriási ellentmondás van a vidék jövedelemtermelő képessége, az emberek felkészítése és a központi fejlesztések között. Folytatódik a tőkeigényes városias területekre kidolgozott technológiák kiépítése, noha beigazolódott: önmagában a műszaki infrastruktúra nem hoz gazdasági fellendülést a térségbe. Tíz év alatt a mezőgazdasági nyersanyagok ára 3-szorosra, az ipari termékeké 4,5-szörösre, a vásárolt élelmiszerek viszont az inflációnak megfelelően, több mint 5-szörösre emelkedtek. (A háztartások jelentős részében a legnagyobb teher az élelmiszerkiadás.) Ehhez járul még az említett városias típusú közműfejlesztés. A lakhatási kiadások az infláció felett emelkedő közműköltségek miatt elviselhetetlenül megnőttek. A mezőgazdaságban ma a munkaerő 6,2 százaléka dolgozik. 2000-ben 960 ezer egyéni gazda volt, 70%-uk egy hektárnál kisebb földterülettel. Ők azonban 3,5 millió embert látnak el máig is főleg zöldséggel, gyümölccsel, hússal. Vagyis ennyi ember fogyasztása nem igényel hatalmas kereskedelmi hálózatot, szállítást, csomagolást stb.

A 8500 szövetkezet átlagosan 660 hektár földön gazdálkodik. Az ország területének 4 százaléka öntözhető, valójában ennek csak a felét öntözik. A kistermelők tőkehiány és piacra jutási nehézségek miatt folyamatosan hagynak fel tevékenységükkal. Félő, hogy tehénállományunk is további 94 ezerrel fog csökkenni az idén az EU higiéniai előírásainak kötelező alkalmazása miatt. Ez ugyanis olyan drága berendezéseket, eljárásokat és adminisztrációt kíván a tejtermelőktől, amit a néhány tehenet tartó gazdák nem tudnak teljesíteni. Vagyis nagy esélyünk van arra, hogy unokáink már hírből sem fogják ismerni a kezeletlen friss tej ízét. (Az EU jogszabályok átvételével kapcsolatban jegyezte meg a februárban hazánkba látogató német igazságügy miniszter asszony, hogy átgondolatlan volt a csatlakozókra több mint 26 ezer jogszabály átvételét rákényszeríteni, ha azok az országok egy-egy adott területen eltérő, de jól működő szabályrendszerrel rendelkeztek. Ez a felismerés sajnos már későn jött.)

1999-re készült el a hazai Nemzeti Agrár-Környezetvédelmi Program (NAKP), és ezzel párhuzamosan egy földhasználati zónarendszer. Minden földterületnek vizsgálták a mezőgazdasági termelésre való alkalmasságát és környezeti érzékenységét. A területek egynegyedén a művelési ág megváltoztatását javasolták (lásd a Lélegzet 2004. márciusi számát). 1,5 millió hektárt kell kivonni az intenzív szántóföldi növénytermesztésből. Ez 6–700 ezer hektár erdőt, 3–400 ezer hektár gyepet és mintegy 500 ezer hektár külterjes szántót jelent. Ma közel 100–100 ezer hektáron termesztenek gyümölcsöt, szőlőt illetve zöldséget, és ezen belül mintegy 100–150 ezer hektár a biogazdálkodásba bevont földterület.

Tavaly év végén még úgy nyilatkozott a tárca illetékese, hogy a „zöld” mezőgazdálkodásra a 2003. évi 4,5 milliárd forinttal szemben 2004-ben 18 milliárd forint, 2005-ben 22 milliárd, 2006-ban pedig 26 milliárd forint jut. Az igényelhető jogcímek száma megkétszereződik, ami komplexebb tevékenységek támogatására is lehetőséget ad. A NAKP további sikeres kiterjesztésével 2006-ra a programban jelenleg résztvevő 4,200 gazdálkodói kör 10 ezerre bővülhet, amellyel az agrár-környezetvédelembe vont 300 ezer hektár 900 ezer hektárra módosulhat. Azonban ennek a célnak a teljesítésével is még csak a hasznosított mezőgazdasági területek 15 százaléka kapcsolódna be az agrár-környezetvédelembe, ami az osztrákok több mint 90 százalékos területarányához képest alacsonynak mondható.

Mire ez a cikk megjelenik, talán sikerül megegyezni egy kedvezőbb NAKP támogatási rendszerről, felzárkóztatási programokról, és kirajzolódik egy világos, kormányzati ciklusokon átívelő jövőkép a vidék fenntartható fejlődéséről. Ez mindannyiunk érdeke és felelőssége. Ne folytatódjon a múlt század harmincas éveinek rossz fejlődési modellje: míg Budapest virágzó európai nagyváros volt, Illyés Gyula megírhatta a Puszták népét a vidéken élő sanyarú sorsú parasztokról. Ez nemcsak erkölcsi kérdés, hanem feltétele az egész ország hosszú távú, kiegyensúlyozott fejlődésének.