Most tárgyalja az Országgyűlés azt a gazdaságpolitikai nyilatkozatot, melyet az MDF, az MSZP és az SZDSZ írt alá augusztus 18-án, és melyben egyik célként az állami újraelosztás mértékének csökkentését jelölik meg. Ezzel a céllal a Fidesz is egyetért. Az újraelosztás csökkentésének fő célja állítólag az, hogy „több pénzt hagyjunk az emberek és a vállalkozások zsebében”. Ezek szerint nem emberek azok a pedagógusok, orvosok, rendőrök, tűzoltók és sokan mások, akik az államtól, az önkormányzatoktól kapják a fizetésüket. Azok sem, akik az ő szolgáltatásaikat igénybe veszik. Nem emberek, nem vállalkozások azok sem, akiknek az iskola pénzt ad, amikor számítógépet vesz, vagy felújítja a tornatermét, vagy a pedagógus, amikor elkölti a boltban a fizetését.

Az egészségügyre, az oktatásra, a kultúrára, a tudományos kutatásra, a szociális ellátásra, a környezetvédelemre, a tömegközlekedésre stb. fordított közpénzek visszajutnak az államháztartásba (az adókon és járulékokon keresztül), illetve megjelennek a gazdaságban, keresletet támasztva a termékek és szolgáltatások széles köre iránt, ily módon elősegítve a gazdasági fellendülést. Paul A. Samuelson, Nobel-díjas közgazdász – William D. Nordhausszal közösen írt – Közgazdaságtan című alapművében megállapítja: „A középületekre fordított kiadásoknak ugyanaz a makrogazdasági hatása, mint a magánépületekre fordított kiadásoknak, és a közkönyvtárak fenntartására fordított közösségi fogyasztási ráfordítások ugyanolyan hatást gyakorolnak a munkalehetőségekre, mint a filmekre vagy könyvekre fordított magánfogyasztási ráfordítások.” Nem áll tehát, hogy az állami újraelosztás mértékének növelése forrásokat von el a gazdaság fejlődésétől.

Semmi sem bizonyítja, hogy az állami újraelosztás mértékének csökkentése bármely ország versenyképességét javította volna. Dr. Rabár Ferenc A jóléti állam: emlék vagy jövendő? című tanulmányának (Magyar Szemle, 1999. 5–6. szám) is az a végkövetkeztetése, hogy „sikeres és sikertelen gazdaságok egyaránt találhatók a viszonylag magas és viszonylag alacsony jóléti kiadásokkal rendelkező államok között”. Így például kiemelkedően magas állami újraelosztás jellemzi Svédországot, mely a Világgazdasági Fórum versenyképességi listáján az első három között szerepel.

További súlyos veszélyt jelent, ha még inkább romlik a közigazgatás színvonala, ami számos területen már most is alacsony. Az EU megállapítása szerint csak a környezet- és természetvédelmi területi szerveknél több mint ezer új dolgozó felvételére lenne szükség ahhoz, hogy megfeleljünk az EU követelményeinek. Elrettentő példa az építés-felügyelet helyzete: „Jelenleg – az állam karikatúrájaként – huszonegy ember felügyeli Magyarországon az építkezéseket, amelyeknek mintegy tíz százalékát ellenőrzik (az európai átlag hatvan százalék).” (Magyar Hírlap, 2005. július 30.) Hasonló a helyzet a növényvédelemben: „A magyar növényvédelmi szolgálat létszámcsökkentések és forráshiány miatt képtelen teljesíteni az Európai Unió által előírt ellenőrzési kötelezettségeit, ami a közelmúlt élelmiszerbotrányai után nem sok jót sejtet.” (HVG, 2005. május 4.) Említhetném még a vám- és pénzügyőrséget, az APEH-et, az ÁNTSZ-t, a fogyasztóvédelmet stb. Már a jelenlegi állapot is nyílt felhívás a korrupcióra, a törvénysértésekre, amit rengetegen ki is használnak. Az EU minden országjelentésében keményen kifogásolta jogszabályaink végrehajtásának gyengeségét. Az említett állami szerveket érintő megszorítások tehát sokkal nagyobb károkat okoznak az egész társadalomnak és nemzetgazdaságnak, mint amennyi előnnyel járnak: növekszik a bűnözés, erősödnek a társadalmi igazságtalanságok és feszültségek, romlik a környezet állapota és a lakosság egészsége, kedvezőtlenül alakul az ország megítélése, nagymértékben sérül a biztonságunk.

Ha az állam egyre inkább kivonul a közfeladatok finanszírozásából, akkor az állampolgárok egyre kevesebb befolyással rendelkeznek majd, a nagyvállalatok vezetői meg egyre nagyobbal. Nem az állampolgárok és választott képviselőik döntenek majd arról, mi kell az oktatásnak, a kultúrának, a környezetvédelemnek, vagy mely civil szervezetek „érdemlik meg” a támogatást. A tőkeerős cégek döntik majd el mindezt nagy kegyesen. Természetesen nem azt mondom, hogy a közszférában nem fordul elő pazarlás, és hogy egyes helyeken ne lehetne kisebb létszámmal is elvégezni a szükséges feladatokat. Azt azonban állítom, hogy összességében a közszféra a szükségeshez és a lehetségeshez képest alulfinanszírozott.

Az állami újraelosztás optimális mértékét nem dogmatikus kinyilatkoztatásokkal, hanem átfogó társadalmi és gazdasági hatásvizsgálat elvégzésével, megfelelő háttértanulmányok elkészítésével, széles körű szakmai és társadalmi viták lefolytatása után kell meghatározni.