Itthon mintha nem értékelnénk eléggé, hogy Magyarországon szinte mindenütt sok és nagyobbrészt jó minőségű víz áll rendelkezésünkre. Pedig több fejlett országban már nem iható a csapból folyó víz, mert az szennyezett víz megtisztításával „készül”. Van, ahol egyenesen büszkék arra, hogy mennyivel gazdaságosabb a csapvíznek valót csak részlegesen megtisztítani, és iváshoz, főzéshez palackos vizet használni. Nem ezt a gyakorlatot kellene átvennünk. Sokkal inkább vigyáznunk kellene vízkészleteinkre, hogy a csapból továbbra is elérhető áron, „természetesen tiszta” víz folyjék. A vízhasználatot pedig úgy tehetnénk gazdaságosabbá, hogy a csapadékvíz, a talajvíz illetve a kevésbé elszennyeződött fürdővizek hasznosítására fejlesztenénk ki innovatív, biztonságos megoldásokat. Vidéken pedig fokozottan ügyelnénk arra, hogy milyen szennyezők kerülnek a vízbe, a használat során.

Legyen szó lerobbant fürdőinkről, uszodaépítésről, a vízi tömegsport támogatásáról, az utcák, parkok locsolásáról, a százéves csatornahálózat felújításáról, máris halljuk a kifogást: szegény, kicsi ország vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak…

Becslések szerint mintegy kétezer milliárd forintból lenne megoldható a nagyjából teljeskörű szennyvízkezelés, ha vidéken is az elsősorban sűrűn lakott településekre kifejlesztett technológiákat, térségi szennyvíztisztítókat építenék ki. A nagy kiterjedésű csatornahálózatok, központi szennyvíztelepek nemcsak nagyon költségesek a ritkábban lakott területeken, de az üzemeltetésük is feleslegesen sok energiába, pénzbe kerül. Mind a mai napig nincsenek azonban olyan ösztönzők, amelyek a helyi, olcsóbb, esetleg természetközeli szennyvíztisztítási megoldások elterjedését segítenék.

Az EU-ból sietve átvett szabályozás a nagy, központi telepeknek kedvez. Ugyanolyan szigorú határértékeket írnak elő a pár száz fős települések helyi tisztítóira, mint a nagyobb rendszerekre. Pedig a keletkező szennyeződés az utóbbi esetben nagyságrendekkel nagyobb, és veszélyesebb. Új épületeknél nem engednek száraz (bio)illemhelyet építeni a vízöblítéses helyett, holott például Skandináviában ez a magasabb életszínvonal ellenére is bevett gyakorlat. Svédországban meghatározzák, milyen vegyszereket használhatnak az ott élők, hogy a vizeiket minél egyszerűbben, de mégis biztonságosan lehessen megtisztítani. (Lásd Lélegzet 2000/12.) E téren a fokozott ismeretterjesztés, tudatformálás érdeke lenne a nemzetgazdaságnak és a vidéken élőknek egyaránt.

A régi EU-tagállamokban 2000-ig be kellett fejezni azokat a szennyvíz-beruházásokat, amelyeket mi még csak most építünk ki. Van bőven tapasztalat arra, hogyan lehet kevesebb költséggel tisztítani a szennyvizet, és ezáltal védeni a talajt, a vizeket az elszennyeződésektől. Németországban például, ahol 80 százalék felett van a tisztított szennyvizek aránya, 40 százalékban helyi megoldásokat alkalmaznak.

Nem tudjuk, hogy mennyibe kerülne a szennyezett területek kármentesítése, mert még csak a felmérések felénél tartunk. Félő, hogy a nagyságrendek hasonlóak, mint a szennyvízberuházásoknál. Ugyanakkor sürget az idő, a szennyezések feltartóztathatatlanul kúsznak a vízbázisok felé. Ha elérik, nem tudjuk többé visszafordítani a folyamatot. Vagyis csak mélyebbről felhozott vagy rosszabb, egyes területeken igen költségesen tisztított vizünk lesz.

Az eddigi leghatékonyabb beavatkozás vizeink védelmében a vezetékes víz árának drasztikus emelése és ezzel párhuzamosan az egyedi vízmérőórák felszerelése volt. A főváros rendszerváltás előtti vízfogyasztási csúcsa körülbelül 1,3 millió köbméter volt naponta. A rendszerváltás után, a nagy állami vállalatok összeomlásával, és a lakossági vízdíjak emelésével ez a mennyiség közel felére csökkent, ami a mostani 600–700 ezer köbméteres vízfogyasztáshoz vezetett. Úgy tűnik azonban, hogy még mindig nem elég drága a víz ahhoz, hogy megjavíttassuk a csöpögő csapokat, a szivárgó vezetékeket és általánossá váljanak a víztakarékos berendezések. Arról pedig végképp nincsen szó, hogy terjednének legalább az új házak építésénél a szürkevíz hasznosításához szükséges kettős vezetékek, berendezések. Megdöbbentő, hogy ma még a kiváló ivóvizünk felét a WC-n öblítjük le.

A Vásárhelyi Terv II. a harmonikusabb együttélést, nem pedig a Tisza „legyőzését”, a gátak folyamatos magasítását tűzte ki célul. Ha sikerül a megvalósítása, akkor néhány évtized alatt a Tisza mentén a mainál gazdagabb, változatosabb víz- és földhasználat alakul ki. (Lásd erről a Lélegzet 2004/03. számát.)

