kapcsolatlélegzetnyi hírlevélgyorskeresés
Loading
A felelősség kultúrája
Csányi Vilmos írása

A felelősség magasan differenciált, különleges embertulajdonság, amelyhez hasonlót az állatoknál nem ismerünk. Egy állatcsoportban, legközelebbi emberszabású rokonainknál is, kíméletlen egyedi versengés folyik az erőforrásokért. Csoportérdek nem jelenik meg, az alkalmi együttműködéseket általában rokoni kapcsolatok alapján lehet magyarázni, felelősség sincsen.
Az ember nagy evolúciós találmánya a közösség, amelyben a versengés és az agresz­szió minimális, megjelenik a közös érdek, amelyet az ember esetenként hajlandó a saját személyes érdekei elé helyezni. Az ősi közösségek kicsik és elszigeteltek voltak, létszámuk 120–150 főre tehető, és meglehetősen távol éltek egymástól. A közösséget az ember veleszületett rendszerszervező-képessége hozza létre és működteti. Szeretjük a közös akciókat, a közös hiedelmeket és a közös konstrukciókat. Ha lehetőségünk van ilyenekre, kialakul a közösség kultúrája, és hűségesek leszünk a közösségünkhöz. Különböző modern vizsgálatok és logikus feltételezések alapján azt gondoljuk, hogy politikájukat illetően a korai közösségek egalitáriánusok voltak, a közösség valamennyi felnőtt tagja részt vett a döntésekben. A közös döntésekkel megjelent a közösség iránti felelősség is, amely többé-kevésbé egyenlően oszlott meg a közösség tagjai között. A döntések fontosak voltak: maradjunk, ahol éppen vagyunk vagy álljunk odébb? – remélhetőleg egy jobb helyre. Idegenek vannak a közelben: támadjunk, esetleg egyezkedjünk velük, vagy szépen csendben tűnjünk el? Melyik területre menjenek holnap a vadászok? Mit csináljunk beteg társunkkal?
A közösségi életforma rendkívül sikeres, az emberi populáció gyorsan növekszik és a közösségek is változnak. Főként egymásba ágyazódnak. A legfontosabb a család, azután a néhány család képezte banda, majd a nagy létszámú törzs, amelyet már egyre kevésbé tartanak össze a biológiai, személyes kötődések, sokkal inkább a közösségek kapcsolataira épülő, új típusú kultúra. Megjelenik az egyenlőtlenség a szociális kapcsolatokban. A választott vezetők nagyobb szerepet kapnak a döntésekben. A törzsi társadalom már túlságosan komplex ahhoz, hogy mindenki egyformán vállaljon részt a felelősségben. Aki dönt, azé a felelősség! A döntések még jól indokolhatóak, a törzsi társadalmak embere még képes átlátni a folyamatokat, észreveheti, ha a közösség érdekei háttérbe szorulnak rivalizáló kis csoportok saját érdekei mellett. De megjelenik a rábeszélés, a félrevezetés és a szociális manipuláció megannyi egyéb eszköze. Mi is egészen pontosan a közösség érdeke? Melyik közösségé? A családé, a bandáé vagy az egész törzsé? Már nem egyszerű a döntés, egyre nehezebb végiggondolni, hogy ki miért felelős valójában. Ebben az időszakban még sok segítséget adott a hagyomány, a közösségek sok nemzedéken keresztül felhalmozott tapasztalata, amely tompította a mindenáron újat akarás hevét, megóvott a kipróbálatlan eszközök, módszerek használatának kockázataitól.
A modern társadalmak is az ember rendszerszervező képességén alapulnak, de komplexitásuk „megszaladt”. A valódi közösségek már ritkák, a család is felbomlóban van, és a legkülönbözőbb társadalmi képződmények képzelik magukat közösségnek. Munkahelyi, vallási, civil csoportok, sokféle egymás melletti vagy egymásba fészkesen illeszkedő társulás tagjai vagyunk, amelyekben ritkán jelenik meg a közös akciók, közös hiedelmek, közös konstrukciók együttes öröme. Nagyon béna, virtuális közösségek ezek; bár valamennyire még működnek, de egyre inkább leszűkül a közösség fogalma a saját személyünkre. A mi érdekeink a fontosak, s a legtöbbször mi döntünk a saját érdekünkben, a saját felelősségünkre. Egyszemélyes közösségként éljük életünket. A hagyományt pedig lenézzük, vagy legfeljebb mint érdekes múzeumi tárgyat forgatjuk.

