Gyászol a világ. Az utóbbi négy évtized legerősebb földrengése és az azt kísérő, japánul cunaminak nevezett szökőár sújtott le karácsony második napján Délkelet-Ázsiára. A több száz kilométeres sebességgel érkező óriáshullám 12 ország, köztük Indonézia, Srí Lanka, India és Thaiföld partvonalait söpörte el a helyi lakosokkal és több ezer európai turistával együtt.

Egy ekkora katasztrófa kellett ahhoz is, hogy a televíziós csatornák hírműsoraiban elhangozzék: Jeff McNeely, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nevű szervezet tudományos igazgatója szerint az ázsiai szökőárak nem jártak volna annyi áldozattal, ha az ember az utóbbi időben maga is nem könnyítette volna meg azt, hogy a hullámok akadálytalanul a szárazföldre csapjanak.

Az elmúlt évtizedekben azonban számos korallzátony eltűnt, a parti mangróve-erdőket elpusztították, hogy rák- és garnélatenyészeteket létesítsenek, és szállodákat húzzanak fel a helyükön. Ha megmaradtak volna a korallok és a mangróve-erdők, fékezték volna a partra érkező hullámok erejét – ám a turisztika és a városfejlesztés érdekében feláldozták őket. Indiában és Srí Lankán a természetvédelmi szervezetek évek óta figyelmeztetnek arra, hogy ezek a partok sebezhetőek, és azt kérik, hogy állítsák le a mangróve-erdők irtását.

A cunami jelensége jól ismert a térség lakói számára. Ötven évvel ezelőtt a helybéliek még nem építkeztek közvetlenül a tengerparton, hanem több kilométerrel beljebb állították fel házaikat, a luxusszállodáknak azonban kilátás kellett.

A katasztrófát egy szökőár okozta, japán elnevezése alapján a cunami (cu: óriás, nami: hullám). Ezt tenger alatti földrengések és vulkánkitörések okozhatják, mégpedig oly módon, hogy a felszabaduló gigászi erők hatására a tenger aljzatában – rendszerint egy-egy törési sík mentén – óriási tömegáthelyeződés megy végbe. A megbomlott egyensúly következtében a terület fölött gyűrű alakú hullám keletkezik, amely aztán nagy sebességgel terjed tova. A nyílt óceánon az esetek többségében mindössze 1-2 méter magas hullámok akár 800–850 kilométert is befuthatnak óránként, s ilyenformán a nagyobbak 15–20 óra alatt akár az egész Csendes-óceánt átszelhetik!

A szökőárak gyakran maguk is előre jelzik jöttüket, mégpedig azzal, hogy a tenger olyankor rövid idő alatt nagymértékben visszahúzódik. Ez éjszaka úgy érzékelhető, hogy a hátráló óceán állandó morajlása helyett néma, halotti csendet hagy maga után. Ilyenkor, ha a hullámok messzebbről érkeznek, az embereknek 15–0 percük van a menekülésre, s ez még elegendő arra, hogy elérjék valamelyik közeli dombot. 2004-ben sokan ezt nem tudván, a partra siettek, hogy összegyűjtsék a fövenyen rekedt halakat, megfosztva magukat az életben maradásnak szinte minden esélyétől. Azonban egy 10 éves angol kislány százak életét mentette meg 2004-ben Thaiföldön, mert földrajzóráról emlékezett a jelenségre.

Thíra vulkáni kúpjának összeomlását kísérő szökőár, amely valószínűleg a történelmi idők legnagyobb természeti katasztrófája volt, pusztulásba döntötte a kora ókor egyik legragyogóbb civilizációját, a mínoszit.

A feljegyzések szerint az eddigi legnagyobb tengerrengés által keltett hullámot a Kamcsatka-félsziget déli részén található Lopatka-foknál észlelték. Mivel ez még 1737-ben történt, a legnagyobb – 63 méteres – hullám magassági adatát némi óvatossággal kell kezelnünk!

Európában is okoztak tragédiákat a szökőárak. Különösen súlyos volt az, amelyik 1755-ben a lisszaboni földrengést kísérte, a város gyönyörű barokk palotáit jórészt mind elmosva.

Az 1923. évi tokiói rengés következtében mintegy száznegyvenezer ember (!) halt meg – jobbára a cunamik miatt. E tragikus eseményeket megelőzően a Sagami-öbölben rendkívüli változások mentek végbe a tengeraljzatban. Bizonyos területeken a 100 métert is jócskán meghaladó szintemelkedéseket és -süllyedéseket észleltek (a legnagyobb mértékű elérte a 400 métert).

Egyedi példa az alaszkai Lituya-öböl természeti katasztrófája. Egy földrengést követően 1958-ban csaknem 100 millió tonna sziklatömeg zúdult majd egy kilométer magasságból a szűk szájú7, ámde igen mély öbölbe. A pusztítás mértéke megdöbbentő volt. Az átellenes oldalon a hullám 522 méter magasra csapott fel, majd még néhányszor ide-oda verődött. Hatására a talaj nagy területen az alapkőzetig lepusztult, és a vízár az egész táj képét átrajzolta.