A történet Belgiumban kezdődött. Egy szép tavaszi este a híradót hallgattam, amikor bemondták, hogy fehér gólyák költöztek az ország délkeleti részén lévő egyik kis faluba. Nem értettem, miért hír ez? A képsorok azonban hosszan mutatták a kis községet és főleg a villanyoszlopot, amelyet a gólyapár fészkelőhelynek szemelt ki. Az oszlop körül pedig kisebb tömeg gyülekezett: újságírók, helybéliek és távolról érkezett kíváncsiskodók hada. Én továbbra sem értettem, mire ez a nagy felbolydulás? Hiszen tavasz van, jönnek a gólyák! Hamar kiderült azonban, hogy ez nem mindenütt ilyen hétköznapi jelenség. Belgiumban ugyanis természetes körülmények között már nem fészkel már gólya! Egy ország, ahol nincsenek gólyák? – egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ilyen is lehetséges! Annyira megdöbbentem, hogy foglalkoztatni kezdett, mi lehet vajon ennek az oka?

Úgy okoskodtam, hogy Belgiumban a második világháború után az 50-es, 60-as évektől elterjedt intenzív mezőgazdaság felelhet a gólyák eltűnéséért. Ezekben az években ugyanis a mezőgazdaságban nagyon megnőtt a vegyszer- és műtrágyahasználat, és elkezdték – vagy inkább nagy iramban folytatták – a kis parcellák átalakítását nagy, egybefüggő szántóföldekké. A parcellák összevonásával felszámolták a földeket elválasztó sövényeket, fás, bokros és vizes területeket, amelyek egyben az utolsó természetes élőhelyek is voltak a vidékeken. Ennek következményeképp a természetes élővilág nagyon sok vidékről eltűnt, vagy erősen megcsappant. Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a vidékeken sok helyen az ember termesztette növényeken és azok kártevőin kívül szinte semminek sem maradt hely. Ez a folyamat sajnos annyira közismert, hogy mára egyetemeken tanítják, mint a mezőgazdasági „fejlődés” rossz példáját.

Ekkor ért a második, még nagyobb meglepetés. Kiderült, hogy a gólyák Belgiumban nem a hatvanas években tűntek el, hanem az ezernyolcszázas évek végén! Erre aztán végképp leesett az állam. Hiszen ez még jóval a modern intenzív mezőgazdasági technikák elterjedése előtt volt! Nos ekkor már annyira furdalt a kíváncsiság, hogy egy kis nyomozásba fogtam, vajon mi a helyzet a környező nyugat-európai országokban? Azt azonban ekkor még nem sejtettem, hogy az eredmények ennyire megdöbbentőek lesznek!

Nagy-Britanniában utoljára közel hatszáz éve láttak gólyafészket. Az 1416-os eseménynek még a helyszínét is feljegyezték a krónikák: az Edinburgh-i St. Giles katedrálisnál történt a dolog. Azóta azonban a brit szigeteken csak nagy ritkán látnak néha-néha gólyát, átvonulóban. Ezek után azt is jobban értjük már, miért sóhajtozik annyira az angol utazó hazánk tájai láttán. Az évszázadok során kialakított „szép zöld” angol táj ugyanis gólyák nélkül bizony elég unalmas!

Belgium helyzetét már fentebb megismerhettük, érdekesség még, hogy amíg az ország déli részéről, Vallóniából kétszáz éve tűntek el a gólyák, addig az északi részén, Flandriában 1895-ig húzták. Azonban ez még így is több, mint egy évszázada volt. Svédországban a 20. században fogyatkoztak meg a gólyák és az 1950-es évekre hűlt helyük se maradt. Ugyanígy kipusztultak Svájcban is a század derekán és Olaszországban is a nyolcvanas évekre. A helyzet azonban sajnos máshol sem rózsás. A nálunk hatszor nagyobb területű Franciaország gólya állománya a hetvenes évekre kilenc párra csappant, Hollandiában a nyolcvanas évekre mindössze öt pár maradt, Dániában pedig alig húsz pár (lásd keretes írást a 29. oldalon). Vagyis az elmúlt századokban, és főleg a 20. században a legtöbb nyugat-európai országból vagy eltűntek a gólyák, vagy alig maradt belőlük mutatóba! Az elmúlt egy-két évtizedben javult egy kicsit a helyzet, részben fáradságos visszatelepítési programoknak köszönhetően. Ennek ellenére Nyugat-Európában még ma is nagyon ritka madárfajnak számít az általunk oly természetes látványnak tartott fehér gólya.

Ezt jól mutatják a legutóbbi, 1994–95-ös nemzetközi felmérés adatai is. Ezek szerint az európai fehér gólya állománynak 82 százaléka a volt keleti blokk államaiban fészkel. Számottevő állomány ezen kívül már csak Spanyolországban, Németországban, Portugáliában és Görögországban lelhető fel. Azonban, hazánkban még így is közel kétszer annyi gólya fészkel – körülbelül 5000 pár – mint Görögországban, Olaszországban, Svájcban, Franciaországban, Hollandiában, Dániában és Svédországban együttvéve!

Ezután joggal tehetjük fel a kérdést, vajon miért fogyatkoztak meg a gólyák Nyugat-Európában? Lovászi Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet szakértője szerint az állományok lecsökkenésének legfontosabb és legrégebbre visszanyúló oka a vizes területek lecsapolása és a gyepek beszántása volt. „A gólyák alapvetően a vizes élőhelyekhez, elsősorban az elárasztott gyepekhez kötődnek, ahol az extenzív gazdálkodás és talán a legeltetés miatt sok az ízeltlábú. Kedvelik azonban azokat a kisparcellás, mozaikos területeket is, ahol az időben elvégzett mezőgazdasági munkák miatt folyamatosan találnak maguknak megfelelő táplálékot. Ezek szerint első látásra Hollandia is „gólyaparadicsom” lehetne, hiszen az ország mintegy 33 ezer négyzetkilométeres területének mintegy negyede kaszáló és legelő. A magas műtrágyahasználat és a gyakori kaszálás miatt azonban csak néhány tucat pár fészkel az országban.”

Ha emlékszünk Nils Holgersson csodálatos kalandjaira, akkor talán nem is csodálkozunk a Nyugat-Európában történteken. Selma Lagerlöf, Nobel-díjas svéd írónő már 1906-ban beleszövi Nils Holgersson történetébe korának egyik legnagyobb problémáját: a természet pusztulását. Az egyik fejezetben egy svéd földműves akar lecsapolni és szántófölddé alakítani egy tavat és a körülötte lévő nádast, hogy kibővítse a gazdaságát. Azonban a környéken lévő utolsó megmaradt vizes élőhelyről van szó, amely rengeteg vizimadárnak ad végső menedéket. A történet végén a svéd paraszt rájön: a vadmadaraknak is kell valahol élniük, ezért lemond tervéről. De sajnos ez csak egy mesebeli történet. A valóságban sajnos Svédországban és sok más nyugat-európai országban is másképp történtek a dolgok.