Hol van a közösségi felelősség mostanában?
Ha kicsit is tájékozódunk a világban, számtalan olyan problémával találkozunk, amelyek megfontolt, alapos közösségi döntéseket igényelnének.
Például milyen típusú környezet lenne a legalkalmasabb a tartalmas emberi életre? Hatalmas betondzsungelek apró, elkülönült lakódobozokkal, sok izgalmas társas kapcsolat lehetőségével, amelyeket persze korlátozni igyekszünk, és inkább csak egy jó nagy képernyőről, kívülről figyeljük? Vagy ritkábban lakott, csendes, ligetes táj, amelynek kedvelése génjeinkbe íródott évmilliók során?
Elfogadjuk-e az emberi élet ciklikus jellegét, a születés és halál, a kibontakozás és a kiteljesedés természetes nagyszerűségét, vagy mindent megteszünk a soha el nem múló fiatalság értelmetlen látszatáért, titkoljuk a hozzánk tartozók halálát és szégyelljük a magunkét?

Berendezzük-e a saját életünket az életciklus mentén, valamiféle spirituális teljességre törekedve, vagy mókuskerékbe ugrunk, és hajtunk pénzért, pozícióért, státuszért az utolsó pillanatig?
Bonyolult kérdések ezek és nem gondolom, hogy a döntés és a döntés felelőssége kizárólag személyes. Társadalomban élünk, eléggé ismerjük már viselkedésbiológiánkat. Tudjuk, hogy korai neveltetésünk, szocializációnk alapvetően meghatározza felnőtt viselkedésünket. Tudjuk, hogy könnyen alávetjük magunkat vezetőknek, vezéreknek. Ha kicsit is elfogadunk valakit érzelmeink alapján, nem elemezzük döntéseit racionálisan, vakhittel követjük. Ki vagyunk szolgáltatva a médiának is, mert érzékenyen fogadjuk a génjeinkbe írott közösség látszatát is. Rábeszélnek, megvezetnek, elcsábítanak, elvarázsolnak.
Hol a felelősség mostanában?
A korai társadalmakban a döntések tudáson alapultak. A modern társadalmakban a döntés és a tudás szétvált. A tudás kis technokrata csoportok féltve őrzött kincse lett, a döntéshozók pedig politikai játszmáik alapján hozzák döntéseiket. Mindig a fejünk felett, a legtöbbször ellenünkre.
Hiába keressük a felelősséget a legmagasabb döntési szinteken. A magas szintű döntések mögött már nincsen felelősség. Az egész emberi közösség az összetartozás gyenge kötőereje miatt képtelen legnagyobb problémáinkra megoldást találni, és a szükséges döntéseket meghozni. Melegszik a légkör, elszegényedik és elpusztul a bioszféra, a népesedés növekedési görbéje exponenciális, az atomfegyverek, ha lassan is, de elterjednek, és nyomait sem lehet látni olyan szerveződésnek, amely hatékonyan lenne képes fellépni ezekben a kérdésekben. Szakértők szerint az emberiség gyorsuló sebességgel rohan a katasztrófák felé, csak csodákban, „antropológiai fordulatban” bízhatunk.
Sokan gondolják, hogy az ember alaptulajdonságaiban voltaképpen jó, majd valahogy megtalálja a helyes megoldást. Sajnos azonban vannak olyan problémák, amelyeket az ember éppen genetikai adottságai miatt nem tud kezelni.
Ezzel kapcsolatban írta Garett Hardin híressé vált cikkét 1968-ban, aminek a címét talán „A közös legelők tragédiája” fordítás adja vissza legjobban. Hardin azt fejtette ki az ipari forradalom idején még működő angliai közös legelők példáján, hogy az ember bizonyos problémák megoldására ösztönösen, egyéni elhatározások alapján képtelen.
A példa úgy szól, hogy van egy nagy közös legelő, amelyen egy falu birkáit legeltetik közösen. Mivel a birka értékes jószág, minden gazda úgy gondolkodik, hogy ha még egy juhot hozzácsap a közös nyájhoz, abból neki szép nyeresége lesz, és senkinek sem okoz vele kárt. Így az egyéni döntések alapján az optimálisnál jóval több birka kezd legelészni, és rövidesen tönkremegy a legelő, éhen vesznek az állatok. Egyébként az ipari forradalom idején Angliában ez gyakran elő is fordult, és a közös legelők kisajátítása néven ismert mozgalom éppen arról szólt, hogy a gazdagabb parasztok elvették részüket a közös legelőkből, és őriztették, hogy senki más ne használhassa, ők pedig csak az optimális létszámmal legeltettek. Vagyis az egyéni mérlegelés, döntés teljesen összhangban lehet a környezeti, ökológiai feltételekkel, de csak akkor, ha nem közös tulajdonról van szó.