A városokban is törekedni kell a víz visszatartására. Ezt zöldtetőkkel, fásítással, a vízzáró burkolások csökkentésével (például az egybefüggően leaszfaltozott parkolók feltörésével) és kisebb-nagyobb esővíztározók építésével lehetne elérni. Folytatni kellene a megkezdett vizsgálatokat a talajvíz hasznosítására, hogy kevesebb költséggel lehessen az utakat portalanítani, a parkokat öntözni. Kertvárosi övezetekben a háztartási víz egy részét hasznosítani lehetne a kertek öntözésére. Ha az e területen végzendő kutatások és fejlesztések költségeit szembeállítanánk a hőségriadók, az elviselhetetlenül felforrósodó városbelsők, az óriási por, a kiszáradt növényzet okozta kellemetlenségekkel, akkor hamar kiderülne, hogy érdemesebb lenne az előbbiekre áldozni.

Budapest a vizek városa volt. A rendszerváltás utáni években még megcsodálhattuk például a Király utca és a Nagykörút sarkán álló egyik épület pincéjében a hatalmas termeket és a csillogóan tiszta vizű nagy medencét. Romosan is magunk elé képzelhettük, milyen lehetett a háború előtt, a Royal Szállóhoz tartozó mulatóhely. A szemünk láttára ment tönkre a VII. kerületben a Continentál fürdő belső kiképzése is.

Nem működnek, legtöbb helyen el is tűntek a díszkutak. Megszűnt a Széchenyi fürdő vizével táplált szökőkút a Felvonulási tér mögött. Rég eltűnt a víz a Természettudományi Múzeum mellett álló kútból, szárazak az Andrássy út palotáinak udvarán álló falikutak, és még sorolhatnánk a veszteségeket. A Gellért Szálló előtti, sokat vitatott új kútból csapvíz folyik. Hogy kevesebbet szenvedjünk a hőségtől, fontos lenne, hogy megsokszorozódjanak a parkokban, játszótereken, köztereken a kutak, csapok, csobogók, medencék. Nem tudom, hogy az elfolyó vizet sajnáljuk-e az emberektől, vagy költséges a karbantartás. Netán a vendéglátóhelyek, boltok félnek, hogy kevesebb üdítő fogyna?

A hazai turisták egyre többen a tengerpartokat választják nyári uticélnak, főleg a szolgáltatások ár-érték arányai miatt. Pedig idén a magyar tenger vízszintje ismét a régi, a vízminősége pedig a Közép-Dunántúli Vízügyi Felügyelőség laboratóriumi vizsgálatai szerint húsz strandon kiváló, egyen megfelelő. Sokak számára azonban ma megfizethetetlenek a tó környéki árak. A megvalósult és tervezett fejlesztésekkel bevallottan nem a kispénzű turistákat kívánják odacsalogatni.

Az országgyűlés törvényt fogadott el 2002-ben a Balaton térségének egységes fejlesztése érdekében. A Balaton-törvény a part további bekebelezésének, túlépítésének próbál gátat szabni, kevés eredménnyel. (Igaz, hogyan is lehet az olyan közigazgatást komolyan venni, amelyik nem tud érvényt szerezni az illegálisan elkerített területek, feltöltések megszűntetésének?) Az előzetes egyeztetések ellenére a törvény kezdettől fogva vitákat váltott ki a befektetők, az önkormányzatok és a lakosság körében. A vita az Alkotmánybírósághoz került. Az Alkotmánybíróság határozatában kötelezte a törvényhozókat, hogy épüljenek be a törvénybe további garanciák az egészséges környezethez való alkotmányos jog biztosítására. Ez többek között azt jelenti, hogy szűkíteni kell a mérlegelési jogokat a beépítésekkel, fejlesztésekkel kapcsolatban. Vagyis a határozat a befektetések engedélyezésének szigorítása mellett állt ki. A befektetők – ismerve az önkormányzatok jelenlegi puha engedélyezési gyakorlatát –, igyekeznek olcsóbb területeket felvásárolni, amelyeket – éppen ezért alacsonyabb az áruk – csak korlátozottan lehet beépíteni. A vétel után megindul az erőteljes lobbizás annak érdekében, hogy a helyi építési hatóság „mérlegelés” alapján sűrűbb beépítést engedélyezzen a területre.

A felmérések szerint az ország lakosságának egy jelentős része, anyagi okokból, otthon tölti a szabadságát. Egészségügyi és szociális szempontból is nagyon jelentős, hogy vannak-e olcsó, esetleg ingyenes pihenési, sportolási lehetőségek a lakóhelyek közelében. Persányi miniszter úr jelentette be a Víz Napján, hogy 2010-re a Duna – Bécshez hasonlóan – ismét fürdésre alkalmassá válik Budapestnél. Ez komoly fegyvertény lenne.

Egyes európai országokban nem lehet a vízpartokat privatizálni a tengerpartot is beleértve. Ha visszamenőlegesen nem is lehet korrigálni, de még most sem lenne késő nekünk is hasonló törvényt alkotni. Hogy az egyre népszerűbbé váló bányatavakat, a folyópartokat bárki körüljárhassa, körülbiciklizhesse. Emellett pedig épüljön ki mindenütt olyan infrastruktúra, amely – neveléssel, tudatformálással kombinálva – megvédi a vizeinket a szennyezésektől. Hogy a jövőben is mindenütt érezzük és élvezzük – tiszta vízben gazdag ország vagyunk!