kapcsolatlélegzetnyi hírlevélgyorskeresés
Loading
Térnyerés és mozgósítás
A nagyvárosok hatása a lélekre


Úgy élünk ma, mintha háborúban élnénk, állandó ostromállapotban. A mai város nem normális menetben, civil alapjáratban, hanem hadiállapotban működik. A mai ember hadat visel önmaga ellen, s mindez a városainkban ölt testet.
A város nem csak fizikai valóságában változik folyamatosan (épül, romlik, bomlik, fejlődik), hanem értelmezését illetően is. Percről percre, évről évre újraértelmezünk minden helyet. Jól mutatja ezt az ingatlanpiac, s annak állandó változása. Egy tíz éve slumos (vagy szlömös, azaz lepusztult, elszegényedett, elhanyagolt) belvárosi rész pár év alatt drága üzleti negyeddé lesz, egy jó környék pedig egyszerűen lezüllik. A benne élő társadalom új és újabb képet alkot a városról. A formáló hatások éppen ezért mint tengerparton a guanó, furcsán, montázsszerűen rakódnak egymásra.

Ezért a városképből nem olvasható ki túl könnyen a történeti valósága, az, hogy hogyan jött létre. Ugyanilyen módon változik az élet a városban: egy folyamatosan újraértelmeződő, és ezzel együtt valóságosan is átformálódó városban az élet is folyamatosan alakul.
A 30-as években válik logisztikai feladattá, a hadi ellátmányozás részévé a városok fejlesztése. Az embereket tehát faluról az államilag épülő logisztikai városba kell költöztetni. Nem csak a Szovjetunió épít hadikommunizmust, hogy gazdasági erejét a háborúnyerés érdekében összpontosítsa, ugyanez történik a roosevelti Amerikában, és ezt csinálja Mussolini és Hitler is. A második világháború szörnyűséges végeztével, mikor mindez a logisztikai erő oly végletesen kitombolja magát, a világ vezetői tudták, hogy ezt a boltot most sem szabad abbahagyni. Nem adhatják föl a tébolyult termelést, amely a társadalom egészének gazdasági kapacitását mozgósításban tartja egy esetleges újabb háború érdekében. Ez vezet aztán a 70-es évekre a hadtápilag egyesített Nyugat-Európáig, mikor már egyetlen probléma marad csak az őrült fegyverkezési hajszában, a szovjet-amerikai párharc eldöntése.
Az oroszok azonban belebuktak, ugyanis szétválasztották a civil társadalmat és a katonait, s ezáltal nem tudják hadtápcélokra kezdeményező vállalkozóként és fogyasztóként mozgósítani a társadalmukat. Ennyi a 20. századi város története is. A logisztikai elv elhatalmasodván a társadalom maga alá gyűri a civil várost, feléli, és leigázza azt, s ezzel együtt a logisztikai életformával rabszolgáivá tesz bennünket.
A városi ember hadat visel