A közössel nem tudunk gazdálkodni, több állat, több autó, több ember születik az optimálisnál. Nemcsak a családonkénti még egy gyermek megy a túlnépesedett területeken a közös rovására, hanem minden olyan cselekedet, ami valamilyen közös használati értékre irányul. Mindenki csak egy ágat tör le az erdőben, hogy haza vigye, és a sok tízezer turista így tönkreteszi az erdőt. Mindenki csak egy kicsit autózik, és a közös levegő lassan belélegezhetetlen.
Hardin cikke nyomán pszichológusok kitaláltak egy játékot, ami a közös legelők használatát modellezi. Egy társaság választ egy játékvezetőt és a továbbiakban mindenki ellene játszik. Ő vesz egy papírlapot és körbeküldi egy kiindulási pontszámmal, mondjuk öttel. A játék szabálya az, hogy a pontok valamit érnek, például pénzt, és a cédula kézhezvételekor mindenki egyéni döntése alapján annyit vehet el belőle, amennyit akar. Ha a kör befejeztével a cédula visszajut a játékvezetőhöz, akkor az a megmaradt pontszámokat minden fordulóban megduplázza. Elméletben a játékvezetőnek igen sok pénzébe kerülhet a játék, hiszen a csoportnak csak arra kell várni, hogy sokszor megduplázódjék az összeg, és amikor nagy, akkor érdemes belőle elvenni. Ez az elmélet. A gyakorlatban, ha kicsi az induló pontszám, valóban mindenki tartózkodik az elvételtől, de a fordulók során mindig eljut egy olyan összegig, amelynek valaki már nem tud ellenállni. Rendszerint nem veszik el az egészet, mert akkor a játék véget érne, hanem hagynak rajta annyit, amivel a játék folytatható. Bárhol, bárkik is játsszák, az eredmény mindig ugyanaz. Én is kipróbáltam a tanszékem tagjaival és hallgatókkal, ugyanezzel az eredménnyel. Tehát az embernek nincsen arra biológiai képessége, hogy magától megtalálja egy ilyen probléma megoldását. Mint kiderült, csak a játékszabályok módosításával, kulturális szabályokkal lehet a minimumnál többet nyerni a játékvezetőtől. Ha például szabályozzák, hogy csak bizonyos pontszámot lehet egyszerre elvenni, vagy hagyják a pontszámok növekedését egy ideig, és megegyeznek, hogy nyeréskor közösen osztják el stb.
A Hardin féle játéknak az a mondanivalója, hogy az emberiség bizonyos problémái csak külső kényszerekkel, olyan kulturális ideákkal oldhatóak meg, amelyeket speciálisan az adott probléma megoldására hoznak létre.
Ez azért tűnik fontos és új követelménynek, mert az emberiség többsége biztos abban, hogy amiben eddigi élete során hitt, az a kultúra, azok az ideák, amelyek eddig szabályozták életét, azok jók, azok igazak, és senkinek sincs joga azokon változtatni. Egyébként ez a hiedelem maga is egy ilyen kulturális idea. Mindenki úgy érzi, annyit vehet el a közös javakból, amennyit akar, olyan mértékben szaporodhat, amelyet helyesnek tart, és általában az egyéni érdek és annak védelme mindig fontosabb a közösségi érdekeknél.
Új kultúrára van szükségünk!

