„Mint tudják, közel egy hónap múlva az Európai Unió 10 új tagállammal bővül. A következő hetekben minden adásunkban egy-egy riporton keresztül szeretnénk bemutatni Önöknek az új tagországokat.” Körülbelül erre a szövegre rezzentem fel néhány hete Brüsszelben, amikor a tv előtt bóbiskoltam. Olyannyira meglepett, hogy azonnal figyelni kezdtem, mivel Belgiumban az elmúlt tíz évben egyszer sem láttam vagy hallottam tudósítást térségünkről. Lám a csatlakozás a nyugati médiát is felrázta irántunk való közönyéből. Jobb későn, mint soha – gondoltam, és kíváncsian vártam, miként mutatják be a belga tévénézőknek1 a leendő tagországokat.

Első nap, első riport: Lengyelország. A tudósítás fő témája egy étterem, ahol a vendégeket Lenin portrék és a szovjet érát idéző dekoráció várja. Ettől egy kicsit ideges lettem. Életünkben talán először és utoljára hallhatunk itt a híradóban a lengyelekről – gondoltam – tényleg ez a legfontosabb közölnivaló róluk? Kiderült, szó sincs róla. A következő riport egy nyílt szemétlerakóról szólt. A szeméthegy tetején gumicsizmában álldogált a „helyi felelős” , a hulladéktenger felett sirályok repkedtek.

Szlovákia Uniós csatlakozása kapcsán ez a belga köztelevízió a februári roma „lázadást” találta a legérdekesebbnek. A riportban lepukkant falvak, a térdig érő havat fillérekért söprögető romák szerepeltek. Szegénység és munkanélküliség – ennyit láttak a film készítői Szlovákiában. És a neheztelő zárszó: „A magyaroktól eltérően, a cigány kisebbségnek még nincs parlamenti képviselete Szlovákiában.”

Csehországra egy bányavidéket tartottak a legjellemzőbbnek. A riportban egy huszonéves fiatalember mesélte, hogy családot szeretett volna alapítani, ezt azonban ezen a vidéken csak úgy tehette meg, hogy bányásznak állt, mert csak így tudja eltartani feleségét és kisfiát. Fekete ég, fekete föld: holdbéli, kietlen táj – ez a harmadik csatlakozó ország. Szegény csehek!

Ezek után érthető aggodalommal vártam, mikor kerülünk terítékre. És jöjjön, aminek jönnie kell - a híradóban bemutatandó új tagállam: Magyarország. A képernyőn zöldellő dombok, gyönyörű kék ég és szőlőföldek. Valami érthetetlen csoda folytán a hazánkról szóló tudósítás világhírű borunk, a tokaji aszú körül forog. Egy tökéletes franciasággal megszólaló magyar borásznő beszél a szőlőszemek különleges érési folyamatáról, míg más képek a szőlőt művelő asszonyokat, egy csillogó palackozó üzemet, és a szép tokaji vidéket mutatják. A zárszóban elhangzik: „a magyarok maguk is jól tudják, micsoda nemzeti kincsük a tokaji, ezért magától értetődően vigyáznak rá, hogy a térség szőlőföldjeinek nagy része magyar kézen maradjon.” Fellélegeztem, de a riportsorozat – bár a folytatást nem láttam – kizökkentett nyugalmamból.

Lengyelországban talán valóban nem EU-konform a szemétlerakás, és lehet, hogy a lengyeleknek még nem sikerült teljes mértékben idomulni az EU összes hulladékirányelvéhez, de egy lengyel lakos körülbelül fele annyi szemetet termel2, mint egy belga. Meglehet az is, hogy a környezetvédelmi jogszabályokat illetően Lengyelország az EU-hoz képest még nem elég fejlett, ellenben a lengyel talaj, víz, vagy levegőminőség nagy valószínűséggel jobb, mint az agyonműtrágyázott, permetezett, és rendkívül sűrűn lakott Belgiumban. Nem ismerem továbbá a belga és a lengyel boldogság-kutatásokat, gyógyszerfogyasztási és depresszió előfordulási statisztikákat sem, de az adatok elemzésével meglehet, itt is meglepő eredményekre jutnánk.

Néha nem árt a klisék mögé nézni, és elgondolkozni rajta, mit takarnak? A tiszta, kulturált, gazdag és boldog nyugat-imázs és a szennyezett, szemetes, szegény, szerencsétlen kelet-kép mögé, amelyek bár szívósak, távol állnak a valóságtól.

A közép- és kelet-európai országoknak lehetőségük van egy emberségesebb, értékesebb gazdasági fejlődésre, mint amilyen a nyugati országokban az elmúlt 40-50 évben lezajlott. A nyugati "fejlődés" ugyanis a vidékek helyén sok helyütt kultúrsivatagokat, a városok helyén szegénynegyedeket, és a természetes erőforrásokból óriási mennyiségű szemetet teremtett. Nyugat-Európa tisztában van vele, hogy irányváltásra van szükség, és hogy korrigálnia kell a pályát, amelyen halad. Az Európai Unió egyes intézményein keresztül csigalassúsággal ugyan, de megpróbál a fenntartható fejlődés felé elmozdulni. A feladat a közép- és kelet-európai országokban egészen más, és szerencsénkre sokkal könnyebb: nem kell(ene) ráállni arra a pályára, amelyről most a „fejlett óriás” sok nehézséggel letérni szándékozik, mert az környezeti, gazdasági, és társadalmi kátyúkkal van teli, és betonfalhoz vezet.

Mint a térség többi országának, hazánknak is megvan az esélye egy fenntartható, emberbarát fejlődésre. Csak fel kéne ismernünk a lehetőségeinket, és megbarátkozni a gondolattal, hogy sok tekintetben Nyugat-Európához képest nagyon előnyös helyzetből indulunk. A többi rajtunk múlik.