Hogyan élt a 20. században a városi ember? Hogyan élt 100 éve, és hogyan él ma? Ebben a kérdésben kellene a pszichiátriának és az építészettudománynak meg a szociológiának összevetnie, amit tud. Próbáljuk elképzelni, hogy 100 évvel ezelőtt a Budapesten élő embernek milyen lehetett az élettere, valahol a Nagykörúton. Nézzük, mondjuk, Adyt, aki a belvárosban többnyire szállodában lakott, a hetedik kerületbe járt át nőzni és inni a New York Palotába, aztán vissza a Nagymező utcába. Néha elutazott Erdélybe, ritkábban Párizsba, de a térbeli aktivitása és az, ahogy a várost megélte, korlátozott volt, akár egy átlag tisztviselőé, egy polgáré, aki a hetedik kerület és az igazgatási negyed között élt és közlekedett.
Egy átlagos városi ember még az ötvenes években is viszonylag szűk mozgástérben élt szerte a világ nagyvárosaiban. A mai ember ehhez képest igencsak nekiszabadult, keresztül-kasul járja autóval a várost naponta, 3000 köbcentijével időnként ki-kiruccan vidékre, meg néha repülővel Milánóba, Londonba egy-két napos menetekben.
A logisztikai városban élő ember immár nem mondható civilnek, hanem inkább gépesített fogyasztó-katonának, vagy sofőr-rabszolgának, aki elképesztő méretű térbeli körzeteket próbál elfoglalni és nap mint nap üzemben tartani. Még szombat-vasárnap sem nyugszik: a városszéli lerakatokba vonul bevásárolni, majd szabadidejét a gyerekeivel vidéken tölti, és dönget vissza még aznap. Hétfőtől aztán a városon kívül táborozók sokasága (csak a főváros körül több százezer ember) naponta ostromolja a várost szédítő autóáradatban, majd este visszavonul, és rangja szerint egyre távolabb helyezi egymástól kiképző, szolgálati és ellátmányozó helyeit, annak érdekében, hogy ezt a sok helyet, amit a hadikultúra számára kötelezően biztosít, hatékonyságát fitogtatva egyszerre felügyelhesse. Ezeken kívül még különböző támaszpontokba fekteti be a pénzét: nyaralót, lakásokat és vállalkozásokat fejleszt, azokat bérbe adja, és így gyarapítja tovább gyarmatait. A logisztikai társadalom térben megállíthatatlanul terjeszkedik, mint egy parazita, mint egy hadsereg.

Howard Hughes milliárdos, a 30-as évek szupersztárja a terjeszkedő-hódító logisztikai ember mintapéldája. Lockhead Cyclone repülőgépével ő tette meg elsőként az üres kört a Föld körül a harmincas években, majd visszatért ugyanarra a pontra, New Yorkba. Ezt követően hatalmas összegeket fektetett a repülésbe és filmstúdiókat létesített. Része volt mindenben, ami akkoriban a sebességgel, a repülőkkel és a mozival kapcsolatban megjelent. Megpróbálta élvezni, hogy a világban mindenütt jelen van. Eleinte a Föld különböző pontjain lévő, tökéletesen egyformán berendezett lakásaiban élt. Minden nap ugyanazt az újságot kapta kézhez, ugyanabban az időben. Egy idő után már egyre nehezebben tudta elviselni ezt a helyzetet, és végül technológiai remeteként élt Las Vegas pusztaságában úgy, hogy ki sem kelt az ágyából. Életének utolsó 15 évét egy hoteltoronyba bezárva, filmek nézésével töltötte. Leonardo DiCaprio így nyilatkozik Hughesról, akit megszemélyesít az Aviátor című filmben: „Hughes azt csinált, amit akart üzletben, tudományban, politikában, szerelemben. Kitűzte magának, hogy ő lesz a világ legjobb producere, legnagyobb repülőgépkreátora, és így tovább. Soha semmi sem volt elég neki, mert mindig ott tátongott a lelkében az az űr, amit korábban meghalt szülei hagytak maguk után. És nem volt az a szerelem, ami megadta volna neki a maradéktalan boldogságot.” Hughes a hódítás, a terjeszkedés remetéje volt. Az élete tipikus példa a hódítás-láz emberi pszichére gyakorolt hatására. De vajon nem vagyunk-e ugyanígy ezzel mindannyian?