A felelősség kultúrájára. Annak egyértelmű belátására, hogy a közös javakból csak a felismert felelősség alapján részesedhetünk. Ha az új nemzedékek szocializációja olyan ideák hatása alatt történne, amelyek a személyes felelősséget hangsúlyoznák, talán még megelőzhetnénk a legrosszabbat.
Ára kellene legyen a közös javaknak: a levegőnek, a víznek (nemcsak a vezetékesnek, hanem a természetes vizeknek is), a fizikai térnek. Meg kell tanulni a társadalom tagjainak, hogy szinte minden élettevékenységükhöz használnak közös javakat. Ha például fizetni kellene ezért, megjelenne az értékük a mindennapi életben, személyes és közösségi szinten is.
Nem szabadna olyan beruházást engedni: autóutat, épületet, gyárat, bármit, amelynek környezeti hatását évtizedekre előre nem becsülik fel. Mennyi mérget, zajt fog kibocsátani? Mekkora területet tesz évtizedekre használhatatlanná? Milyen forgalmat fog magához vonzani? Mivel lehetne helyettesíteni? Ezek a felelősség kultúrájának kérdései.
A közös javaknak ma már pénzben kifejezhető értéke van, mégsem jelenik meg ez a költség a piaci mechanizmusokban. Miért nem? Már az iskolában és minél korábban, mindenkinek meg kellene tanulni, hogy az ember élete során számtalan értékes dolgot kap a nagy közösségtől. A gyerekeknek és persze a felnőtteknek is ki kéne tudni számolni, hogy egy-egy tevékenység mibe kerül: friss levegőben, vízben, szennyező anyagok, mérgek, zaj kibocsátásában. A felelősség ott kezdődik, hogy pontosan tudjuk, hogy évente, havonta, naponta mivel terheljük a közös javakat. Ez a tudás hozná meg a felelősséget.
Építsük fel a felelősség kultúráját!
Csányi Vilmos

______________________________________________________________

Csányi Vilmos 1935-ben született Budapesten, 1958-ban végezte el az ELTE kutatóvegyész szakát. 1958–1973 között a SOTE Orvosi-Vegytani Intézetének munkatársa volt. Biokémiai és molekuláris biológiai oktatást és kutatást végzett, mint gyakornok, majd tanársegéd, adjunktus, docens. Kandidátusi disszertációját 1965-ben védte meg, témája a biológiai fehérjeszintézis szabályozása volt. Ebben a periódusban két évet töltött az Egyesült Államokban, a Harvard egyetemen 1966–67-ben Ford ösztöndíjjal, és mint vendégkutató a New York State Research Institute for Neurochemistry-ben 1971–72-ben. 1970-ben kapta meg a biológiai tudományok doktora fokozatot molekuláris biológiai kutatásokért.
1973-ban nevezték ki professzornak az ELTE Természettudományi Karára, azzal a feladattal, hogy ott egy magatartásgenetikai laboratóriumot szervezzen. E laboratóriumból fejlődött ki az Etológia Tanszék, amelynek 65 éves koráig a vezetője volt. 1993-tól a posztgraduális etológia kurzus programvezetője.
Az etológiai kutatások mellett elméleti biológiai stúdiumokat is folytatott. Az evolúció általános elméletéről szóló egyik könyve az amerikai Duke University Press kiadásában jelent meg és élénk reagálást váltott ki a szaksajtóban.
Tagja a Biológiai Társaságok Nemzetközi Uniója (IUBS) oktatási szakbizottságának (CBE), ahol egy humánetológiai projektet vezet. 1994-ben a Academia Scientiarium et Artium Europaea (Salzburg) választotta tagjai sorába. 1995-ben az MTA levelező, majd 2001-ben a rendes tagja lett. 2001-től a Magyar Tudomány főszerkesztője.
Huszonkilenc könyvet írt, közöttük az etológia egyetemi tankönyvét, tudományos publikációinak száma 200 körül van, a teljes citációs száma jelenleg 980. Ez év elején jelent meg a kutyákkal kapcsolatos tudományos kutatásairól szóló könyve az Egyesült Államokban. Az évek során több mint kétszáz tudományos népszerűsítő cikket írt, hasonló nagyságrendben tartott népszerűsítő előadásokat.



JELES NAPOK
 Augusztus 01.
   A szoptatás világnapja
 Augusztus 09.
   Állatkertek napja
 Augusztus 09.
   A bennszülött népek világnapja
 Augusztus 20.
   1989-ben e napon gyilkolták meg elefántcsont-csempészek George Adamsont, Joy Adamson munkatársát és férjét
 Augusztus 06.
   Hirosima-Nagaszaki emléknap
 
© Leveg? Munkacsoport 1991-2006. — Villámposta: szerkeszto@lelegzet.hu
A Lélegzetben megjelent írások és képek egyeztetés után, a forrás és a szerző feltüntetésével közölhet?k más kiadványokban.