Lélegzet

— Az elmúlt ötven évben mennyit változott a talajhasználat rendszere és módszere hazánkban?
— Magyarország történetében azért irányult mindig nagy figyelem a talajra, mert az ország többnyire a mezőgazdaságából élt. A középkorban, a Monarchia idején és a rendszerváltás előtt is a mi országunk volt az éléstár. Az ország kis területe, a mezőgazdasági termelés megkülönböztetett hagyománya és a magyar nép földszeretete miatt minden rendszerben magas színvonalú volt a talajtani, talajhasználati kutatás. Az utóbbi 70 évben több paradigmaváltás következett be, mert változtak az igények és a társadalmi elvárások. A 30-as évek végén részletes talajismereti térképek készültek magyarázó füzetekkel. Ekkor már túl voltunk a túltermelésből fakadó világválságon, rájöttünk, hogy a mezőgazdaság jelenti az ország jövőjét. A mindent elsöprő második világháború után az újjáépítés célul tűzte ki, hogy rendbe hozza a privatizált birtokrendszert, hiszen a földosztással megszűntek az egyházi és egyéb nagy uradalmak, az újonnan földhöz juttatott kisparasztok pedig termelőszövetkezetbe kényszerültek. Az új tulajdonosok ugyanazzal küszködtek, mint mostanában sokan: induló tőkehiánnyal és a tapasztalat hiányával. Ám a belső ellátást gyorsan megszervezték, mert a szocializmus a mezőgazdaság gyors fejlődésével akarta bebizonyítani, hogy erősebb, mint a kapitalizmus. Az nem számított, hogy mindez mennyibe kerül és milyen hatást gyakorol a természetre. Elkezdődött a megalomán földhasználat. Egyenlőségjel került a nagy és a jó közé. Elindultunk egy kényszerpályán azon következtetési lánc alapján, hogy ha nagy az üzem és a tábla, akkor ahhoz nagy traktor kell, a nagy traktorhoz nagy mennyiségű üzemanyag. A nagy terméshez pedig nagy mennyiségű műtrágya és növényvédő szer. Jött a termésverseny! Sokat exportáltunk, élelmiszerért kaptunk olajat, fát, és az orosz piac nem volt érzékeny a termények minőségére. Ma is azt nyögi a Nyírség, hogy berendezkedett az orosz almaexportra, amelynél például az eltarthatóság nem volt fontos kérdés, hisz a Moszkvába érkező alma néhány nap alatt elfogyott, tárolni nem kellett. Ma viszont nehezen lehet eladni a nyírségi almát. A 60-as években egyre jobban emelkedtek a termésátlagok, megnőtt az összhozam és az export. Ez tulajdonképpen az erőszakolt kollektivizációnak volt köszönhető, mert kötelezték az állami gazdaságokat és termelőszövetkezeteket, hogy fejlett nagyüzemi agrotechnikát használjanak. A termésrobbanás négy tényező miatt következett be: megjelentek az új fajták, amelyek képesek voltak sokat teremni, megjelent a teljes gépesítés (ekkoriban indult a kombájnos aratás - a szerk.), a tápanyag-utánpótlás (műtrágyázás) és az integrált növényvédelem. Ez drágává tette ugyan a termelést, de ez akkoriban nem érdekelt senkit, mert – kerül, amibe kerül – be akarták bizonyítani a szocializmus felsőbbrendűségét.
— Ez hová vezetett?
— Itt kezdett eltorzulni az ésszerű talajhasználat. Nem ösztönzött semmi a minőségre. További torzulást okozott, hogy a műtrágyákon óriási, 80 százalék feletti állami dotáció volt. És ami olcsó volt, abból sokat használtak. Ennek következtében indokolatlanul megugrott a műtrágya és a növényvédő szerek használata. Ám ez már nemcsak termésdepressziót okozott, hanem környezeti károkat is. Ekkor került fel a kukorica a domboldalakra. Az agronómus ugyan tudta, hogy a kukorica ott nem szeret, és a lejtőn való termesztése utat nyitnak az eróziónak, de a szabályozók átgondolatlan gazdasági rendszere rákényszerítette a rossz döntésre. Így a borsodi dombokon megindult a termékeny feltalaj lehordása, azaz az erózió, ugyanakkor a szedimentációs, alacsonyan fekvő területeken feliszapolódott a vízhálózat. Ha a folyók, tárolók feliszapolódnak, akkor drágább azok karbantartása, tehát a környezeti károkat is számítva, amit megnyertünk a vámon, elvesztettük a réven.