A városban élő ember a mindennapi városostrom, egy globálisan állandósult vásárlás- és szabadidő-ostrom lázában ég. Ez viszont súlyos ellentmondással jár, ami a városi ember lelki élete szempontjából döntő jelentőségű. Az egyének, családok, vállalatok, nemzetek megállíthatatlannak tűnő terjeszkedése ugyanis óhatatlanul keresztezi egymást. Aki terjeszkedik, az máson átgázol, és a területfoglalása mindig védelmi reakciót vált ki. Valamennyien igyekszünk elérni és kihasználni számos térbeli lehetőséget: például balatoni nyaralót, amit egy óra alatt elérünk a sztrádán, vagy repülővel nyaralni menni. De amikor a repülő a telkünk fölött száll el, vagy a sztráda a kertünk előtt megy, akkor ugye védtelennek és megtámadottnak érezzük magunkat. Mindenki igyekszik érintetlen és védett területeket keríteni magának, miközben az ilyen terület egyre fogyatkozik, és egyre fenyegetettebb, mondhatni önmagunk által.
Hogy megint példával éljek, vegyük a CNN volt tulajdonosának, Ted Turnernek az esetét, aki az egyik legnagyobb behatoló, mondhatni csúcsragadozó volt. Mikor az amerikai csapatok Szomáliában az éjszaka leple alatt készültek partra szállni, s már megközelítették a partot, a CNN a parton felgyújtotta a lámpákat, és közvetítette a fiúkat egyenes adásban. Turner egy egész nemzeti parkot vett meg az így keresett pénzéből Amerikában, hogy azon a pár tízezer hektáron kettesben elzárkózva éljen Jane Fondával hagyományőrző, romantikus, hősies, amerikai módon.

Valamennyien hódítók vagyunk, és valamennyien védekezésre kényszerülünk. Mindenki kiköltözik Budapestről, aki tud, mert a város ostrom alatt áll, s mihelyt kiköltözött, újult erővel ostromolja a várost. Feloldhatatlan ellentmondás. Akin átgázolnak, és aki átgázol, gyilkos és áldozat egy személyben: mi vagyunk. Ahogy a katonák a háborúban. Ők ugyanebben a lelkiállapotban vannak: el kell bújniuk a lövészárokban, de lőniük is kell. A mai ember ostromállapotban él, s ez nem pusztán hasonlat, hanem véres valóság.
Mindent mindenhova – maszekban

Nem véletlen, hogy mára általánosan elfogadottá vált a számítógép-technikában (internet), a kereskedelemben (szabad kereskedelem), s még az építészetben is a mindent mindenhonnan elérhetőség elve. Mint láttuk, ezt a tételt a 70-es években az amerikaiak vezették be a fegyverkezési stratégiában. De nézzük, hogyan fogalmaz Simonyi Károly, híres tudománytörténészünk fia, aki a Microsoft cég helyettes vezetője, fő technológusa szoftverfejlesztéseik stratégiájáról: „ahogy nőtt a piac, szükségszerűen elérhetőbbé kellett tenni az eszközöket a szélesebb rétegek számára is. Most pedig már ott tartunk, hogy mindenki számára elérhetővé kell válnia mindennek.” Ez az a 70-es években meglelt logisztikai doktrína, amelyet máig követ Amerika, s ezt valósította meg mára az általuk kikényszerített szabadkereskedelem, amely szabadon és értelmetlenül szállíttatja ugyanazt az árut Kínából Amerikába és Amerikából Kínába két szembejövő hajóval, és Kínából Magyarországra az almát meg a textíliát, és sorolhatnám. Ez a világot tönkretevő haszonelvűség alapvetően a logisztikai érdekeltségek elve. S a város is ugyanebben a valóságban él. A totális elérhetőség – mondhatni – a tér totális kirablásának, gyarmatosításának a valóságában élünk ma. S nem kell magyarázzam, hogy mindez miként egyezik meg önmagunk gyarmatosításával. Hiszen életünk a megállíthatatlan terjeszkedés következményeképpen az állandósuló készenlét állapotába került. A mai város a kölcsönös behatolások és a térbeli lehetőségek kisajátításának a világa.

Egy mozzanatot kell még ennek bizonyításához szemügyre vennünk, s ez új fejleménye a mai városok építésének. Az a logisztikai túlhatalom ugyanis, amely civilizációnkat és városainkat mára maga alá gyűrte, alapvetően állami, központi akarattal és finanszírozással működött nagyjából a 70-es, 80-as évekig, mondhatni a hidegháború végéig. Hogy példákkal éljek: a 30-as évek lakótelepeit politikai elszánásból kormányzatok építtették állami költségvetésből Európaszerte. Magyarország 30-as évekbeli logisztikai városépítése a kórházak, iskolák, egyetemek, uszodák építésében öltött testet, hiszen mi nem fegyverkezhettünk abban az időben, ahogy a németek sem. Szüleink rejtetten militáns szellemű nevelése ideológiailag, sportban és egyéb területeken is alapvetően logisztikai célokat szolgált állami forrásokból. Mára viszont a logisztikai befektetés rohamosan privatizálódik. Az amerikai hadsereg Irakban többnyire már nem állami seregekkel küzd, hanem „outsourcingban”, privát alvállalkozóknak adja ki az őrző, védő és rendfenntartó szolgáltatásokat. A magyar hadseregben is eldöntetett, hogy a laktanyák őrzését privát cégek fogják végezni, s a takarítást sem a katonák, hanem takarítócégek. S az a sok magyar, aki Irakban van, nem katonaként van kint, hanem privát, többnyire amerikai logisztikai alvállalkozók szolgáltatásaként. Az iraki háború lényegében véve maszekban megy, nemcsak célját, az olajat illetően, hanem a szolgáltatásait, a felhasználandó pénzek elköltését tekintve, és nem is beszélve az újjáépítési munkákról. Ugyanennek látszólag civil változatai a nagy benzinellátmányozó cégek, akik például nem maguk fuvaroznak, hanem speciális fuvaros cégekkel szállíttatják azt, amiből élnek, és sorolhatnám tovább.
Térnyerés és mozgósítás

A hadviselés esszenciális építészeti megvalósulása a bevásárlóközpont. Nem kell magyarázzam, hogy milyen értelemben hadtápi produkció ez a látszólag civil vívmány, amely nem csak az ellátmányozás leghatékonyabb módját és hasznát sajátítja ki, hanem városi tereinket is. A középkorban a feudális nagybirtokokról (hercegek és grófok birtokáról) a parasztok a városokba menekültek, hogy egy magánúr magánterületéről a senki, azaz mindenki földjére jussanak. A „Stadtluft macht frei” („a városi levegő szabaddá tesz”) elve azt jelentette, hogy a város tere valóban szabaddá tett, mert ott szabadon volt megvalósítható az élet, szabad volt a vélemény és az életmód választása. A Mammut bevásárlóközpont most ezt a városi teret, mondjuk a Moszkva teret megfogta, összecsomagolta, ellopta, és megépítette 200 méterrel odébb. Épített egy városi teret a magánbirtokán. Ezért, ha ma bemegy valaki a Mammut központba, akkor egy új földesúr birtokára lép, ahol, ha azt kérné, hogy halkítsák le a zenét, amivel az agyát mossák, hogy többet vásároljon, akkor bizony megfognák és kidobnák. A centerek és plázák egy világszerte gyorsulva zajló folyamatnak, a térbeli lehetőségek magánosításának a velejárói, s ez a privatizáció leginkább a logisztikai készségek megszerzésére irányul. A hadtáp az üzlet ma, ezért városainkat ténylegesen az ellátmányozási üzlet profithajszájából eredő mohó térnyerési verseny formálja át.