— A rendszerváltás után mennyiben változott meg ez a szemlélet?
— A 80-as évek végén lassan előtérbe kerültek a környezetvédelmi szempontok. A rendszerváltásnál a magyar paraszt évszázados földéhségéből indultak ki, és úgy számoltak, hogy ha a földterületek visszajutnak a parasztok kezébe, akkor megvalósul a kertmagyarország régi álma. Ez nem következett be. A tulajdonos-érzet megmaradt, ám az eufórikus öröm nem mutatkozott meg a gondos földhasználatban. Megmaradt néhány nagyüzem, amely korszerű formában átalakult. Ez sem okozott felhőtlen örömöt, mert az erőltetett és megutált szovjet hagyomány szégyenének tartották. Pedig szerintem ez nem így van. Dániában, Hollandiában, Franciaországban és Spanyolországban eleve szövetkezetekben gondolkodnak. A szétdarabolt kisgazdaságokban nem lehet bevezetni a korszerű agrotechnikai eljárásokat és a versenyképes marketinget. A növényvédelmet sem lehet egy táblára végrehajtani, mert a kártevő nem bolond, s átmegy a szomszédba, ahol nem használnak mérgeket. A régióért aggódó „fenntarthatóság” szemléletének elfogadtatása és bevezetése a privatizációt követően még nehezebb, mert az állam nem tud racionalitásra serkenteni, csak érvelni, oktatni, nevelni, tudatot formálni és kérni. A magyar gazdálkodók lassan és kétkedve reagálnak az új kihívásokra, kevesen jelentkeznek a minisztériumok által meghirdetett programokra. Most, amikor bizonyos hitelfelvételeknek csak az volt a kritériuma, hogy regisztráltassák magukat, a magyar gazdálkodók egy része erre sem volt hajlandó. Úgy nem lehet valakit segíteni, ha még a nevét sem hajlandó megmondani, de támogatást szeretne kapni. Ez azért is van így, mert eddig minden regisztrációra ráfizettek, vagy adót vetettek ki, vagy kuláknak minősítették, és a fiát kizárták az egyetemről. De ha ez a görcs nem oldódik fel, nehéz segíteni.
— Pedig az Európai Unióban szigorú feltételekhez kötik a támogatást.
— Igen, de a magyar néplélekben még mindig csodavárás él. Pedig az EU-tól nem szabad csodákat várni, rajtunk múlik, hogy hová jutunk. Nagy türelemre és nevelésre van szükség. Nemsokára csak annyit termelhetünk majd, amennyit az EU kvóta megenged, ráadásul a támogatások nagy részét nem a termelés növelésére, hanem annak a megváltoztatására szánja az EU és a Nemzeti Agrárkörnyezetvédelmi Program. Ha a domboldalon megszünteted a kukoricát, felváltod gyeppel, akkor nem mossa le az eső a talajt. Ám a bizonytalan magyar gazda azt mondja: nem, én a kukoricáért kérem a támogatást, nem váltok művelődési ágat – ez az évszázados konzervativizmus. Ezért hihetetlenül nehéz a környezetvédelem is. Az elmúlt 40 évben az emberek nem tudtak a sorsukon változtatni, ezért passzivvá váltak, nem lelkesedtek még a saját ötleteikért sem, inkább a törvények kiskapuinak megtalálásán fáradoztak. A közmorál leromlott. Ha végigmegyek az utcán, minden második autós megsérti a KRESZ szabályait, mégsincs senkinek bűntudata. Törvénnyel szabályozni csak akkor érdemes valamit, ha ellenőrizni tudjuk annak betartását, s a törvénysértést a saját lelkiismeretünk tiltja. A legfejlettebb országok legfejlettebb mezőgazdaságai dolgozták ki az ún. termőhely specifikus precíziós mezőgazdálkodást. Ez azt jelenti, hogy csak a szükséges mértékben, a helyi adottságoknak megfelelően alkalmaznak kemikáliát, művelést és vízellátást. A precíziós mezőgazdaság azonban nagyon információigényes, részletes és nagyon pontos talajtérképekre van hozzá szükség. A művelés ugyanis a legkorszerűbb technika, a GPS műholdas figyelő rendszer és számítógép segítségével történik. Így pontosan meg lehet határozni a traktor helyzetét, a fedélzeti számítógépbe betáplált talajtérkép alapján pedig a gép adagolni kezdi a megfelelő mennyiségű műtrágyát, szerves anyagot, peszticidet stb. A levéltetű és a drótféreg gócokban jelentkezik, pazarlás az egész táblát leszórni. Ez hihetetlen távlatokat nyit meg, és nem utópia, már itthon is volt bemutató. Ez gyorsan fog terjedni, mert az uniós hitelkérésnek az információ lesz az alapja, talajminőségi tanúsítványokkal kell bizonyítani mindent. A kényszer esetenként durva lesz, sok gazdálkodó fog tönkremenni, mert nem lesz versenyképes.