Utolsó tételként mindennek egy másik velejáróját, a mozgósítás jelenségét kívánnám körbejárni. A fogalmat először a szovjetológia használta a totalitáriánus rendszerek leírására. Ha Sztálin kulákellenes programot vezényelt, a kulákfiúval feljelenttette a saját apját, és ugyanígy állandó politikai rendezvényekkel félelemben, nyugtalanságban és készenlétben tartotta a lakosságot. Ezzel a módszerrel éltek a fasizmusok, és hasonlóval él a fogyasztói társadalom is. Lényege, hogy a társadalom logisztikai készségeinek fenntartása érdekében – hiszen mi más indokolná – az embereket a szorongás, a megfelelni vágyás, az állandó feladatvállalás és fogyasztás kényszerében tartsa: menjen, utazzon autóval, vegyen benzint, cascót, biztosítást, vonuljon a bevásárlóközponthoz, a tematikus parkokba, nyaraljon, fogyasszon. És ahelyett, hogy szombat-vasárnap pihenne, hétvégén is kemény munkát végez, hihetetlen mennyiségű árut szállítmányoz, és ezzel életben tartja a haditársadalmat. Ha ugyanis nem nézne senki tévét, és nem járna senki autóval, és nem menne bevásárlóközpontba, és nem repülne messzire kényére-kedvére, ez a hadikészség, ez a rendszer, amivel ma már nem is nemzetállamok, hanem valójában privát vállalkozások háborút tudnak nyerni, nyilvánvalóan összeomolna.
Amnézia és szorongás

Azt tapasztalom, hogy ezt a fent leírt térbeli és időbeli konstrukciót, amelyben élünk, az emberek nem nagyon értik, csak sejtik, érzik, de nem látják át. Miért is? Talán mert ebben a konstrukcióban mindig egyszerre kettő vagy több, egymásnak ellentmondó dolog közt őrlődünk. Ahogy a térhódításnak mi vagyunk az alanyai, ugyanúgy a rettegésnek és a védekezésnek is. Észre se vesszük, amikor már saját magunk ellen harcolunk. Én például reggelente biciklivel a Duna-parton jövök, és keresztezem azt a főutat, melyen más napokon autóval hajtok át. Biciklisként elátkozom az autósokat, autósként százzal döngetek. Ugyanez az ellentmondás feszül a totális elérhetőség és a vágyott védettség, a terjeszkedés és a biztonság igénye között: bármikor repülhessek nyaralni, tárgyalni, viszont visszavonult vidéki, családias, bensőséges és közösségi életet élhessünk. Ellentmondó kényszerek és vágyak hálójában élünk, s ez minden bizonnyal neurotizáló hatással van ránk.

Mindezek következtében egy történeti és térbeli értelmű amnézia hatalmasodik el az emberen, ami újfajta tudatlanságot hoz magával. S ez nem a gyerekek tudatlansága, hanem – inkább így mondhatnánk – többek közt az elveszett gyerekkornak, az autók hátsó ülésén felnövő generációknak a tudatlansága, amit tetéz az elemi tények elhazudásából és az élet meg nem éléséből eredő szorongás. Minden gyerek tudja a tényeket, a szemükbe van írva, hogy látják a környezetpusztítást, a lelki terrort, a háborúk valóságát, az állandósult szociális válságok világát, melyekről száz éve írnak gondolkodók, mégis elhazudjuk valamennyit. Az elfojtások következtében nyilvánvalóan gerjed a generális félelem és szorongás, és termelődik az emberekben a lét átláthatatlanságának és értelmetlenségének érzete.
Ekler Dezső
A Nádasdy Alapítvány és a Magyar Kognitív Neurológiai Társaság által rendezett „Ép lélekkel – Ép testben élek!” mottójú, „Krónikus stressz és az idegrendszer” című szimpóziumon (2005. február 12. Neurológiai és Psychiátriai, Psychotherapiás Klinikák tanterme) elhangzott előadás szerkesztett változata



JELES NAPOK
 Augusztus 01.
   A szoptatás világnapja
 Augusztus 09.
   Állatkertek napja
 Augusztus 09.
   A bennszülött népek világnapja
 Augusztus 20.
   1989-ben e napon gyilkolták meg elefántcsont-csempészek George Adamsont, Joy Adamson munkatársát és férjét
 Augusztus 06.
   Hirosima-Nagaszaki emléknap
 
© Leveg? Munkacsoport 1991-2006. — Villámposta: szerkeszto@lelegzet.hu
A Lélegzetben megjelent írások és képek egyeztetés után, a forrás és a szerző feltüntetésével közölhet?k más kiadványokban.