— A tiszta talaj az egyik legfontosabb szempont az uniós támogatások elnyeréséhez. Milyen állapotú most a talaj Magyarországon?
— Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mert a magánkézben lévő földterületekről jelenleg nincsenek pontos adataink. A vezetésem alatt kialakított talajvizsgálati és monitoring rendszer az egyetlen, amely 10 éve működik, és 1200 észlelési ponton figyeli a talaj különböző tulajdonságait és azok időbeli változásait. Általánosságban elmondható, hogy Magyarország talaja lényegesen tisztább, mint a nyugat-európai földek, mert az ipar csődje révén a hazai szennyezés-kibocsátás csökkent, és a nagy szénbányák is bezártak. Muszáj lesz kihasználni komparatív előnyeinket. A tiszta talaj valóban az egyik legfontosabb szempont az uniós támogatások elnyeréséhez. Emellett a sok napsütést sem tudja Nyugat-Európa mással pótolni. A tokaji bort, a kecskeméti barackot, a makói hagymát, a szegedi és kalocsai paprikát, a ceglédi paradicsomot épp ezen talajtulajdonságok miatt nem lehet utánozni. Ezekre kellene nekünk odafigyelni, és érvényt szerezni. Ehhez igenis támogatásra van szükség, mert magától nem megy az, hogy a minőség megmaradjon, és az EU felismerje ezen magyar értékeket. Megkockáztatom: mi lehetünk újra Európa éléstára. Bár a piac most telített, a világon vannak és lesznek még éhes emberek, és biztos vagyok benne, hogy szükség lesz arra, amire a magyar talaj képes.
— Ön fél évszázada van a pályán, 16 évig állt a MTA Talajtani és Akadémiai Kutatóintézetének élén. Nemrégiben Széchenyi-díjjal ismerték el szakmai munkásságát. Mit tart az 50 év legnagyobb szakmai eredményének és elismerésének?
— A legnagyobb eredmény, hogy fennmaradt az intézmény. Én 81-ben úgy vállaltam el az igazgatói megbízást, hogy költségvetésünk 95 százaléka állami költségvetésből származott. Lassan menedzserré kellett alakulnom, hogy fenn tudjuk tartani ezt az intézményt. A kutató létszám 50-ről 30-ra csökkent, de nemzetközi és hazai presztízsünk megmaradt, sőt erősödött. A másik, amire büszke vagyok, hogy a devizás könyv- és folyóirat-vásárlásunkat megőriztük. Ez megóv attól, hogy feltaláljuk a spanyolviaszt, mert elolvashatjuk, mi történt a nagyvilágban, így nem kezdjük el kutatni azt, amit más már kikísérletezett. A legnagyobb elismerésnek pedig azt tartom, hogy akadémikus vagyok. De igen fontos az idei Széchenyi-díj is, mert a talajtan és az agroökológia kapta általam ezt az elismerést. A fiataloknak hitet adott, hogy kemény munkával el lehet érni valamit ezen a szakterületen. Felismernek a villamoson, 140 gratuláló levelet kaptam. Én mindig misszionáriusi küldetésnek éreztem a munkámat. Nagyon szeretek dolgozni, és nem panaszkodhatom, mindig elismerték azt, amit éppen csináltam.
— Vannak még beteljesületlen kutatói vágyálmai?
— Egy kutatónak kell, hogy legyenek álmai, amit nem korlátoz a pillanatnyi lehetősége. Én híve vagyok a tudásalapú társadalomnak, a fenntartható fejlődés koncepciójának és az említett precíziós mezőgazdasági termelésnek, valamint a környezetvédelemnek! Ennél merészebb kutatói álmom pedig az, hogy legyen egy olyan számítógépes termem, ahol a monitorok folyamatosan sugározzák a helyszínre telepített érzékelők által regisztrált pontos, háromdimenziós adatokat az egyes térségek talajának talajoldatáról. S ha olyan jóban lennék a Mindenhatóval, akkor ennek segítségével oda rendelhetnék esőt, ahová a legszükségesebb.